Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-20 / 293. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 20. Kultúra Oktatás Volt tanulói közül száznegyvenen szereztek főiskolai vagy egyetemi végzettséget, színjátszói, bábosai, versmondói, énekkarai pedig ma is az ország élmezőnyébe tartoznak A marcelházi magyar iskola fél évszázada Duka Róbert: „Számítógépeinken már Noé is dolgozott, a gyerekeinknek újat nem nyújthatunk, játszadozni lehet csak velük." A Marcelházi Magyar Tannyelvű Alapiskola valószínűleg semmiben nem különbözik a többi, Szlovákiában működő magyar iskolától. Egy időben indult más magyar iskolákkal a háború utáni ötödik évben, ugyanúgy küszködött tanterem- és pedagógushiánnyal, mint minden iskola. SOÓKY LÁSZLÓ Élte a maga életét minden körülmények között, voltak bátor és gyávább vezetői, voltak, akik bátran kiálltak a magyar iskoláért, és voltak, akik meglapultak a bátrak között, hogy a veszély múltával az élre álljanak önmaguk dicsőítésére. Mindennek ellenére, vagy éppen ebből adódóan az iskola megerősödött, és a fél évszázad alatt Szlovákia meghatározó magyar alapiskolái közé küzdötte fel magát. Felmérhető mindez akár a tanterv szerinti, akár az iskolán kívüli eredményekből. Az iskola volt tanulói közül mostanáig száznegyvenen szereztek főiskolai vagy egyetemi végzettséget, színjátszóik, bábosaik, versmondóik, énekkaraik pedig ma is az ország abszolút élmezőnyébe tartoznak. Az iskola jelenlegi igazgatója Duka Róbert, igazgatóhelyettese Cibulka Márta, ők elemzik az iskola életét, örömeit és gondjait. Duka Róbert: Szorongva kezdtük el az ünnepség szervezését, hiszen csak a nyár folyamán történt meg a vezetőváltás az iskolánkban, és nem ismertük pontosan a falu, a szülők és a volt tanítványok álláspontját az új igazgatósággal kapcsolatban. Nagyon kellemes meglepetés volt számunkra, hogy mindenütt nyitott ajtók vártak bennünket, sőt, olyanoktól is kaptunk támogatást, akiket meg sem szólítottunk. Maga a kétnapos ünnepség megható volt és örömteli, hiszen megtiszteltek bennünket a korábbi igazgatók és igazgatóhelyettesek. Úgy gondolom, hogy a szlovákiai magyar oktatás- történet előtt tisztelgünk azzal is, ha itt legalább a nevüket megemlítjük: Hegyi Gyula, Kürty Péter, Szűcs Kálmán, Tóth Ödön, Nagy József, Agyai Rudolf, Újváry László, Vájták József, Takács Ernő, Lancz József, Keszegh Béla, Czibor Aranka, Fonod Irén. Szeretettel gondolunk minden pedagógusra, aki a marcelházi magyar iskolában tanított, vagy jelenleg is tanít, és tisztelettel adózunk azok emlékének, akik már nem lehettek közöttünk. Cibulka Márta: Az iskolánkba jelenleg 395 gyerek jár, akiket 30 pedagógus oktat, 18 osztályban. A szerencsésebb iskolák közé sorolhatjuk magunkat, hiszen 1995-ben a régi iskolaépületet egy új szárnnyal toldottuk meg, amely lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag egy épületben folyjon az oktatás. Az elmúlt időszak egyes szakaszai - az összes többi iskolához hasonlóan - nálunk sem voltak mentesek a helyezkedésektől, torzsalkodásoktól. Úgy vélem, minden előadódott helyzetet kezelni tudtunk a szülők és az iskolatanács együttműködése által, és jelenleg nagyon jó hangulatban, nyugodt körülmények között folyik az oktatás. Duka Róbert: Az épületet közösen lakjuk a szlovák iskolával, természetesen külön-külön igazgatósággal; a magyar iskola igazgatósága az épületgazda. Azt hiszem, a szlovák kollégákkal egyetértésben mondhatom, hogy a két iskola kapcsolata konfliktusmentes, az előadódó problémákat meg tudjuk beszélni, és ezt a kialakult párbeszédet közös megegyezés alapján a jövőben is folytatni szeretnénk. Cibulka Márta: A 395 gyerek között 62 roma tanulónk van. Köztük is találunk egészen kiváló előmenetelű és kevésbé jó tanulókat, ami a legtöbb esetben a családi háttérre vezethető vissza. Kialakítottunk egy osztályt, amelybe csak roma gyerekek járnak. Kezdetben a szülők megkülönböztetésként fogták fel a dolgot, mostanra viszont azt tapasztaljuk, hogy ezek a szülők átértékelték az előző véleményüket, és