Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-28 / 274. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 28. Kultúra Filip Blazek: „Rendezőtől ennyit elsőre én még sosem kaptam. Később kiderült, hogy másodszorra, sőt huszadszorra sem. És minden mondata mögött ott csillogott a humor" Sokáig csupán az ösztöneire hagyatkozott Nagy találkozások nemcsak a színpad közelében, olykor- olykor egy igazgatói irodában is létrejönnek. Késő este viszont ott sem túl gyakran. Filip Blazek tavaly tavasszal ilyen szokatlan időpontban mutatkozott be Eszenyi Enikőnek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pár órával korábban telefonon értesítették: látni szeretné őt egy magyar rendezőnő. De még aznap este, mindegy, hány órakor. Eszenyi ugyanis Benedeket keresett első prágai munkájához, a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-da- rabhoz. Filip Blazekről ezt megelőzően semmit sem tudott. Még a nevét sem hallotta. A többi szereplővel könnyebb dolga volt. Látta őket játszani. Néhányukat több darabban is. Benedek szerepére viszont a Nemzeti Színházban nem talált az elképzeléseinek megfelelő színészt. A válogatás sokáig reménytelennek tűnt. Benedekre várni kellett. Akárcsak Filip Blazekra. Aznap este ugyanis a rádióban dolgozott. Onnan indult el tíz előtt pár perccel, hogy lássa őt, aki látni akarja. Eszenyinek kitűnő a szimata. Ez a kellemes megjelenésű, dús lobon- cú „dartanyan” azonnal felkeltette az érdeklődését. Nyilván megér- zett benne valamit. A tehetség ritkán jár egyedül. Erős varázzsal, különös kisugárzással párosulhat. Filip Blazek ott és akkor, abban a helyzetben inkább zavarban volt. Pontosan tudta, mire megy ki a játék. Szerepjátszásra nem volt lehetősége. Sem a szó valódi, sem átvitt értelmében. Szakmai körökben ezt nevezik pofavizitnek. Pár mondat után azonban egy éles látású, borotvaagyú színházi róka még azt is észreveszi, amit a vele szemben ülő esetleg leplezni szeretne. Eszenyi pedig ilyen ember. Röntgenszemű. Hogy ebből a későbbi „kiválasztott” mit érzett meg aznap este, az már nem is érdekes. Nem akart sem többnek, sem kevesebbnek látszani, mint aki. Olyannak mutatta magát, amilyennek a legközelebbi kollégái látják egy fárasztó előadás után. Nem volt „feleltetés”, hajnalig tartó mutasd meg, mit tudsz. Inkább egy rövid, de lényegre törő beszélgetés, amelyben nem is a kérdések és nem is a válaszok, hanem a gesztusok, a legfinomabb rezzenések a fontosak és néhány helyzetgyakorlat. Nem részletezem tovább. Benedek szerepét Filip Blazek kapta. Erős tehetségével, férfias bájával, gazdag színészi eszköztárával azóta is alappillére e nagyszerű előadásnak, amelyet pár héttel ezelőtt Pozsonyban is állva tapsolt meg a közönség. Hogyan maradt meg emlékezetében az a bizonyos első este, az a rendhagyó találkozás? Páratlan élmény. Már az időpont is meglepett. Este tizenegykor. Ilyen nincs, gondoltam. Ez lehetetlen. Ki az az ember, aki nem várhat másnap reggelig? Miért olyan sürgős neki? Miután végeztem a rádióban, volt még másfél órám. Fáradt voltam. Bementem a színházamba, hogy egy kicsit rendbeszedjem magam. Letusoltam, és ittam egy fröccsöt. Csak annyit tudtam, hogy egy nagyon tehetséges magyar rendezőnő találkozni óhajt velem. Ahogy beléptem az igazgatói irodába, azonnal őt kerestem. De a fotelban egy vékony kislány ült, azt hittem, valakinek a valakije. Én tényleg megdöbbentem, amikor Kovalcuk igazgató úr közölte velem, hogy ő a rendező. Ilyet én még nem láttam. Egy ilyen remek csaj, ezzel az alkattal? Aztán ahogy beszédbe elegyedtünk, újra elcsodálkoztam. Valósággal sokkolt az erejével. Szinte sütött belőle az energia. Azonnal megnőtt a szememben. Pontosan tudta, mit akar. Már akkor. Hónapokkal az első próba előtt. Olyan árnyalt jellemrajzot adott Benedekről, hogy én csak néztem. Rendezőtől ennyit elsőre én még sosem