Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-03-01 / 9. szám
^ 2000. március 1. Riporttöredékek az idő parttalan folyamában felbukkanó emberléptékű dolgainkról A jövő látszik, nem a múlt Dusza István ____________ Nin cs lehangolóbb a délelőtti falunál. Egy órája elment az első autóbusz. Már bezárt az egyetlen vegyesbolt, s a kocsma még nem nyitott ki. Iskola már évek óta nincs. A falon felejtett kétnyelvű tábla alatt egy alkalmi címfestő keze alól kikerült kartonlapon ez olvasható: Ifjúsági Klub. Alatta: Nyugdíjas Klub. Lehet választani. Mint mindenütt, itt is csak a fiatalok és az öregek keresik egymás társaságát. Számukra az időnek még nincs, illetve már nincs értéke. A többiek loholnak a nyomában. Kémények füstjét nyomja le az utcára a leszálló légnyomás. Fázósan szaglászó kóbor kutyák hirtelen felkapva fejüket, megbámulják az idegent. A füst mintha egyre erőteljesebb volna. Talán világnagy ebédeket főznek a nyári konyhák sparheltjein az idő végtelenjében élő nagymamák. Van, ahová alkonyaira megjönnek a városban dolgozó gyerekeik, s van, ahová nem érkezik senki. A táj beleőszült a tegnapba. Holnap a mai zuhanó légnyomás talán jótékony ködöt lehel a halastóra. Egy gumicsizmás öregember ül a sás között a parton. Csendben megemeli a vedlett kucsmáját, majd továbbra is a vizet figyeli, mintegy jelezve, hogy nem akar beszélgetni. Mintha szembefordult volna magával az idő. Öntudatlanul néma halak fölött hangos vadkacsák úszkálnak a vízen. A parton meg egy csendes öregember halkítja le egy idegen lelkét. Valahol a dombok mögött tompa morajlásként hallatszik a déli autóbusz motorzúgása. A második autóbuszjárat érkezik a postással és a kisiskolásokkal, meg néhány orvoshoz kényszerült öregasz- szonnyal. Csak újságot, levelet, fizetendő postai utalványt hoz a postás. Ő mindennap esemény és lehetőség. Ő a történés a délelőtti hidegbe ájult falu unalmában. Meg az újságok, és a tegnap hozott levél, amelyet már betéve tud a címzett, s ma már meg lehet beszélni a kapott híreket. Esetleg kibeszélni az álmatlan éjszakákat okozó fájdalmakat. Néhanapján közjegyzői végzések érkeznek a hagyatékokról, feltéve, hogy az örökösök meg tudtak egyezni a bíróság bevonása nélkül. Ha mégsem, akkor egyszerre több bírósági idézést is kézbesít a postás, ugyanarra a tárgyalásra. Olyankor mintha a hivatalok is összebeszélnének. A szétfolyó időben csak az ő létezésük a biztos ebben a faluban, ahol legtöbbet Istennel perlekednek az emberek. Szobrot állítani nehéz feladat. Petőfinek a legnehezebb. Ha már megszületik a művész képzeletében, s megmintázza, majd bronzba is öntik, valami kul- tikusság mindig elegyedik a fémötvözettel. Petőfi már csak ilyen marad. Kultusza van. A Csallóközben, Gömörben, a Bodrogközben, Erdélyben, ráadásul a Kiskunságban városok hadakoznak a születési hely végérvényes megszerzéséért. Egy vándorló költőért vívnak ádáz harcot, aki ráadásul mindig arra az egyetlen Szilveszter-éjszakára emlékeztet. Mindig beletenyerel - vagy gyalogol - az éppen kezdődő új esztendőbe. Petőfi mindenkié. Kivételt talán a koronás fők képeznek, akiket legszívesebben felakasztott volna. Bizonyíték van rá, csak a verseit kell olvasni. Nem kellene elfelejteni, különösen nekünk nem, magyaroknak, hogy Sándorunk republikánus volt. Mindhalálig forradalmár. És most ott a magyar respublika parlamentjében a királyi korona. Nekem siratni valóan szomorú, hogy egy múzeumi tárgyat talán valakik ezentúl fétisként csodálnak. Petőfi után szabadon: ki-ki olyan koronás főt képzel alá, amilyet akar. Igaz, pallos és kötél nélkül. Ha már nincs együtt a nemzet országban, lélekben kóborol, és a politikában is sokfelé szavazgat, talán a koronának sikerül egy politikai sátor alá terelni mindenkit? Botorság. Vannak, akik átírnák a történelmet. Némelyek át is írták. Manapság megdöbbentő gondolatmenetekkel találkozhat az ember. Ezek szerint három véreskezű rendcsináló is a nemzet kedvence lett: Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János. Ebben az önmagát visszaöklendező időben mit kezdjünk Petőfivel