Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-02 / 278. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 2. Kultúra Németh Ica, a Jókai Színház színművésze: „Muszáj megbíznunk egymásban. Nincs annál borzasztóbb, mint amikor belenézek valakinek a szemébe, és csak az ürességet látom. Egy szag és két levél indította el a pályán Immár igazoltan a komáromi Jókai Színház „oszlopos tagja” - legalábbis ezzel a címmel tisztelték meg a közelmúltban, amikor átvehette az Irodalmi Alap életműdíját. Németh Ica legutóbb az Indul a bakterházban, Banyaként komédiázott, a közeljövőben pedig Vörösmarty Csongor és Tündéjében láthatjuk - Mirigyet alakítja. Szerepre készül, és búcsúra is - a színháztól. LAKATOS KRISZTINA Boldog emberré tette a színház? Borzalmasan nehéz erre válaszolni, mert a boldogság értelmét nehéz megfogalmazni. Talán azt mondanám: is-is. Akkor jelent boldogságot a színház, ha egy-egy pillanatig - vagy inkább csak a pillanat töredékéig - azt érzem, hogy megtörténik a csoda: beindul az áramkör, és tudom, hogy a közönség egy hullámhosszon van velem. Ilyen apró boldogságtöredékek vannak. És így, csaknem négy évtized távlatából mi a helyzet azokkal az álmokkal, amelyekkel fiatal lányként elindult, és azt mondta: színésznő leszek. Beteljesítette a pálya a reményeket? Nem hiszem, hogy bárki elmondhatná magáról, hogy minden reménye beteljesült. Az ember illúziókat veszít ennyi év alatt; harminckilenc esztendő nagy idő. Tizenhat éves múltam, amikor a színházhoz kerültem, utána mentem a főiskolára. Az biztos, hogy akkor elképzelhetetlenül boldog voltam. Akkor is boldog voltam, amikor a főiskola után visszajöttem a színházhoz, meg sem fordult a fejemben, hogy máshova menjek. Túlzás lenne nagy, általános boldogságról beszélni, mégis úgy érzem, jól döntöttem annak idején. Hogyan került tizenhat évesen a komáromi színházhoz? A dunaszerdahelyi gimnáziumban érettségiztem. A szalagavatóra a tornatanárnőnk összeállított egy műsort, a Bánk bánból tanultunk gatója volt, rám nézett, és megkérdezte, mit tudok: Szavalni? Nem. Énekelni? Nem, de jó voltam az iskolában a Bánk bánban. Elmondtam a kis monológjaimat, ő pedig azt ajánlotta, hogy először érettségizzek le, azután értesít. Máig nem értem, mit láthatott bennem: nem dobott ki, nem utasított el. Persze akkor nem tudtam, hogy a „majd értesítjük” mást is jelenthet, és tényleg vártam a levelet, amely majd a tudtomra adja, hogy a színház tagja vagyok. És mit ad isten: ha nem is azonnal, de megérkezett. Májusban érettségiztem, februárban pedig megkaptam a levelet... Milyen emlékei fűződnek az első szerephez? Azonnal be kellett ugranom egy éppen akkor próbált darabba, Dávid Teréz A Vidor család című drámájába. Természetesen azt hittem, hogy én vagyok a legjobb, így kell ezt csinálni, ahogy én csinálom. Évek múlva persze rájöttem, hogy dehogyis, de akkor telve voltam önbizalommal, és roppant büszke voltam magamra. A főiskolára simára kikövezett út vezetett? Egy évet töltöttem a színháznál, aztán elmentem felvételizni, majd kaptam egy értesítést, hogy megfeleltem, de idén nem tudnak felvenni, mert nincs hely. Hogyhogy nem tudnak felvenni, ha egyszer megfeleltem?! Hihetetlen, ma már biztosan nem merném megcsinálni: annak ellenére, hogy nem tudtam szlovákul, felutaztam Pozsonyba, a Szlovák Nemzeti Színházba, Andrej Bagarhoz. Ő volt akkor a színművészeti főiskola rektora, nemzeti művész, szóval a legfőbb tótumfaktum. A portán mondták, hogy nincs bent, erre elkértem a címét. Szóltak, hogy nem mehetek csak így oda. Mi az, hogy nem?! Elmentem, becsöngettem. Lejött a nemzeti művész kaput nyitni, én