kaptam. Később kiderült, hogy másodszorra, sőt huszadszorra sem. És minden mondata mögött ott csillogott a humor, a groteszk iránti fogékonyság. Bevallom, nem kis hatással volt rám. Első látásra megfogott. Úgy mentem haza, hogy azt mondtam, itt most valami történni fog. Éreztem, hogy ha engem választ a szerepre, nem mindennapi munkában lesz részem. így is történt. Eddigi pályám egyik legfontosabb munkáját kaptam tőle. Hírből sem ismerte őt? Pozsonyi rendezéséről, az Ahogy tetszikről felsőfokon beszéltek azok a kollégáim, akik látták az előadást Prágában. Orlandót egyébként jó pár évvel ezelőtt én is játszottam. Benedekkel miképpen küzdött meg? Dőlt rám az információ. Enikő mellett nemcsak próbálni, gondolkodni, helyzeteket elemezni is nagyon jó. Rendkívül élvezetessé tette a munkát. Első találkozásunk után sokáig az járt a fejemben, hogyan tud egy ilyen törékeny kis nő heteken át keményen dolgozni? Hana Sevcíková kolléganőmtől aztán, akj már nagyon várta őt, hiszen Beatrice szerepét kapta tőle, sokat hallottam Enikőről. Pozsonyi barátnője, Diana Mórová játszotta ugyanis Rosalindát az Ahogy tetszikben. Egyvalamit azonban csak a próbákon tudtam meg. Hogy elképesztő humora van. De hogy minden színészével úgy bánik, akár egy lelkes pszichológus, ezen azért elcsodálkoztam párszor. És persze az sem mellékes szempont, hogy nőként is nagyon nagy hatással volt rám. Ezt az érzést nem lehet kikapcsolni. Eleinte többször is megesett, hogy miközben a rendezőt hallgattam, a nőt figyeltem. Aminek természetesen az lett az eredménye, hogy pár pillanatra el is kalandozott szépen az agyam. Úgyhogy össze kellett szednem magam. Azokat a helyzeteket is nagyon élveztem, amikor megmutatta, mit akar. Ahogy mindannyiunk szerepéből kiragadott egy-egy érdekes mozzanatot. Azt hiszem, a többiek nevében is elmondhatom: rengeteget tanultunk tőle. S amit még külön szeretek Enikőben: színét és fonákját egyszerre látja a dolgoknak, és az érzékiség is fontos szerepet játszik nála. Ha most egy olyan kollégájának kellene bemutatnia őt, aki majd jövőre dolgozik vele először, mit mondana róla? Hosszabban vagy rövidebben? Három szóval. Akkor csak annyit: ebből fogsz élni! „Apámat nem ismertem, anyám sokáig egyedül nevelt” - nyilatkozta. Egy ilyen „élményből” mennyit tud meríteni a színész? Ha érzékeny, márpedig biztosan az, hiszen azért választotta ezt a pályát, akkor nagyon sokat. Nehéz gyerekkorról szerencsére nem beszélhetek. Anyám mindent'megtett, hogy ne érezzük csonka családnak magunkat. A bátyám volt a jó fiú, „a mama kedvence”, emiatt talán el is volt kényeztetve egy kicsit. Én a lázadó, a makacs, öntörvényű gyerek szerepét játszottam. Otthon is, az iskolában is. A rendes fiú, a példás tanuló a bátyám volt. Én mindent fordítva csináltam. Dacból. Hiányzott az apa, aki lecsillapított volna. Anyám elég szigorú volt, kaptam is tőle gyakran. Ha gyenge lett volna velem szemben, még jobban elkanászkodom. Két fiúval nem lehetett könnyű neki. Csak a szigorát hívhatta segítségül. Ma már tudom: okosan, szíwel-lélekkel nevelt bennünket. Én persze mindig sértett állapotból figyeltem, hogy a bátyám milyen rendes. Hozzá képest én voltam az ördög, a javíthatadan fenegyerek. Szerettem volna odabújni anyámhoz. Simogatásra vágytam, de amikor felajánlotta, én már futottam. Nem kevés gondot okozhattam neki. Morvaországból jött fel Prágába, dolgozni. Kicsik voltunk még, amikor felköltöztünk. A kamaszkort hogyan vészelte át? Örökké bohóckodtam. A nevelőintézet szerencsére elkerült, bár nem egy csínytevésem a törvény határát súrolta. Magaviseletből állandóan kettest kaptam. Ami nem érdekelt, azt nem tanultam. A konzervatóriumban még jobban leromlott a magaviseletéin. Csak azzal foglalkoztam, ami igazán lekötötte az érdeklődésemet. Ajáték? Az átváltozás? Dehogyis! Én nem azért mentem konzervatóriumba, hogy