mint a legnagyobb republikánussal? Mi legyen Kossuth Lajossal és Széchenyi Istvánnal? Egyáltalán megmaradhat-e Petőfi magyarnak azok szemében, akik vérmagyarságot, rögmagyarságot és összmagyarságot emlegetnek? Ez utóbbi, nem is annyira meHesleg, nem található sem a Magyar helyesírási szótárban, sem a Magyar értelmező kéziszótárban. Minek is, ha létezik a magyarság, amely fogalom mindenkit magába foglal, aki tud legalább egy Petőfi-verset. Vannak itt más dolgok is égen és földön. Meddig lehet kisvárosi tyúktolvajoknak Petőfi háta mögé bújva zsebüket tömni, miközben a becsapott választóikat elönti a sár, a homok és a szegénység? A szobor néma, és nem mozdul. Akit ábrázol, talán soha nem tett ilyen mozdulatot. Lehet: botot a kóbor kutyákra sem emelt. Ha fáradt is volt, talán a város határa előtt eldobta a botját. Idealizált képzelgés? Nem jobban, mint a bottal, karddal hadonászó Petőfit megmintázó szobrászoké. Otthagyta az asztalon a palettát, s ott a néma időt. Leült velem szemben, elgondolkodott, majd nézte a vázlatos képeket... Hány éve volt? Kettő, három? Mellékes. A jelen idő maga az emlék... A feje fölött a falon Pilátus Jézusról magyaráz a tömegnek. Egy időszakaszt kihagyva a mában, Jézus a keresztfát cipeli. Huszadik századi jelenések Szabó Ottó műtermében. Stációképek elkezdett darabjai. Vázlatok a továbbiakhoz. Közben a csend és az idő kirója napi penzumát az aprómunkának. Alapozó festéket kever a palettára, s egy finom végű szerszámmal négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre felkeni a képre. Amíg nincs lealapozva mind a tizennégy stáció, addig csak a vázlatokon küzd meg a feladattal. A rutinmunka sokkal fárasztóbb, mint a mű megfestése. Nem akar, mert nem tud beszélni róla. A csend beszélteti a lelkét. Mondja: egyetlen igazi párbeszédet tud folytatni. Istennel beszélget. Reggel és este. Délben és éjszaka. Erről nem készülhet hang- felvétel. Ez visszahallgathatatlan, talán viszontlátható a képeken a patonyi katolikus templomban. A fotókat nézegetve látom, hogy az egyiken a festő arca bemozdult. Éles a falon Munkácsy Mihály Ásító inasa, a képkeret, az óra, a notesz, a kazetták és Szabó Ottó keze. A fejmozdulat mosódott el a fényképezőgép hosszú idejű reteszelése alatt. Kevesebb a pillanatnál, és mégis elég hosszú ahhoz, hogy két mozdulat között elmosódjon a mosolygó arc. Lehet ez lenyomata az időnek. Az a kép, amelyet látunk ugyan, de mindig láthatatlan marad. Két mozdulat között a másodperc tört része alatt megtörténik még húsz... száz... ezer. Elmúlik-e az így nem rögzített mozdulat? Elmúlik-e úgy, mint a gondolat születésének pillanata és a rádöbbe- nés pillanata között húzódó idő? Vagy éppen megmarad valahol a mélytudatban, a lélek mindig építő, alakító és teremtő ideje. Mostanában oly könnyen és any- nyiszor leírjuk a „teremteni” igét és a „teremtés” főnevet. Pedig mi teremtettünk Isten által, s amit belénk lehelt lelkünk által, azt adjuk - adhatjuk - vissza, mert ami belénk lett teremtve, az már megteremtetett. Ülünk a valamikori fogorvosi rendelő műteremmé lett terében. Lehet, hogy azóta már nem is az, ami akkor volt. Nem számít, mert megtörténnek benne a dolgok. Az időben kitörölhetetlenül. Megtörténnek, mint a magukra hagyott falvakban, mint az időn kívülre került kisvárosokban. Szinte mellékes az idő, amely örök és változatlan. Csak az ember akar minduntalan lecövekelni évek, történések, emlékek mellett. Tegnap vagy ma járunk abban az aprócska gömöri faluban, ahol már csak önmagukkal és legfeljebb Istennel perlekednek az ott lakók? Holnap vagy holnapután szembesülünk azzal a képmutatással, amelynek nevében abban a bodrogközi kisvárosban Petőfi Sándort 2000-ben ugyanúgy nem választanák meg követüknek, mint 1848-ban Szabadszálláson, ha valamely mostani kiskirállyal szemben jelöltetné magát? Mindegy. Csak az nem mindegy, hogy az idő, amely Isten kezében van, megajándékoz-e bennünket a Genezáret-tó halászait is körülvevő pillanatokkal. Ma. Egy elhagyatott falu halastavánál, egy meghasonlott polgárok lakta kisváros Petőfi-szobránál, vagy