Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-02 / 252. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 2. TÉMA: MINDSZENTEK, HALOTTAK NAPJA Mai világunkban összemosódtak a mindszentek és a halottak napját övező hagyományok Az emlékezés ünnepe INNEN-ONNAN ♦ A múlandóság, mint ahogy az emberi lét egyéb nagy kér­déseinek jelképes formában történő megfogalmazása a századforduló kedvelt témái közé tartozott: közel állt a sze­cesszió szimbolizmusának me­lankóliára hajló gondolatvilá­gához. ♦ Közép- és Dél-Amerika leg­több államában a spanyol hó­dítás után katolikus misszio­náriusok kapcsolták egyeden naphoz a korábban egész év­ben virágzó halottkultuszt. A cukor XVII. századi elterjedé- sével pedig ezekben az orszá­gokban az édesség elengedhe- teüen része lett minden nép­ünnepélynek - így születtek meg a csokoládé és marcipán halálfejek, amelyek manapság, halottak napján az édesség­boltok pultjain sorakoznak. ♦ Az angol „All Hallows” ma­gyarul azt jelenti, hogy min­denszentek, amelynek előes­téje angolul „All Hallows Eve”, rövidítve: halloween. Erről a napról pedig azt tartják, hogy különösen alkalmas a jóslatok­ra. Különösen kedveltek a gaz­dagságot és szerencsét jöven­dölő jóslatok. Szokásos üyen- kor ételekben pénzérméket, gyűrűket elrejteni, s e tárgyak meglelői egész életükben sze­rencsések lesznek. ♦ A kivájt tök, melybe gyer­tyát, mécsest helyeznek, Jack 0’Lantern ír falusi kovács tör­ténetére utal. Ő annyira fös­vény ember volt, hogy még a poklot is megtagadták tőle az istenek, s arra kárhoztatták, hogy örök időkig bolyongjon lámpával a kezében. Ez a lám­pa azonban nem volt más, mint kivájt cukorrépa, benne egyeden darab parázsló szén­nel. Halloween történetét ír ki­vándorlók vitték magukkal Amerikába, ahol a répát tökkel helyettesítették. Több mint ezer évvel ezelőtt Szent Odilon, a clunyi apát­ság elöljárója arra kérte a bencés apátság szerzeteseit, hogy mindszentek másnap­ján „imádkozzanak különös buzgósággal az elhunyta­kért”. HÁTTÉR A clunyi apátságból kiindulva las­sanként elterjedt a halottakról va­ló megemlékezés szokása, min­denszentek napjának jelentősége pedig „elsorvadt”, mára a két ün­nep hagyományai összemosódtak. A mindszentek ünnepének kezde­tei a 4. századba nyúlnak. Szent Efrém szíriai egyházatya (373-ban hunyt el) és Aranyszájú Szent Já­nos ( született 407-ben) már tud a mindenszentek ünnepéről, melyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is a szentek vasárnapja. Nyuga­ton 609-ben tűnik föl először ez az ünnep, mikor május 13-án a „Szűz Mária, Vértanúk Boldogasszonya és minden vértanúk” tiszteletére avatják föl a római Pantheont. Nemcsak vértanúkat, hanem való­ban minden szentet november 1- jén Írországban és Angliában kezdtek ünnepelni a 700-as évek­ben, és ez az ünnep hamarosan ál­talános lett. A november másodikai halottak napja azonban Szent Odilon clunyi apáttól (962-1048) ered, aki 998- ban kiadott rendeletben emlékna­pul bevezette minden bencésház­ba. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, a XII. és XIII. században egész Európában elter­jedt, s a 14. század elejétől Róma is átvette. Mindkét napot számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor ha­zalátogatnak a halottak, ezért ré­gen sokfelé számukra is megterí­tettek, kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra. Egyes vidékeken a teme­tőbe vitték ki az ételt, és a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pe­dig a koldusoknak osztották szét. Szeged környékén „Mindenszen­tek kalácsa”, „kóduskalács” néven üres kalácsot ajándékoztak a sze­gényeknek. Sokfelé úgy tartották, hogy a min­denszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, a holtak hazalátogatnak. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak el­igazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a föl­deken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek már kiveszőben van­nak, de mindkét nap a városokban és falvakban ma is egyaránt a ha­lottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetők, s a virággal borított hantokat kö- rülállják a hozzátartozók, (i-t) Körösfői-Kriesch Aladár: Halottak napja (1910). Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Egyre tudatosabban, egyre pontosabban kell figyelni az emlékekre, hogy lássuk azokat is, akik már nincsenek velünk Az élet fagyának halovány virágai DUSZA ISTVÁN A mai nap még folyékony, kris­tálytiszta forrásvíz. Minden látszik benne abból, ami történik. Minden arc, minden mozdulatlan tárgy, akárha kerek kavicsok lennének a meder alján. Akik ma még velünk vannak, azokat könnyű meglátni, de akik elmentek, őket mind nehe­zebb felidézni. Még akkor is, ha imént még visszanézett ránk az arc, imént még megtörtént az em­bertől való csoda, imént megszüle­tett, életre kelt kezében egy tárgy. Majd amint a tegnap távolodni kezdett, a lelki látvány egyre gyak­rabban lesz a szél fodrozta vízfel­színhez hasonlatossá. A tükrözés­ben mindinkább a jelen, a ma lát­szik, és a mi arcunk. Élőké. Egyre tudatosabban, egyre pontosabban kell figyelni az emlékekre, hogy lássuk azokat is, akik már nincse­nek velünk. Aztán egy év vagy egy évtized múlva szinte csak a tárgya­ik maradnak. Sárguló fotográfiák, százszor leporolt szalmavirágok, többé soha nem használt borotva­készlet, kifakult selyemsál, egy szék, testvérnek ajándékozott könyv, divatjamúlt nyakkendők, unokának adott zsebkés, fészer­ben porosodó szerszámok. Távolodó évek során mintha meg­keményednének az emlékek is. Bi­zonyossá lesznek az elmúlt idő tör­ténései, maradandókká változnak az arcvonások. Megmaradnak ben­nünk, miközben egyre fogynak a tárgyak. Gyerekeknek, unokáknak többször is elmesélt történetek, a fotográfiákhoz fűzött emlékek: ...akkor volt húszéves, ...itt kato­natársával nevetnek, ...édes­anyánknak ez az utolsó fényképe, ...nagyapa mint kisbíró dobol, .. .akkor kirándultunk. .. .mennyire szeretett a körtefa alatt üldögélni. Talán elkallódnak majd ezek a fényképek is. Egyszer csak a sokáig féltve őrzött szalmavirágcsokor­ban megtelepszenek a molyok, s kidobjuk. A könyvet valalri köl­csönkéri, és elfelejti viszaadni. A nagytakarításkor felfedezett hely­szűke miatt a nyakkendők a sze­méttartóban végzik. Zsebkésünk­nek kilazul a pengéje, s úgy tart­juk, nem érdemes megjavítani. Pe­dig ő hányszor cserélte ki benne a szegecset! A fényes nyelűre kopta­tott tárgyakat talán egy házaló vi­szi majd el, vagy egy hóbortos vá­rosi értelmiségi könyörgi ki, gyűj­teményét gyarapítandó. Ebben a tegnapi és mai világban egyszerre élve, ritkán gondolunk arra, hogy az emlékek kötődhet­nek a múlandóság tárgyaihoz, de igazából sejtjeinkben, vérárama­inkban, génjeinkben maradnak meg. Abban a forró ölelésben át­örökített csodában, amelyből az Isten képére ember születik milli­árd és milliárd alkalommal... És amikor egy esti órán az éppen el­kezdett mozdulatunkban elké­pesztő mélyről, esztendők távolá­Még itt van velünk, s amíg élünk, itt is marad. ból felsejlik az a bizonyos mozdu­lat, s benne ő, elhisszük-e az örök életet? Még itt van velünk, s amíg élünk, itt is marad. Hihetjük: ez történik velünk is. Megértjük-e a dolgok folytonosságának lényegét akkor, amikor percenként szaka­dozik darabokra a világ? Tudato- sodik-e bennünk a bizonyosság, amikor ugyanúgy tesszük le az asztalra a kávéscsészét. Megdöb­bentő a pillanat. Ennél már csak az képeszti el jobban az embert, ha gyermeke mosolyában az egyik nagymamát, a járásában a másik nagypapát, a hanghordozásában valamely dédszülőjének ugyanezt a sajátosságát véli felismerni, és tudja meglátni. Arról most inkább nem gondolkodnék, hogy azokba a sejtekbe az életút, az életkor, a testi és lelki nyavalyák is belo- pódznak. Az így természetes. Sokan bizonyára másképpen gon­dolják, mert talán éppen a minap elveszített szerettük halálát kongat­ta a lélekharang: nekem halottak napja tájékán mégis az élet - a tő­lük kapott élet, a velük leélni ada­tott élet jut eszembe. Kétségtelen: van ebben a viszonyulásban némi önzés is, de sokkal több az azonosu­lás a velük átélt lelki teljességekkel -jóval és rosszal - és az általuk - az ő haláluk által - megértett ránk is váró halállal. Hiszen mi bizonyűjuk be önmagunknak, hogy nemcsak a túlvilágon, de a földön is létezik a halál utáni élet, mert ők itt élnek emlékeinkben. Ha ritkán gondo­lunk is rájuk, ilyentájt, halottak napján talán levezekelhetjük ezt a bűnünket is. Nem előttük, hiszen ők mindig megbocsátóak. Igen, ön­magunk előtt a legnehezebb, mert önmagunknak a legnehezebb meg­bocsátani. Hinnünk kell benne,' hogy ugyanezt a csodát, az emberi lelkek folytonosságának, feltáma­dásának Jézus kereszthalálában bi­zonyosságot nyert csodáját gyer­mekeink, unokáink által megadja nekünk is az Isten. Ebben a mindenféle módon össze- keveredett-kavarodott világban