Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-23 / 296. szám, szombat
IJjlf HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. december 23. 4. évfolyam, 51. szám Akkora szerelem volt az övék, hogy öthónapos ismeretség után Márta és Péter kimondta a boldogító igent Bánattá szelídülő fájdalom PÉTERFI SZONYA A hét évvel ezelőtt történt tragédiáról ma már sírás nélkül, higgadtan beszél, de áronom cának rándulásából kiolvasható, hogy lelkileg még mindig nincs rendben. - Nem ünneplem a karácsonyt-vallotta Márta, majd csendesen megjegyezte: de mert kötelességtudó vagyok és nem akarom megbántani bátyámékat, nagynénéméket, meglátogatom, és megajándékozom őket. Más volna a helyzet, ha gyerekem volna. Nincs sajnos, és már nem is lesz. Akkora szerelem volt az övék, hogy alig öthónapos ismeretség után kimondták a boldogító igent. Márta harmincöt, Péter negyvenkét évesen, templomban, Isten színe előtt fogadtak sírig tartó hűséget egymásnak. - Sorsszerű találkozás volt a mienk. Az egyetem elvégzése óta nem voltam beteg, ám egy napon magas lázzal, fájó torokkal ébredtem. Nem tudtam nyelni, mindenem sajgott, mégis elvonszoltam magam a rendelőbe. Egy összegörnyedt, falfehér férfi ült a pádon és nyöszörgött. Motyogott valamit az epéjéről, de ennek ellenére előnyt akart nekem adni. Bár napokkal később azt állította, a láztól csillogó szemeim ébresztettek benne részvétet, biztos voltam abban, hogy az injekciótól való félelmében volt előzékeny. Márta állítja, megbetegedése jel volt. Föntről. Ajándék mindazért, amin keresztül ment. Édesapja balesetben halt meg, két hétre rá a mama kapott agyvérzést. Teste megbénult, agya tiszta maradt. Nem tehetett mást, fizetetlen szabadságot kért és kapott, majd két álló éven át gondozta. Olyannyira jól, hogy bár járókeret segítségével, de anyja lábra állt. Majd egy este, amíg a fürdőszobában tartózkodott, édesanyja kiesett az ablakból. A rendőrök a párna alatt egy cédulát találtak. Girbe-görbe betűkkel üzente neki a mama: szeretlek, ne haragudj. A temetés után visszatért a munkahelyére és megszűnt számára a világ. - Csak a bátyám családjával, illetve idős nagynénjéimmel tartottam a kapcsolatot, havi két alkalommal. Bár nagyon ragaszkodom hozzájuk és szeretem őket, nem akartam a terhűkre lenni. Pedig nem fájt a magány, hiszen nem tudtam, milyen a párkapcsolat. S amikor végképp feladtam a reményt, találkoztam Péterrel. A házasságkötés után hét év felhődén boldogság következett. - Az ünnep délelőttjét, mint minden háziasszony, a konyhában töltöttem, Péter a nappaliban a karácsonyfa felállításával bajlódott. A lakásban nyitva voltak az ajtók, hogy beszélgetni tudjunk. Tizenegy órakor a féljem elkiáltotta magát: Mártikám!... majd egy tompa puffanást hallottam. Tudtam, hogy vége - csuklott el a hangja. Márta ma sem emlékszik arra, hogyan jutott a nappaliba, hogyan hívta Id a mentőket, érkeztek meg a temetkezési vállalat alkalmazottai, mikor kapcsolta le a gázt a konyhában. Este a telefoncsengésre ocsúdott fel, bátyja kívánt nekik kellemes ünnepeket. - A hír hallatán autóba ült, eljött értem, de én nem mozdultam a lakásunkból. Azóta nincs karácsonyfám és nem tudom megtartani az ünnepet sem. * * * Amikor Bea megszületett, édesanyja és két bátyja öröménél csak édesapja boldogsága volt nagyobb. Ő lett a család, de főleg az apa kedvence. - Valami kimondhatatlan belső harmónia, bensőséges viszony jellemezte viszonyunkat. Nem zavarta az sem, amikor szerelmes lettem, holott más apák ezt elég nehezen élik meg - fogott bele történetébe a kétgyermekes családanya, akinek hangjából édesapja iránti szeretete sugárzik. Holott 1986 óta már csak az emlékeiben él. - Azt követően, hogy a náthalázat nem feküdte ki, szívét támadta meg a betegség. Ingadozó vérnyomása, és a szerzett betegség komolyan megviselte, olyannyira, hogy rokkantnyugdíjba helyezték. Holott irtózott a kórháztól, többször szorult intézeti kezelésre. Az anyukámmal együtt, noha