teljes odaadással együttműködnek az iskolával. Ez elsősorban annak a pedagógusnak az érdeme, aki elvállalta az osztály irányítását. Duka Róbert: Mindenkinek adott a lehetőség, hogy a hitét gyakorolhassa és részt vegyen a hitoktatásban: mind a katolikus, mind pedig a református felekezetűek. Mi nem csupán a hitoktatásra szeretnénk szorítkozni, hanem mindkét egyházat szeretnénk bevonni a nevelés területére is, mert a hitéletnek ez a része hatással leheta gyermek és a szülők életére egyaránt. Az ünnepen megtisztelt bennünket jelenlétével a plébános úr és a tiszteletes úr is, mindketten szóltak a jelenlevőkhöz, mindketten hangsúlyozták az anyanyelvi oktatás alapvető jelentőségét, mint ahogy azt is, hogy mennyire fontos az iskola, a szülő és az egyház napi együttműködése, kapcsolata. Ebből a megfontolásból valljuk mi is, hogy az egyháznak még többet kell vállalni a nevelés terén. Cibulka Mártp: Az ünnepi találkozón nem tudtuk végigsorolni azokat az eredményeket, amelyeket az iskolánk tanulói az elmúlt évtizedekben elértek, most is csupán néhány általános értéket említenék meg, a teljesség igénye nélkül. A fő tantárgyakból szervezett versenyeken a legkiválóbbak egészen előkelő helyezéseket értek el, említeném például a fizika-, kémia- és biológiaversenyeket. Nemzetközi eredményeket sorolhatunk a rajzversenyekről és virágkötészetből is. Évtizedek óta rangos eredményeket érnek el a színjátszóink, bábosaink, vers- és prózamondóink, énekkaraink és sportolóink. Amennyiben a későbbiek folyamán csak ezt a szintet sikerül megtartanunk, akkor sincs okunk a szégyenkezésre, de számomra úgy tűnik, hogy pedagógusaink igyekezete kapcsán ez az ív még nem érte el a csúcsot, a mérce még magasabbra is tehető. Duka Róbert: A sport kapcsán egy pillanatra szeretnék visszatérni a szlovák és a magyar iskola viszonyára, kapcsolatára. A két iskolába járó gyerekek itt és az iskolán kívül is barátok, hiszen együtt nőnek fel. Közös a focicsapatunk és az országos eredményekkel büszkélkedhető röplabdacsapatunk is. A gyerekek azok, akik a legkevésbé tehetnek a szülők azirányú döntéséről, hogy milyen nyelvű iskolába íratják őket. A mi feladatunk az, és erre kértük a szlovák kollégákat is, hogy ne ellenségképet alakítsanak ki tanulóikban, hanem partnerségre neveljék őket. Természetesen mi is ezt tesszük. Cibulka Márta: Az eddig elmondottakból akár úgy is tűnhet, hogy a marcelházi magyar iskola gondok, problémák nélkül működik, pedig hát ez koránt sincs így. A napi kréta- és segédeszközgondjainkon túl elmondhatjuk, hogy a jelenleg hatalmon levő kormány oktatásügyi részlege sem tette sokkal vonzóbbá a pedagógusi pályát, mint a korábbiak, de úgy gondolom, hogy a mi munkánk nem is annyira a mihisz- tériumról és a főosztályokról szól, hanem inkább a gyerekekről. Mindamellett jelentős gondot okoz a régi épületszárny jelenlegi állapota, a hulldogáló vakolat, amely lassan- lassan életveszélyessé válik, a negyvenéves vécék, amelyek vidáman csurgatják levüket az emeletről a földszintre, a kedélyes esőcsatornák, amelyek mindenhová vezetik a vizet, csak a lefolyókba nem. A napi gondjainkat időről időre elsoroljuk az illetékes helyeken, ahol meghallgatnak bennünket, aztán széttárják a karjukat, mondván, jószándékból van rengeteg, csupán a pénz hiányzik. Duka Róbert: A dicsekvés során kifelejtettük a pedagógusok énekkarát, amelyre én személy szerint is nagyon büszke vagyok, hiszen példaértékű lehet valamennyi magyar iskola számára, sőt attól sem zárkóznánk el, ha a környékbeli iskolák pedagógusai bekapcsolódnának ebbe a kedvtelésbe. És most folytatnám a gondolatsort, amelyről nem is nekem kellene beszélnem, hiszen az igazgatóhelyettes szívügye, ez pedig a számítástechnika. Van ugyan számítástechnika-termünk és vannak gépeink is, de ezeken a gépeken már Noé is dolgozott, a gyerekeinknek újat már nem nyújthatunk, játszadozni lehet csak velük. Nincs számítástechnikus tanárunk, pedig jövőre nagyon szeretnénk az órarend részeként beindítani ezt a tantárgyat a kicsiknek és a nagyoknak