meg a tört szlovákságommal előadtam az ügyemet. Két hétre rá értesítettek, hogy felvettek. Jóval később, már a főiskolán tudtam meg, hogy Bagarhoz jóformán lehetetlen volt bejutni, két héttel előtte kellett „audienciára” jelentkezni. SS Igazán nagy kihívás mondjuk egy egy- vagy kétszemélyes színház lenne, különböző stílusok egyvelege, például végigmenni a színházi stílusokon a görögöktől napjainkig, szóval egy abszolút koncentrált előadás. « be részleteket. Rám osztotta Gertrudis szerepét, fogalmam nincs, miért, hiszen addig nem volt különösebb szereplési vágyam. Bemutató előtt eljöttünk Komáromba, a színház raktárába, kosztümöket válogatni. Bősön kicsi gyerek korom óta jártam a Magyar Területi Színház előadásaira, tudtam, melyik ruhában melyik színésznő melyik darabban játszott. Csak soha nem kerültem velük olyan fizikai közelségbe, mint akkor, ott, a raktárban: fantasztikus élmény volt, ahogy megcsapott a szaguk. Nem illat volt az, hiszen hosszú éveken át ott lógtak, olykor kitisztítatla- nul, a penészes falak, pókhálók között - különleges, varázslatos szagegyveleg volt. Annyira megérintett, hogy azonnal döntöttem: eljövök a színházhoz. Megkerestem az igazgatót, és bejelentettem: itt vagyok. Nem kis bátorság és önbizalom kellett hozzá. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem kellek. Fellegi István, aki egyébként a MATESZ első igazRáadásul, mint utóbb kiderült, Bagar éppen akkor jött meg Kínából, fáradt volt és kialvatlan - senki nem hitte el nekem, hogy ez a „nagy ember” egyszerűen lejött, és kaput nyitott nekem. Ezzel aztán vége is lett az én nagy önbizalom- túltengésemnek. Később már egyáltalán nem volt jellemző rám ez a merészség, sőt: egyre inkább befolyásolható, gátlásokkal küszködő, önbizalomhiányos embernek látom magamat. 1962-ben került a színművészeti főiskolára. Milyen volt akkoriban az iskola szelleme, színvonala? Az osztályfőnököm Karol L. Zachar volt, aki hihetetlen pedagógiai érzékkel irányított bennünket. Akiből rajta kívül még mindig profitálok, az Ján Boor - valamikor Mexikóban volt kulturális attasé, ő tanította a drámatörténetet. Elmondhatom, hogy tőlük színész- mesterségből, lexikális tudásból a legjobbat kaptam. Úgy gondolom, a főiskola nem tud színészt képezni, mert vagy van valamiféle tehet„Azok a szerepek maradtak meg bennem, amelyek nem adták meg magukat első nekifutásra." (Dömötör Ede felvételei) sége az embernek, vagy nincs, és akkor nincs mit tenni. Amire engem megtanított a főiskola, az az, hogy az utat végig tudjam járni, hogy feltaláljam magamat. És persze megtanította a színjátszás alapjait, segített, hogy legyen fogalmam a drámairodalomról, a képzőművészetről, a kosztümtervezésről... Tehát az abszolút alapokat tanította meg - de nem kisiskolás szinten. Egyébként vannak színészóriások is, akik nem jártak soha főiskolára, mindenre rá lehet jönni anélkül is, de nekem talán az iskola által nyújtott tudással könnyebb lett az utam. Szülei hogyan fogadták a döntését annak idején? Mit szóltak, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a színészet az Ön részéről nem egyszeri fellángolás, hanem végleges elhatározás? A szüleim elváltak, hétéves korom óta egyedül éltem az édesanyámmal. A döntésem nem ütközött ellenállásba, mert anyám egy okos, intelligens nő. Visszagondolva, talán nem is adtam neki esélyt a tiltakozásra. Határozottan bejelentettem, hogy színésznő leszek, tehát nem nyitottam vitát róla. Apám később pedzegette, hogy a színház nem kenyér, nem jövő, de nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, hogy képes lett volna eltántorítani. És később, az Ön családja