Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-05-10 / 19. szám
-y- ® Vasarnap 58800 690311 Szlovákiai magyar családi magazin Riport____________ Az évszázad árvizénél, csallóközi tűzoltókkal a gátakon, a Tisza legveszélyesebb szakaszán. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 2000. május 13-ától 19-éig Sport ______________ Er őművészek a Duna partján. Az erős emberek 3. szlovákiai bajnoksága volt -i s" Komáromban. XO Már mindenre van gyógyszer, a halálfélelemre, a stresszre is Őrült Johanna Vojtek Katalin____________ „V annak igék, amelyeket nem lehet ragozni. Itt van például az elhunyni. Én elhunyok - merő képtelenség. Te elhunysz - ez minden eufemizmusa ellenére a legnagyobb durvaság. Csak elhunyt létezik, de abból is csak a korán elhunyt. Későn elhunyt - ezt még egy véreskezű diktátorra sem mondják, akinek tömegek áhítják a halálát” - elmélkedik a kávé mellett barátnőm, akit meredek képzettársításai és még meredekebb szókimondása miatt környezete csak Őrült Johannának hív. Várom, hova fog kilyukadni. „Arat a rák. Fél év alatt három ember haldoklását néztem végig, és mind a háromnak előre megálmodtam a halálát. Mind a három mi korunkbe- li volt” - néz rám szúrósan, mintha én tehetnék róla. „Mennyi spórolt pénzed van?” - kérdi rövid szünet után., Jól tudod, semmi” - mondom. „No, akkor neked annyi. Megbetegszel és kampec. Ha nincs pénzed, véged. Húzzák-halasztják az operációt, várják, hogy hozd a borítékot. Ha nem hozod, a lista végén maradsz. A gyógyszerek méregdrágák. Még egy Breuss-kúra is pár ezerbe kerül, pedig annak lényege az éhezés. Jó vicc, mi? Éhkúra háromezerért. Ilyet Knut Hamsun sem álmodott” - mondja ez az áldott Johanna, és megbök, várva, vele viduljakt Valahogy megkeseredik a számban a kávé, pedig három kockacukor van benne. Arra a rákos angol nőre gondolok, akiről a rádióban hallottam. Kispénzű nyugdíjas lévén csak állami kórházban kezeltethette volna magát, de ott folytonos szervezési és technikai problémák akadályozták a sürgős műtét elvégzését. Például huzamosabb ideig nem volt altatóorvos, mert az alacsony fizetés miatt valamennyi távozott a kórházból. Aztán jött az influenzajárvány, megbetegedtek az orvosok, és nem volt, aki helyettesítŐ meditálhat majd a legfelső emeleten elhelyezett energiapiramisban. se őket. Mire megműthették volna, meghalt. Ha még a szocializmus éveiben hallom ezt az esetet, nem érintett volna meg any- nyira, mint most. Persze akkor is sajnáltam volna a szerencsétlen angol nőt, de valahogy el- vontabban, az átkos kapitalizmust okolva populista módon a haláláért. Most azonban, hogy már van némi hazai tapasztalatom arról, hogyan működik az aluldotált egészségügy, a bőröm alá nyúl a távoli idegen ember sorsa, zsigereimben érzem a szenvedését, halálfélelmét. Persze erre is van gyógyszer. A halálfélelemre, a stresszre és minden egyéb lelki nyavalyára. A pozsonyi főpályaudvar fölött már áll az élénk színekben tobzódó, bolondosán vidám épület, ahol nemsokára személyiségfejlesztő és egészségvédelmi központ nyílik. Ide zarándokolhat bárki, akinek problémái vannak, szakemberektől kap tanácsot az egészséges életmódhoz, a stresszmentes munkához, vagy akár a jól működő házassághoz. Természetesen magán- intézetről, fizetett tanácsadásról van szó, ezért lelki szememmel már látom a klientúrát. A munkahelyi gondokkal küszködő, szerencsétlen cégtulajdonost, akinek frusztrációt okoz, hogy még mindig nem sikerült lapátra tennie a szakszervezetet és a hetedik bőrt is lenyúznia az alkalmazottakról. Ő meditálhat majd a legfelső emeleten elhelyezett energiapiramisban is, új erőt gyűjtve alkalmazottai válogatott stresszeléséhez. A cégénél dolgozó Kovácsné, aki aggódva nézi két hirtelen nőtt kamaszfia tyúkmellét, kiálló bordáit, és naponta azon töri a fejét, minimálbéréből hogyan tudná úgy táplálni őket, ahogy az egészséges, vitamindús táplálkozás nagykönyvében meg van írva, aligha fog elzarándokolni a csodaintézetbe. Mert annyira azért nem csodás, hogy a pénztelenség okozta bajokat is orvosolni tudja. San Diegóban külön parkban gondozzák az utolsó kaliforniai kondorkeselyűket. Számuk eléri a 150-et. tasR/EPA-feivétei 5**. Vezércikk Középnek lenni Kövesdi Karoly ___________ S. Z.