féltettük őt, abban bíztunk, hogy majd csak jobban lesz. Bár apai ágón az ingadozó vérnyomás családi betegség, a rokonok megtanultak együtt élni vele. Persze az is lehet, hogy tudat alatt sejtettük: nagy a baj, de féltünk szembenézni a valósággal. Bea és első szerelme hatéves ismerettség után eldöntötték, ösz- szeházasodnak. Mindkét család nagy esküvőben gondolkodott, s míg egyeztették a teendőket, a fiatalok az „előnászutból” már hárman érkeztek haza. Végül szeptember helyett novemberre csúszott az esküvő időpontja. - Az édesapám volt az, aki sürgetett bennünket. Mintha érezte volna, hogy nincs sok Bár nagyon ragaszkodom hozzájuk és szeretem őket, nem akartam a terhűkre lenni. ideje. Mi pedig nem akartuk látni a halál közeledtét. November 15-én esküdtünk, egy verőfényes gyönyörű napon, a templomba menet még téli kabátra sem volt szükségünk. Minden csodálatos volt, apukám még táncolt is, nem láttuk rajta a fáradtságot. Még anyu sem, pedig az együtt töltött közel 35 év alatt minden rezdülését érzékelte. A szüleim közös élete csodaszép volt, a kívülállónak is feltűnt, hogy házasságukban megmaradt a szerelem. A lagzi alatt, valamikor hajnaltájt, az ifjú férj nagynénjének hirtelen rossz előérzete támadt. - Annyira simán mennek a dolgok, hogy félek, nehogy valami nagyon rossz történjen - közölte a fiatalokkal. - Apukám reggel öt és hat óra között azzal búcsúzott el, hogy lepihen. Mi nem mehettünk vele, hiszen voltak vendégek, akik még szórakoztak. Fél nyolckor szabadulhattunk, s ahelyett, hogy a szülői házban a mi lakrészünkbe vonultunk volna, én apu szobájába nyitottam be. Ugyanis amióta megbetegedett, anyukámmal elég gyakran még álmában is figyeltük. A lábát simogattam meg, s hallottam, ahogy szuszog. Lefeküdtem én is, s amint elaludtam, nyomban felráztak. Anyukám, miután a lagzi színhelyén mindent elrendezett, kilenc körül ért haza. Apám akkor már nem élt. Bár Bea eleinte úgy érezte, beigazolódott a mondás: az új életért egy régivel kell fizetni, sőt, sokáig önmagát okolta a tragédiáért, merthogy fárasztóak lehettek az esküvői előkészületek, mégis erősnek kellett lennie. A szíve alatt hordott aprócska emberkéért. Álmában viszont édesapjával beszélgetett, nevetve mesélte neki, milyen őrültséggel keltették őt esküvője másnapján... Amikor felriadt, hirtelen nem tudta, mi is az igazság.- Az első karácsonyunkból kiveszett az, ami széppé, meghitté teszi: az érzelem. Borzasztó volt egyedül díszíteni a fát, hiszen azelőtt együtt csináltuk. Nem tudtam belenyugodni a veszteségbe, elfogadni a halál tényét. Később az okozott gondot, hogy míg a házassági évforduló másoknál egy meghitt ünnep, nekem apám elvesztésének évfordulóját jelentette. Ez a kettőség csak azután szűnt meg, ahogy végeszakadt a házasságomnak. Nem apám halála miatt változott meg kapcsolatunk, bár azt szokás mondani: ami rosszul kezdődik, az nem végződhet jól. Mára eltompult az éles fájdalom, és Bea megértette azt is, hogy édesapjához a sors kegyes volt, álmában azt követően érte a halál, miután oltárhoz kísérte gyermekét. S amikor szenteste a fiaival és édesanyjával meggyújtják a karácsonyfa gyertyáit, érzi, hogy édesapja is velük van. Lélekben pedig megajándékozzák egymást. Az év legszebb és legmeghittebb ünnepe elérhető távolságba került: utolsó simítások a lakásban, a konyhában. Nincs az az ember, aki ne várná a gyertyagyújtást, az ajándékosztást... A karácsony elsősorban a gyerekeké A harmadik évezredbe lépve az emberiség válaszút elé került, eljutott lehetőségei végső határára Belekontárkodtunk a teremtésbe KÖVESDI KÁROLY Feketék táncolnak a lobogó tűz körül az afrikai éjszakában. Daluk messze száll, a hátborzongatóan szép dallamok ősi mélységekből, valahonnan az emberiség hajnalából törnek-fel. Ők a dogonok. Egy negyedmilliós nép, valahol a Maii Köztársaságban, akik mostanában adják fel önmagukat. Lakhelyüket, a terméketlen fennsíkot, a vüág- örökség részét képező agyagvárost, régi otthonukat