hogyan viszonyult a pályájához? Megfelelni a színházi és az otthoni elvárásoknak örök küzdelem volt. A napi programom abból állt, hogy tíztől kettőig próbáltunk, négykor indultunk tájelőadásra, s ha fél tizenkettőre hazaértünk, akkor már korán itthon voltunk. Ergo: otthon nyolctól fél tízig megfőztem, kettőtől négyig bevásároltam, előkészítettem a vacsorát, a másnapi betevőt. Ez természetesen nemcsak rám vonatkozott, hanem mindenkire, aki házasságban élt. Ma már rejtély, hogyan voltunk képesek ezt végigcsilíálni. Akkor a szót sem ismertem, ma azt mondanám: állandó stresszes állapotban éltünk. Biztosan megsínylette a család, de tolerálták az elfoglaltságaimat. Most látom csak, hogy sokat vagyok az unokámmal, mi mindenből maradtam ki a saját gyerekem életében. A lánya annak idején színházi gyerek volt? Nem. Nem akartam, hogy megfertőzze a színház. Úgy gondoltam, éppen elég, ha én ilyen őrült életritmusban élek, legalább a gyerek ne kerüljön ebbe a bolondokházába. Néha-néha persze behoztam, és ha érdeklődött volna a színház iránt, nyilván ő is kiharcolja magának a lehetőséget, de szó sem volt erről. A lányom sokkal higgadtabb, nyugodtabb - amit az is alátámaszt, hogy szociológiát végzett. Az unokám más, már most félve látom, hogy valami mocorog benne. Csaknem négy évtizedes komáromi színpadi jelenlétével - egyetlen kitérővel - igazi, szívós hosszútávfutónak tűnik. Fontos a hely, a kötődés a helyhez, a kötődés a megszokott emberekhez. Nincs sok barátom, de ahhoz a néhányhoz nagyon ragaszkodom. Ragaszkodom a tárgyakhoz is. Ez az alaptermészetem. Amikor elvégeztem a főiskolát, volt lehetőségem, hogy Zólyomba vagy Nyitrára menjek. Fel voltam háborodva - hogyan lehet olyat feltételezni, hogy itthagyom Komáromot. Nonszensz. Mégis volt egy időszak az életében, a hetvenes években, amikor nem élt színházközeiben, rádiózott. A döntés családi okok miatt született. A férjemet Pozsonyba helyezték, és elmentem utána, mert ragaszkodtam a családhoz. Szép időszak volt, de mégsem az én világom. Egy idő után eldöntöttem: visszajövök, bárhogy lesz is. Az első rádiós munkámat sosem fogom elfelejteni: kitaláltam, hogy csináljunk egy egyórás szüreti összeállítást. Leutaztunk Szentpéterre, a szüretre, ki a szövetkezetbe, a szüretelő asszonyokhoz - működött a színészagy, autentikus riportot akartam. Sár, tízkilós magnó a vállamon. A kérdéseket felírtam előre, és volt még egy cetlim, ami olyan volt számomra, mint a Biblia. Addig még csak nem is láttam magnót, nekem nem volt, kezelni sem tudtam. Az egyik kolléganőm lerajzolta erre a papirosra, melyik gomb mire jó: ha ezt megnyomom - elindul, ezzel előre teker, ezzel hátra, ezzel megáll... A szőlőben odacsődítették az asszonyokat: megjött Németh Ica a rádiótól. Mindenki lelkes volt, leraktam a magnót a földre, egyik kezemben a mikrofon, a másikban a használati utasítás, harmadik kezem pedig nem volt, hogy a gombokat is nyomkodjam. Keservesen, leizzadva valahogy sikerült. A végén az agronómus hölgy, akivel beszélgettem, elmondta, hogy mennyire félt, mert először adott interjút. Hát még én hogy féltem, nekem is ez volt az első! Később aztán elkezdtem rádiójátékokat rendezni, azt hiszem, soha annyit nem rádióztak a színészeink, mint akkor. Melyek voltak azok a szerepek, amelyekre a legszívesebben emlékszik vissza, amelyekkel kapcsolatban úgy érzi, megtalálták Önt? Nem számoltam, hány darabban játszottam, az azonban biztos: azokat szerettem, azok maradtak meg bennem, amelyekkel meg kellett küzdenem, amelyek nem adták meg magukat első nekifutásra. Ezért is szeretem annyira a próbákat - próbabolond vagyok. Ha nem azt