színész legyek, hanem hogy elkerüljem végre a matematikát. Aztán majd meglátjuk, gondoltam. Szavalni is csak azért szavaltam annak idején, hogy lóghassak a suliból. Ti- zenegy-tizenkét éves lehettem, amikor belépett az életembe a mostohaapám. A legjobbkor jött. Család lettünk. A bátyámmal is akkoriban békültem ki. Addig rengeteget bunyóztunk. Rettenetes kölykök lehettünk. De az, hogy belépett valaki a családunkba, mindkettőnk számára természetesnek tűnt. Nem lázadoztunk ellene. Szinte vártuk őt. És ez a valaki, vagyis apám úgy illeszkedett be közénk, hogy az első perctől fogva felnéztünk rá. Nem félté- kenykedtiink anyánkra. Örültünk, hogy van egy rendes pasi a házban. Ő készített fel a konzervatóri- umi felvételire. Egyszerűen rábeszélt, hogy próbáljam meg. Senki nem hitt bennem, egyedül ő. Ez nagyon sok erőt adott. Még anyám sem gondolta, hogy bekerülök. Én tényleg mindent az apámnak köszönhetek. Mikor jött el aztán az a nap, amikor már élvezte a játékot? Hol fordult a kocka? Első szerződésem a mosti színházhoz kötött. Szép, komoly feladatokat kaptam. Peter Shaffer Ama- deusában Mozartot játszottam. Akkor éreztem először valami furcsa, leírhatatlan boldogságot. A hetedik mennyországban jártam. Élveztem, amit csinálok. Kiléptem a mából, és egy másfajta világban mozogtam. Fordult velem az idő kereke. Van egy jelenet a darabban, amikor Mozart lerészegül a kocsmában, a biliárdasztalnál. Azt nagyon szerettem. Remegett a testem a gyönyörtől. Húszéves lehettem. Sokkoló élmény volt számomra Mozartot játszani. Milyen előzmények után kapta meg a szerepet? Vagy ez volt a „csalétek”? Ezzel csábították el Prágából egy lehangoló bányavárosba? Mozart előtt Orlandót játszottam. Én voltam a legfiatalabb a társulatban, és bizonyára láttak bennem valamit. Huszonhárom évesen már Cyrano voltam ugyanott. Mintha egy magasabb rendű lény irányította volna a sorsomat már akkor is. Két évet töltöttem Mostban. Még eljátszottam D’Artagnant, egy klasszikus francia darab főszerepét, és utána szerződtem Prágába, az ABC Színházba. A francia szerzőket egyébként nagyon szeretem. Bretagne-ba is a francia klasz- szikusok vittek el tavaly. Ott az én világom. A legrosszabb időt fogtam ki, hideg volt, esett az eső, én mégis jól éreztem magam. Julien Soréit is játszottam a Vörös és feketében. Mondom, hogy közöm van a franciákhoz! Shakespeare-hez, bizonyára, nem kevésbé. Eleinte féltem tőle. Kötelező anyag volt, talán azért. Hamletet elemeztük heteken át. Bonyolultnak találtuk, házifeladat-ízűnek. Nem értettem, és még csak viccesnek sem találtam. A sorok mögött sem kerestem semmit. Türelmetlen voltam és fegyelmezetlen. Analfabéta egy ekkora szerzőhöz. Fel sem tudtam fogni, mit akar mondani. Nem használtam az agyamat. Sokáig ugyanis csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Mígnem a színpadon, játék közben egyszer csak ráérez- tem valamire, és azonnal beleszerettem. Lucenziót játszottam a Makrancos hölgyben, Orsinót a Vízkeresztben, Buckinghamet a III. Richárdban, Milan Mikulcíktól pedig most veszem át Antipholuszt a Tévedések vígjátékában. Ez a feladat is a Nemzeti Színházhoz köt. Játszottam én már itt Benedeket megelőzően is. A fiatal Peer Gyn- töt. Most, az évad végén pedig ismét Orsino leszek, de már Eszenyi Enikő rendezésében. Filmben legutóbb A halhatatlan nagynéniben kapott kiemelkedő feladatot, a televízióban pedig a Hegyi mentőszolgálat című többrészes sorozat főszereplőjeként láthatták a nézők. Minek örülne most jobban, egy újabb filmszerepnek vagy... ... annak is, de most itt a Holt lelkek, Gogoltól. Ezt sem úszom meg szárazon. Ez is alaposan meg fog izzasztani. A pozsonyi vendégszereplés záróakkordja Eszenyi Enikővel és Hana Sevcíkovával (Dömötör Ede felvételei) Filip Blazek és Tomás Petrík a Sok hűhó semmiért prágai előadásában (Hana Smejkalová felvétele)