is. Arra gyűjtögetjük most a pénzt, hogy a közeljövőben két-három gépet vásárolhassunk. Most, az ötvenedik évfordulóra nagyon jelentős támogatást kaptunk, elsősorban a helybéli emberektől. Ezt a támogatást nem költöttük el az ünnepségre, hanem igyekeztünk megfogni a pénzt, ahol csak lehetett. Ami pénzünk most megmaradt, azt számítógépek vásárlására szeretnénk fordítani, mert a mostani gépparkunk felújításának szinte semmi értelme. Nagy az érdeklődés az angol nyelv oktatása iránt is, mivel mi jelenleg csak német nyelvet oktatunk. Annyit sikerült elérnünk, hogy az alsó tagozatosok saját költségükön már tanulhatnak angolul, mi csak a helyiségeket biztosítjuk, de jövőre mindenképpen szeretnénk beindítani az angolt mint tantárgyat is. Cibulka Márta: Az iskola kapcsolata a falu lakosságával jó, rendezett, hiszen ott vagyunk minden ünnepségen, rendezvényen, akár a Csema- dokról, akár a nyugdíjasokról vagy bármiről legyen szó, s elébe megyünk a megkeresésüknek. Ugyan- akkor, s ezt nem ünneprontásként mondom, rosszul esett mind a pedagógusoknak, mind az összes jelenlevőnek, hogy az ünnepségen községünk polgármestere nem jelent meg, holott az önkormányzat erejéhez mérten támogat bennünket. A tantestület és. az igazgatóság a tanév kezdetén megegyezett abban, hogy az igazgatóváltás lezárultával minden korábbi vélt vagy valós sérelmet lezártnak tekintünk, elfelejtettük, betettük a ládába. Nekünk az a fontos, hogy jó iskolánk legyen, ahol a gyerekek és a pedagógusok is jól érzik magukat, és hogy a szülők megbízzanak bennünk. Mi a falu vezetése felé a tőlünk telhető maximumot megtesz- szük, ami annyit jelent, hogy bármilyen körülmények között számíthatnak a magyar pedagógusokra. A polgármester urat, volt igazgatónkat is nyitott ajtóval várjuk bármikor, hívjuk is. Hogy most nem jött el' az ünnepségre, nem sértődtünk meg, nyilván oka volt rá, majd eljön a következő rendezvényünkre. Mi addig próbálkozunk, míg irányunkban meg nem enyhül. Nem fogjuk azt a politikát folytatni, amit most ő folytat, mert mi ennél korrektebbnek tartjuk magunkat. Duka Róbert: Annyival szeretném kiegészíteni a kolléganő mondanivalóját, hogy véleményem szerint az ünnep így is teljes volt, hiszen megtisztelte jelenlétével az oktatásügyi minisztérium képviselője, aki a község szülötte, a járási hivatal elöljárója, a község alpolgármestere, a képviselőtestület zöme, s a volt tanítványok és szülők is. Az én olvasatomban ez annyit jelent, hogy a mi iskolánkra odafigyelnek, és a iátszat ellenére nem maradunk egyedül. Cibulka Márta: „Az iskola kapcsolata a falu lakosságával jó, rendezett, ott vagyunk minden ünnepségen." (Dömötör Ede felvételei) Jó húsz évvel ezelőtt a The New York Times munkatársa fölkereste az írót, azzal az alig titkolt céllal, hogy az újság számára nyersanyagot gyűjtsön Heym nekrológjához Egy német író, aki nem álszerény - minden művét jónak tartja MTI-PANORÁMA Berlin. Egykor délceg termete ma már csak emlék: hajlott háttal, botra támaszkodva jár, fülében hallókészülék látszik. Szellemileg azonban a kilencedik x felé közeledve is teljesen friss, és a német újraegyesítés után tíz évvel is kitart eredeti vüág- nézete, politikai felfogása mellett. Stefan Heymről, a német irodalom nagy öregjéről van szó, aki egy decemberi estén kedélyes vacsora keretében beszélgetett a berlini Adlon szálló különtermében a külföldi tudósítók klubjának tagjaival irodalomról, politikáról, építészetről, sajtóról és sok minden másról. Az aktív politikai élettől 1995-ben visszavonult, miután 1994-ben a reformkommunista PDS jelöltjeként - Wolfgang Thiersét, a Bundestag jelenlegi elnökét legyőzve Berlin egyik választókerületében - bejutott a törvényhozásba. Hamarosan azonban elege lett, mert azt látta, hogy a honatyák első teendőként alaposan fölemelték saját képviselői járandóságukat. Bonnból inkább visszatért Berlinbe, és politizálás helyett megírta Pargfrider című új regényét, valamint lefordította németre az ’50-es évek sztálinista NDK-jában játszódó (eredetileg angolul írt) művét, a