-ék átlagos, középosztályhoz tartozó szlovákiai család voltak. Egészen a közelmúltig. A férj vezető hivatalnok, nem a legfelsőn ugyan, de a földszinttől valamivel fentebbi polcon, a feleség egyetemi oktató. Nyolcvankilenc után helyén volt az eszük, vállalkozni kezdtek. Mint mondani szokás, látástól vakulásig dolgoztak a felemelkedés reményében. Ügyes emberek - konstatáltuk valahányszor -, ráadásul olyanok, akik nem pillanatok alatt akarják megszedni magukat, letaposva mindenkit a környezetükben, rázva a rongyot, az Antillákon nyaralva, BMW-n futkosva, hanem szívós munkával, szorgalommal, tudással próbáltak érvényesülni. S talán ez volt a baj. Tavaly ellopták az új kocsijukat. A VW elvesztését még túlélték valahogy. Ha lehet, még nagyobb fordulatra kapcsoltak. Két iskolás gyermekükkel kinőtték a két és fél szobás lakást, a lakáscsere valahogy nem akart összejönni, hát építkezni kezdtek. A férj, két és fél milliós bankhitellel a nyakán, rohangált munka után az építkezésre, a feleségre is nagyobb teher jutott. De bíztak a jövőben. Hiszen fiatalok, erejük teljében levő emberek. Normális országban ők volnának a felemelkedő középosztály modellszerű típusa, akik a kisebb csapásokat még képesek kiheverni. A minap valamilyen ügyben kerestem S. Z.-t. Nem ismertem rá a hangjára a telefonban. - Padlón vagyok - mondta. Elkövette azt az „aprócska” hibát, hogy a minap becsődölt bankba rakta a pénzét. Nemcsak a megtakarítottat, de az építkezésre szánt két és fél milliót is. - Mi lesz most veletek? - kérdeztem bárgyún. - Fogalmam sincs - felelte. - A kölcsönt fizetni kell, a banktól talán háromszázat sikerül visszaszerezni. A többi elúszott. Próbálkozom ismerősökön, kapcsolatokon keresztül ezt-azt elérni, nem sok reménnyel. A házépítést leállítom, szélnek eresztem a munkásokat, s fizetem a kölcsönt életem végéig.- Hogyan fordulhat elő ilyesmi? Hogyan kerülhet egyáltalán csődbe egy bank? - Végtelenül egyszerűen, mondta S. Z. - A menedzsment szétlopta. Ebben az országban így megy ez. A kormány deklarálgat, a karaván meg halad. Ennyi a történet, mely egy a sok közül. A tanulsága? Nem szabad álmodni, tervezni, többet akarni. Meg kell maradni lent, a fizetéstől fizetésig nívón. Vagy megtanulni csalni, lopni. Azt iríkább le sem írom, mit mondott S. Z. kormányokról, rendszerekről, volt és mai politikusokról, nem bírná el a nyomdafesték. Egy megkeseredett ember nézi a jövőt, amelyet oly szépen eltervezett, s amelyet valakik ügyesen tönkretettek, átgázolva rajtuk. Akik az Antillákon nyaralnak, és akiknek a legújabb típusú BMW-n száguldoznak a csemetéik. S akiknek álmukban sem jut eszükbe, hány embert tettek tönkre. Tehetik. Az amerikaiak filozófiája szerint minden helyzetben vállalkozni kell, még azon az áron is, hogy hatszor bukik bele az ember. Hetedszerre bejön a dolog. Hogy S. Z.-nek mit mond ez az életfilozófia, meg sem mertem kérdezni. Minek buzeráljam hülyeségekkel. Tanácsot adni úgysem tudok neki, el sem tudom képzelni, mit tennék a helyében. A telefon után hosszan elmélázok afölött, mit jelent ma a sokat ragozott középosztályhoz tartozni Szlovákiában. Amely társadalmi réteg a társadalmak gerincét alkotja. Nemcsak Amerikában, Európa-szer- te. Az Unióban is. S jut eszembe jogharmonizáció, privatizáció, a vállalkozások fellendítéséről szóló szép deklarációk, a külföldi tőke megváltó szentségéről festett comicsok özöne. S. Z.-ék szempontjából teljesen mindegy, beviszik-e Meciart, hogyan szavaz Migas, ki marja el a nagyobb koncot a Transpetrolból. Ök csak emberhez méltó életet akartak. A félmillió koldus országában úgy látszik, ez nagy merészség.