odahagyva, tömegével költöznek le a termékenyebb síkságra, ahol jobb a föld, biztosabb az élet. Ahol megterem a hagyma, és dúsabb legelőt talál á kecske, a szarvasmarha. Képek villannak elő, európai ruhadarabokkal, fejtetőn imbolygó pléhvödörrel, amely lehet, hogy éppen nálunk került le valamelyik sajtoló gépsor szalagjáról. Viszik magukkal a síkságra dalaikat, táncaikat, törvényeiket, ősi szokásaikat. Vajon meddig képesek megtartani őket? A pléhvödör látványa rosszat sejtet. Mongol törzs vadászai táncolnak a tajgai éjszakában a tűz körül. Ők már csak valami négyezren lehetnek. Hogy mi a nevük, szinte teljesen mindegy. Belső-Mongóliában, a hatalmas kínai birodalom erdeiben vadásszák a jávorszarvast. Miután elejtették, azon melegében, nyersen eszik az állat máját, isz- szák a vérét, pléhbögrékkel meregetve a hasüregből. A mínusz harmincöt fokos hidegben pillanatok alatt feldarabolják a hárommázsás állatot, és táncra perdülnek az esti tűz körül. Hamarosan, néhány ge- nerációnyi idő múltán eltűnnek az emberiség nagy ázsiai olvasztótégelyében. Névtelenül, emléktele- nül. Azazhogy majdnem: talán a néhány filmkocka - melyet japán filmesek készítettek róluk - előkereshető majd az archívumból, ha valaki emlékezni akar rájuk. Esetükben már nem is kérdés, fennmaradnak-e szokásaik, feladják-e önmagukat. Hiszen hamarosan eltűnnek. A jávorszarvas, melynek máját azért eszik, hogy erejét megszerezzék, túléli őket. Hiába himbálódzik a vadász oldalán kalasnyikov, a huszadik század egyik gyilkos jelképe éppen olyan baljós, mint a dogonok pléhvödre. Vajon ki fog emlékezni a pléhvödör és a kalasnyikov mellett az ősi dalokra? Vajon akar-e az emberiség emlékezni? A nagy rohanásban, a csak előre tekintésben, a technológiai eredmények hajszolása közben marad-e benne annyi kíváncsiság, alázat - és főleg bátorság -, hogy néha visszatekintsen? Az áruházóriások irdatlan árnyékában megáll-e egy-egy lélegzetvételnyi időre? Letekint-e a felhők fölött repülve a földre? S ha igen, a látvány szépségén túl eszébe jut-e valami? Például az, honnan és miért emelkedett ilyen magasba? Hogy mire szolgál az emlékezet, és miből kellene okulni? Hollandiában, az évezred utolsó évében a parlament jóváhagyta az eutanáziát. Vagyis egy európai kis országban természetessé vált, hogy az ember önkezével - igaz, orvosi segédlettel - vethessen véget az életének, melyet Isten, vagy egy tetszés szerinti nevű teremtő adott. S ez valószínűleg csak a kezdet. A dolog végtelen humánuma mellett felmerül a kérdés, amely etikai, sőt filozófiai: ha ez így folytatódik, meddig mehet el az ember? Hisz önmaga sorsát már rég a kezébe vette, s nem mondhatni, hogy a legszerencsésebb végeredménnyel. Az angol alsóház a napokban megszavazta, hogy az angol ember - igaz, egyelőre csak szervek pótlására - embert klónozhat. Félő, hogy ez is csak a kezdet kezdete. Önmaga reprodukálásával az emberiség az új évezred hajnalán eljutott arra a pontra, hogy belekon- tárkodjon a teremtés szentségébe, felrúgja az ősi törvényt, hogy tovább faragja önmaga mitikus szobrát és emlékművét, és folytassa azt a kétes filozófiát, amely szerint arra teremtődött, hogy uralkodjék a természet fölött. Önteltsége bete- tőződött, a mű készen. Eljutott lehetőségei határára. A technokraták és a tudósok persze más kategóriákban gondolkodnak. Számukra a végső határ a fénysebesség elérése, más civilizációk megkeresése, a világegyetem kiaknázása és benépesítése. Talán eszükbe sem jut, hogy eközben itthon, kicsi planétánkon törzsek, népek, kultúrák, állatfajok pusztulnak el, s nemcsak az erősebb túlélésének törvénye szerint. Hanem azért, mert a felépítmény fejére nőtt az alapnak, a törvénynek. Talán kevés embernek jut eszébe mindezen elmélázni éppen karácsonykor. Pedig a párhuzam kézenfekvő. Az ember megszületett - és önmaga ellen fordult. Nem is a fegyvereivel (hisz azok mindig is voltak), hanem az alázat nélküli filozófiával, az uralkodás önteltségével.