éppen egy, a Megváltó kegyelmét érző művész műtermében. Ez aztán nem mindegy. Szobrot állítani nehéz feladat. Petőfinek a legnehezebb. A dombon kopasz fák meredeznek a szürke égre, mintegy jelezve; Hátát egyengeti a költő, vagy éppen közönyö- Ha tehetné, talár sen szemlélődik. mensről. Jegyzet Kongatjuk a vészharangot? MÁCS JÓZSEF _________________ Fo lyik a meddő szócsata a magyarországi tanítóképző főiskola oklevelének honosításáról, illetve a honosítás feltételeivel álcázott akadályoztatásáról. Az oktatási miniszter mossa kezét, ha ez a nagyon komoly téma szóba kerül, állítva, ez nem az ő asztala, hanem a nyitrai egyetemé, amely (már-már elhiszem, azért változott hirtelen főiskolából egyetemmé, hogy az ottani úgynevezett alacsonyabb főiskolai végzettség itteni elismerését lehetetlenné tegye) a végletekig akadályozza és örökre elvegye a magyar szülők kedvét attól, hogy gyermekükkel magyarországi főiskolán szereztessenek tanítói oklevelet. Az MKP vezetése pedig inkább hallgat, mintsem arra törekedne, hogy ezt a több mint 600 ezer magyart érintő halálosan komoly ügyet a kormány koalíciós tanácsa elé vigye, a sürgősségnek azzal a megokolásával, hogy a magyar szülők gyermekei nem a saját jókedvükből, hanem jól megfontolt érdekünket szolgálva tanulnak Magyarországon. Abból a ránk kényszerített okból, hogy a hírhedt hetvenes évek második felében a pártállami nacionalizmus az alternatív oktatás erőszakos bevezetésének megköny- nyítésére a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül szüntette meg Nyitrán az akkor még tanítóképző főiskola magyar tagozatát, amely minden szakon anyanyelven készített fel az általános iskola (alapiskola) alsó és felső tagozatára. Most pedig a demokratikus kormány minisztere ütögeti vissza a labdát Nyitrára, ahol semmi készséget nem mutatnak a durva hiba orvoslására, minden jogi csűrés- csavarásba belekapaszkodva akadályozzák a számunkra elfogadható megoldást! Felmérések bizonyítják, mennyi pedagógus hiányzik már magyar iskoláinkból, s a helyzet olyan súlyos, hogy hadiállapotnak is tekinthető, amelyben a nagyon csúnya és átlátszó érvelések számunkra már elfogadhatatlanok, mert a halogatók, az oklevélhonosítást csűrés- csavarással akadályozók pedagógusok pótlásának hiányában iskoláink ellehetetlenítésére törekednek! Megismétlem, a pártállami nacionalizmus szorította ki Szlovákia területéről az akkori főiskolai szintű tanítóképzést. Ebből adódik, hogy mindaddig el kell fogadni minden feltételszabás és a szülőkre hárított anyagi terhek nélkül a Magyar- országon szerzett tanítói oklevelet, amíg Nyitrán vagy másutt nem szervezik meg újra az anyanyelvű tanítóképzés karát! S ha a koalíciós tanács is az alapvető érdekünk ellenében hozná meg döntését, akkor az MKP vezetése forduljon a több mint 600 ezer magyar alapvető érdekével az Európa Tanács illetékes bizottságához, és hozza tudomására, hogy csak külsőségekben kezeli másképp gondjainkat ez a mostani kormányzati politika, a látszat mögött továbbra is a szükség diktálta magyarországi képzés akadályozása folyik az oklevelek honosításának szándékosan fenntartott bonyolultságával! A megoldást évek óta csak ígérik nekünk, de nem engedélyeznek számunkra egyetemet, nem akarják visszaállítani a magyar tagozatot, tanítóképzésünket tudatosan egyetlen egyetem kénye-kedvé- re bízzák, ahol nem is titkolják, hogy számukra nem sürgős a dolog! Amit viszont Nyitrán a profesz- szor urak nagyon jól tudnak: hogy ez a mostanáig sehová nem vezető huzavona, az „Istei malmai lassan őrölnek” haloga tó politika eléri célját, a magya szülők bizalma megrendül, s a kilátástalanság tanulságát levonva más iskolát választanak gyermeküknek. Nem tekintem véletlennek a magyar iskolába íratott gyermt kék számának rohamos csőkké nését. Meddig kell még kongat nunk a vészharangot? Akkor akarjuk majd felgyorsítani a megoldást, amikor már késő, amikor már csak elnéptelenedett iskolákat és tantestületeke találunk Pozsonytól Királyhelmecig? Akkor már kinek és minek? Otthagyta az asztalon a palettát, s ott a néma időt.