múlt hónapban megjelent Die Architekten-t (Az építészek). A politikáról mindazonáltal roppant határozott véleménye van az 1913-ban Chemnitzben Hellmuth Flieg néven született írónak, aki 1933-ban Prágán keresztül az Egyesült Államokba emigrált a náci uralom elől. A „barna eszmék hirdetőid’ a mai napig esküdt ellenségnek tekinti, azt állítva, hogy a nácizmust nem számolták fel teljesen 1945 után Németországban. „Az oroszok és az amerikaiak egyaránt segédcsapatként használták a németeket a hidegháború éveiben - vélekedett. - A Wehrmacht tisztjeinek háromnegyedét megfertőzte a hitleri ideológia; márpedig több tízezer embert nem lehetett börtönbe zárni. Belőlük lettek azután nyugaton a demokraták, keleten a marxisták.” Heym szerint az egykori nácik szellemi örökösei az ő gyermekeik és unokáik, a mai neonácik. Bámtilyen fiatalok legyenek is, velük szemben nincs helye elnézésnek, kíméletnek, akárcsak a szélső- jobboldali NPD-vel szemben. Az író a demokrácia félreértelmezésének tartja, hogy náci eszméket hirdető személyek szabadon tevékenykedhetnek Németországban. „A demokrácia ellenségeinek nem jár szabadság, őket igenis börtönbe kell zárni” - követeli. Szerinte téves dolog az iskolai oktatástól várni az ifjúság „immunizálását” az ordas eszmékkel szemben. Ehelyett arra lenne szükség, hogy a gyerekekkel megismertessék a tényeket, és megtanítsák őket gondolkodni. A magát szocialistának, de nem utópistának tartó író ma is úgy véli, hogy egy ésszerű, nem doktrinér szocializmus valódi esélyt kínál az emberiségnek. Sajnálatos módon - teszi hozzá - a kelet-európai országokban nem úgy valósították meg, hogy versenyre kelhetett volna a kapitalizmussal és annak pszichológiai hadviselésével. A jelenlegi kapitalista világrendet nem tartja örökéletűnek, s nem zárja ki, hogy idővel új, sikeresebb kísérlet történik egy igazságosabb társadalom felépítésére. Heym könyvei ma is népszerűek; kiadója tájékoztatása szerint az egy hónapja piacra dobott Die Architekten is szépen fogy - igaz, „nem állok vele a bestsellerlisták élén, elvégre nem gyerekkönyvet írtam” - céloz az író a Harry Potter kötetek szédítő méretű hódítására. Elmerengve emlékezik vissza arra, hogy az NDK-ban - amelynek kulturális és politikai korifeusaival rendre összetűzésbe került - könyvei a kereslethez képest alacsony 'példányszámban kerültek ki a nyomdából, s napok alatt elfogytak. Á legtöbb műve így is 200 és 500 ezer közötti példányszámot ért el; ennek ma a tizede, jó esetben egyötöde talál gazdára. „Ennek persze az is az oka, hogy az NDK-ban nem volt akkora áruválaszték, mint most Németországban. Ráadásul a szubvenciók révén az árak is mesterségesen alacsonyak voltak, így az embereknek viszonylag sok pénzük volt kultúrára, könyvekre, ami persze az íróknak is jól jött” - teszi hozzá somolyogva. Arra a kérdésre, melyik művére a legbüszkébb, melyikkel a legelégedettebb, Heym szinte felfortyanva vágja ki: mindegyikre! „Tudom, hogy a szerénység jobban állna nekem, én mégis minden könyvemet jónak tartom” - teszi hozzá magyarázkodva, majd rövid töprengés után Ahasvérus című kötetének ítéli a pálmát. Jó húsz évvel ezelőtt a The New York Times munkatársa fölkereste az írót berlin-grünaui otthonában, azzal az alig titkolt céllal, hogy az újság irodalmi rovata számára nyersanyagot gyűjtsön Heym nekrológjához. Ez a terv annyira felpaprikázta az akkor még csak 66 éves írót, hogy nekiült megírni saját „nekrológját”: a Nachruf címet viselő vaskos kötet persze nem csak szerzőjének életéről szól, de egyben kiváló korrajz is. Recenziójában Johannes Mario Simmel az 1945 utáni legjobb, legfontosabb és legizgalmasabb német nyelvű könyvnek nevezte, amelynek szerzőjét soha senki és semmi nem tudta megtörni vagy elhallgattatni, s aki küzdeni fog mindhalálig, sőt annál is tovább: mert fennmaradnak a könyvei. Heym ma is aktívan dolgozik, talkshow-kban szerepel, újságokban publikál - és már több mint tíz évvel túlélte azt az amerikai újságírót, aki nekrológját megírni jött el hozzá Grünauba 1979-ben.