érzem a próbán, hogy megizzadtam, akkor az azt jelenti, hogy nem voltam ott száz százalékosan, egyszerűen csak tengtem- lengtem. Ha érzem, hogy a rendező bízik bennem, és tudja, mit akar elérni és milyen úton, ki tudja váltani belőlem azokat az érzéseket, amelyekre még magam is rácsodálkozom, és ez fantasztikus. Hogy konkrét legyek: nagyon megkínlódtam 1976-ban Az ember tragédiájában Éva szerepével. Váradi György, a győri színház akkori igazgató-rendezője állította színpadra. Amikor elolvastam a szereposztást, megrémültem. A szerepért minden kolléganőm utálni fog: ha sikerül, azért gyűlölnek meg, ha nem sikerül, nevetni fognak rajtam. Váradi remek pedagógus volt, feloldotta a kezdeti görcsöt, nagyon szép előadás született. Érdekes munka volt Holocsy Istvánnal a Bűntény a kecskeszigeten. Úgy indult az egész, hogy ösz- szeállt három-négy színész, és szinte magánakcióként csináltunk egy nagyon kemény, nagyon jó előadást. A Hegedűs a háztetőn azért emlékezetes, mert addig úgy könyveltek el, mint olyan színésznőt, aki nem tud énekelni. Tény és való, hogy nem vagyok énekes színész. Emiatt aztán előre rettegtem a szereptől. Az első énekpróbán vonítottam, mindent csináltam... A karnagynak, mikor először meghallotta a hangomat, fölakadtak a szemei rémületében. Aztán jött az előadás, és biztos, hogy nem volt tökéletes, de jólesett, hogy a karnagy utána odajött hozzám, és azt mondta, megsiratta a játékomat, de örömében. Ebből logikusan következik, hogy valószínűleg nem az operettet vagy a musicalt tartja igazi terepének. Láttuk komédiában, tragédiában - melyik műfajban érzi magát igazán otthon? Mindkét műfajt nagyon szeretem, de igazán azt, ha a kettő keveredik: ha van komikum a tragédiában és tragikum a komédiában. Illyés Gyulától a Dupla vagy semmi volt ilyen, és nagyon szerettem a Jövőre, veled, ugyanittet. Játszhatott szinte mindenkivel, aki megfordult a komáromi színház deszkáin. Ki volt Önre a legerősebb hatással? Ferenczy Anna, szerettem vele játszani, és mindig bennem volt az érzés, hogy a színpadon utol kell érni. A jó munkakapcsolat borzasztóan fontos a színpadon. Azt szoktam mondani, a színészek olyanok, mint az artisták, csak nincs alattuk háló, ezért még inkább egymásra vannak utalva. Ha én magamat adom, és a partner nem tart meg, lezuhanok. Muszáj megbíznunk egymásban. Nincs annál borzasztóbb, mint amikor belenézek valakinek a szemébe, és csak az ürességet látom. Az ilyen próbafolyamat az ember energiáinak a felét felemészti. Van valami, amit szívesen kipróbálna, amivel adósa még ez a pálya? Adósom, de babonás vagyok, ezért nem mondom ki. Meg szokták kérdezni a színészektől, van-e szerepálmuk, ők pedig elmondják, hogy ezt és ezt szeretnék eljátszani. Előfordult már nagyon nagy színészekkel is, hogy harcoltak valamilyen szerepért, mindent elkövettek érte, nyírták maguk körül a kollégákat, aztán megkapták a szerepet, és akkorát buktak benne, mint a ház. Engem különböző színházi korok stílusai még vonzanának. Igazán nagy kihívás mondjuk egy egy- vagy kétszemélyes színház lenne, különböző stílusok egyvelege, például végigmenni a színházi stílusokon a görögöktől napjainkig, szóval egy abszolút koncentrált előadás - ez még érdekelne. Szóval mondjuk egy kétórás tűzijáték? Igen, az jó lenne. A naptári év végén nyugdíjba vonul. Tudja már, milyen kapcsolatban marad a színházzal? Jólesett a lelkemnek, hogy az igazgató úr biztosított, a továbbiakban is számít rám. Jóleső érzés, hogy egyik napról a másikra nem szakadok el teljesen a színháztól. „Fontos a hely, a kötődés a helyhez, a kötődés a megszokott emberekhez. Ez az alaptermészetem."
