Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-18 / 266. szám, szombat
Beszélgetés Szvorák Zsuzsával, a Csemadok füleki alapszervezetének elnökével a szervezet munkájáról, a népművészeti csoportok sikereiről Rakonca, Zsibongó meg a többiek Készül a töklámpás... FARKAS OTTÓ A Csemadok füleki alapszervezete a tail valy ősszel tartott tisztújító közgyűlésén unom választotta meg elnöknek Szvorák Zsuzsát, a helyi gimnázium tanárát. A városban zajló kulturális életről, az elmúlt év eredményeiről és esetleges kudarcairól faggattuk. Tavaly a tisztújító tagsági gyűlés után ki is bővítettétek a vezetőséget. Miért?- Arra törekedtünk, hogy minden kulturális csoport képviseltesse magát a vezetőségben, és így naprakész információt kapjunk a működésükről, a problémájukról, a terveikről, szóval mindenről. Milyen csoportok működnek jelenleg az alapszervezet égisze alatt? A Rakonca néptáncegyüttes vezetője Varga Norbert és Varga Lia, a férfi énekkar vezetője Resutyík István, karnagya pedig Fehér Miklós, a női énekkar vezetője Janusek Ágnes és Agócs Mária, valamint az általam irányított Apropó Kisszínpad. A Zsibongó, sajnos, ebben az évben már nem újította fel tevékenységét, a Mázik István vezette Zsákszínház pedig ez évtől önálló jogi személyként működik. Visszatérve az előző gondolathoz, mindjárt a kezdet kezdetén az új vezetőség tett egy javaslatot, hogy helyezzük a hangsúlyt a gyerekekre. Igen ám, de ehhez szükség van egy olyan helyszínre, ahová meg tudjuk őket hívni, foglalkoztatni tudjuk őket. Elsődleges feladatunknak tartottuk, hogy legyen végre egy otthonunk, egy alkotóházunk. Ugyanis évtizedek óta nincs háza a magyarnak Füleken, és most, hogy lesz, ez számunkra óriási eredménynek számít. A Magyar Ház, vagy mindegy hogyan nevezzük, mára elérhető közelségbe került. Adott az épület és összegyűlt rá a pénz is, már csak a tulajdonossal kell véglegesen megállapodnunk. A szervezetünk az elmúlt egy év során rengeteg erkölcsi és egyéb támogatást kapott. Név szerint szeretném megemlíteni Agócs Józsefet, a város alpolgármesterét, aki kapcsolatai révén is segítette munkánkat. Ebben az évben na(a szerző felvételei) A füleki női és férfi énekkar gyón jól együttműködtünk a városi művelődési központtal. Hogyan szerepeltek a csoportok? Nagyon nagy sikerrel. Kiemelném a Rakonca gyermek néptáncegyüttest, amely az idén külföldön is járt. Magyarországon kívül voltak Törökországban és Erdélyben. Anyagilag, sajnos, nem tudtuk őket támogatni, mert a pénz kell a Magyar Tehát erő és akarat van a csoportokban. A sikerek a vezetőknek, illetve a csoport tagjainak köszönhetők... Házra. A férfi énekkar egy nagyon sikeres turnét tudhat maga mögött. Felléptek a Budapesti Nemzetközi Vásáron, a Vigadóban, a pécsi bor- fesztiválon. A női énekkar minden hazai rendezvényünkön fellép. Az Apropó is jelentős sikereket ért el: Nívó-díjjal tért haza a Jókai Napokról, a magyarországi millenniumi diákfesztiválon fődíjas lett. Tehát erő és akarat van a csoportokban. A sikerek tulajdonképpen a vezetőknek, illetve a csoport tagjainak köszönhetők, lényegében az ő érdemük, hogy nálunk ilyen serény kulturális tevékenység folyik. Hogyan tudjátok ösz- szehangolni a csoportok munkáját? A csoportok, amelyek pályázatot nyújtanak be valahová, munká- . jukat leadják a Csemadok vezetőségénél is, így tudjuk követni a pályázatokat. Mi pedig felvállaljuk, hogy az alapanyagokra, a tevékenységre újabb pályamunkákat dolgozunk ki. Fellépési lehetőségeket biztosítunk nekik. A férfi énekkar az idén ünnepli fennállásának 80. évfordulóját, az ünnepségre már hónapok óta készülünk. Az őszt még arra szeretnénk felhasználni, hogy a Magyar Házat működőképessé tegyük. Apropó produkció Nagyjából havonta találom magamat szembe azzal a kétellyel, amivel kétségbe vonják hitemet, s hogy ne mondjam: emberi tisztességemet Egy lány az ajtóm előtt, színes papírlappal a kezében DUSZA ISTVÁN Még zárva volt az ajtó, amikor bemutatkozott. Nevét első hallásra szokásom szerint nem jegyeztem meg. Szlovákul beszélt, s bizakodással teli szorongás volt a hangjában. Valószínűleg a színmagyar feliratú névtábla bizonytalanít- hatta el. Amikor kilépve a fürdőszobából, fél arcomon borotvahabbal, fürdőköpenybe burko- lódzva végre kinyitottam az ajtót: egy lány állt a folyosón. Pontosabban: kettő. Kissé hátrébb húzódva, mintegy a majdan szükségesnek vélt menekülés útját jelölve, egy másik lány is állt mögötte. Nem tudom, ők vagy én voltam-e nagyobb zavarban. Bár, ami igaz, az igaz: jómagam tudatosan vállaltam fel ezt a szituációt. Eszembe sem jutott más, minthogy újra leolvassák a vízórát, megtekintik a gázórát, vagy ismét meg akarnak kérdezni néhány banális dologról az egészségemet szolgáló - vagy éppenséggel annak ártó - szokásaimmal kapcsolatosan. Amit követően valami csodaszert szeremének rámsózni. De nem... Egy lány állt az ajtóban, kezében az a színes papírlap. Abban a pillanatban már tudtam, hogy nem a vízóra állását firtatják, nem is az egyre több pénzért forgó gázórát kergetik, nem is az idült lelkiisme- ret-furdalást okozó táplálkozási szokásaimat rosszallják. Csupán menetrendszerűen megérkeztek a havi kiszerelésben adagolt hittérítőim. Nagyjából havonta találom magamat szembe azzal a kétellyel, amivel kétségbe vonják hitemet, s hogy ne mondjam: emberi tisztességemet. Mindezeket, az igazából emberi léptékekben megfoghatatlan lelki állapotokat akarják ők birtokolni. Kizárólag ők. Eszükbe sem jut, hogy valaki, tőlük sokkal hatalmasabb, már fogantatásom óta birtokolja. Nem, nem...majd ők megmutatják nekem a helyes utat. A legkülönbözőbb helyeken és élethelyzetekben szólítottak már meg. Azokban a pillanatokban valami végtelen könyörületesség vesz rajtam erőt. Megállók, és a szemükbe nézve mindig végighallgatom őket. Legnagyobb örömet azzal szerzem mindegyik hittérítőmnek, hogy elfogadom a kezükben szorongatott nyomtatott propaganda-anyagokat. Ki is követelem, ha esetleg A lányok kihátrálnak a folyosóról. A színes papírlapot a szemétbe szánt újsághalom tetejére dobom. más-más külsővel látok még náluk példányokat. Tudom, hogy valahol valaki számonkéri tőlük, hogy hány darabot sóztak rá a gyanútlan járókelőkre, az éppen bevásárolni igyekvő háziasszonyokra, a posta lépcsőjén a szabad telefonfülkére várakozás közben csókolódzó szerelmespárra. Ilyenkor segítek nekik, és megkönnyítőn karjuk (lelkűk?) terhét, néhány eredeti példányt hazacipelve a hittérítő irodalom legújabb remekeiből. Aztán másnap bűntudattal határos érzéssel dobom ki a szemétbe az elolvasott dokumentumait a saját és a hozzám hasonlóan megtéríthetet- len, konok embertársaim elkövetkező romlásának. Derűsen, mosolyogva hallgattam meg a lány első mondatait. Kérdezett. Egymás után ötödször is csak kérdezett. Ápolt volt, a mostanában divatos zöldteaülat lengte körül. Az a típusú nő, aki romantikus álmokat kerget, és örök életében a nagy szerelemre vár majd. Lesz ideje, hiszen alig több húsznál. Meg aztán abban a lelki közösségben állítólag kijelölik a számára a szeretetére legméltóbb férfit. Én, a majdnem ötvenes, pocakos férfi meg ott toporgom az ajtóban állva, papucs fürdőköpeny és borotvahabba öltözve. Némi erotikus töltés keletkezik a váratlan szituációban. Ettől aztán elbizonytalanodom. „Na, ha most nem térítenek meg, akkor soha” gondolom magamban. Egy lány még mindig ott áll az ajtóban, kezében színes papírlap. Kérdez, csak kérdez. Tudom-e.. .hallottam-e.. .olvastam-e. ..szeretném-e? „Van remény” mondja ő. „Van” - gondolom én. Arra mindenképpen, hogy alaposan megfázom. Végre kezemben tartom a színes papírlapot. A lányok, arcukon látható kedvességgel kihátrálnak a folyosóról a lift előterébe. Bezárom az ajtót. A színes papírlapot a fokozatos szállítással a szemétbe szánt újsághalom tetejére dobom. Miután befejeztem a borotválkozást, mégis elolvasom. Az olimpia, vagy talán mégis a paralimpiaf?) elipszis alakúra torzított karikájából öt arcból kettő néz vissza rám. Hárman valahová a fotográfusműtermek messzi távolába merednek. íme, itt is egy kérdés. Válaszolok: nem kémlelem a jövőt, nem is érdekelt soha, mi lesz velem, ha nem leszek a földön. Mire eljutok a papírlap szövegeinek a végére, bennük komoly marketing-szakemberek munkájának nyomait vélem felismerni. Jól esi-' nálják. Ha érdekel a Biblia egyetlen lehetséges magyarázata, küldjön el erre és erre a címre a kitöltött cetlit, s ók jönnek és megtérítenek. A legapróbb betűkkel szedett sorokban azonban elárulják magukat: „Minden jog fenntartva!” Miféle jog? Talán az Istenhez, az ő Jehovájukhoz kapcsoló jog? A Biblia nem „kopirájtolt” műalkotás. Vagy tévednék? Előkotrom a két példányt: a Károlit meg a modernet. A régiben nincs ott a körbe zárt „cébetű”, az új fordításban valamilyen sajtóosztály fenntartja a jogait. Csodálkozom, de a véleményem mit sem változik: Ilyet csak a biznisz emberei vetnek papírra. Nincs itt szó a hittérítés leple alatt folyó piackutatáshoz nagyszerűen használható címadatbázis ingyenes építéséről? Most én kérdeztem sokat, így eszembe jutott az a lány, akit becsaptak, hogy becsapjon másokat. a- Szvorák Zsuzsa