lé­teznek még megdönthetetlen bizo­nyosságok. Nélkülük elviselhetet­len lenne az életünk, amely annyi­ra folyékony halmazállapotú, hogy néha kifolyik az ujiaink közül. Ak­kor válik igazán már csak megra­gadhatóvá, amikor fokozatosan a múltba tűnik el. Valahol az idő tá­volában szinte megszilárdul. A je­lenvaló időben velünk maradt tár­gyak elveszhetnek, az emlékek az időbeli messzeségben soha. Éppen ezért nekünk - élőknek - fontos a halottak napja. Megbizonyosodha­tunk, mennyit is érünk önmagunk számára. A síroknál állva ki-ki hite szerint mondhat imát halottaiért, vagy Megszületett bennünk egy biztató bánat: egy este minden szép volt. éppen az anyagi elmúlás meggyő­ződésével emlékezhet régiekre. Ez a halottak napjának a közös értel­me. Gondom azt látva támad, ami­kor nem önmagunknak, hanem a hozzánk hasonlóknak igazoljuk a részvéttel teljes részvételünket, s ragyogtatjuk önmagunkat a pislá­koló gyertyák és mécsek fényében. Olyankor eszembe jutnak azok az évek, amikor a természet rendje szerint beköszöntött október végi fagyok elől régi szőttesekkel, ilyen-olyan kacatokkal takargat­tuk be a lecekkel körülrakott kri­zantémokat. Ha sikerült megvéde­ni a fagytól, még akkor sem volt biztos, hogy a sírokra vitt virágo­kat egyetlen éjszaka alatt nem her- vasztotta el a fagy. Másnap olyan volt a temető, mintha az élet fagya halványította volna el a ragyogó fehér virágokat. Mégis megszüle­tett bennünk egy biztató bánat: egy este minden szép volt. Furcsa ellentmondás, amit a legteljeseb­ben egy a halottak napjához kap­csolt virágnév fejez ki igazán. A zöld fátyolszerű szárain apró virá­gokat nyitó őszi bánat. Nem mindenhol jelent szomorúságot a halottak napja Cukorkoponya-aj ándék ÖSSZEFOGLALÓ Évezredes folyamat volt, míg ki­alakult a szokás, a hagyomány, hogy az emberek évről évre egyet­len naphoz kötődve emlékezzenek meg halottaikról. A rómaiaknál a családi otthonok­ban egy oltárt emeltek az ősöknek, egyet az isteneknek, amely előtt áldoztak. Február utolsó hetében tartottak egy ünnepséget, hogy az elhunyt ősökkel jó kapcsolatot ápoljanak. Élelmiszert készítettek és áldozatokat mutattak be nekik. A május 9-én, 11-én, 13-án tartott lemuria ünnepén pedig a halottak démonikus, ártó voltát akarták el­űzni. Ezért a családfő az otthonok­ban több napon át áldozatokat mutatott be, a családtagok imákat és áldásokat mondtak, babot szór­tak, zörejeket hallattak. A korai kereszténységben az egy­házi életért, a hitért vértanúságot szenvedettek számára „kifogyott” a naptár, választani kellet egy na­pot a „kimaradtaknak”. Ez lett a mindenszentek napja, amely ün­nepként állandósult: a X. század után vált európai érvényűvé, no­vember elsejei dátummal (mint­egy a liturgikus év lezárásaként). Ugyancsak a középkor elejétől da­tálható a halottak napja, amely a XII. századtól terjedt el a keresz­tény országokban. Ez annyiban új minden más halott-tisztelethez ké­pest, hogy egyetlen naphoz köti az emlékezés ünnepét. A mindszentek és a halottak napja nem mindenhol jelent szomorúsá­got. Mexikóban például igen vidá­man emlékeznek meg a halottak­ról, az Egyesült Államokban pedig „kísérteties” ünnepet tartanak, a halloweent, a keresztény minden­szentek és a mexikói, indián halot­tak napjának furcsa keverékét, amely egy ideje Európában is meg­honosodott. Ä haloweenhez fűző­dő rémmesék és babonák azonban sokkal messzebbre nyúlnak vissza az Egyesült Államok megalakulá­sánál. Már egy római költő is ezt ír­ta az októberről novemberre való A hajdani szellemek sze­repét mára a gyermekek vették át. átmenetről: ....Rémséges ez az éj­szaka! A kelták gyermekek vérét isszák. Azután pedig visszataszító szexuális orgiákat rendeznek. Nem kiméinek sem gyermekeket, sem asszonyokat vagy öregeket, nincsenek tekintettel arra, hogy milyen nemű az illető...” Á halloween valamivel frissebb gyö­kerei a skótokig és az ír-kelta drui­dákig nyúlnak vissza. Szerintük október 31-e volt az a nap, amikor a Föld legközelebb jár a bolyongó szellemek világához. Az ünnepsé­gek a bolyongó lelkek megbékíté­sére szolgáltak. A hajdani szelle­mek szerepét mára a gyermekek vették át. Szellemnek, boszor­kánynak, törpének, ördögnek, csontváznak, denevérnek és más mesebeli lénynek öltözve járják az utcákat. Mexikóban vigadnak a halottak napján. Ennek magyarázata az ős­lakók világképében keresendő, amelyben az élet erő, a kozmikus energia része, a világ fönnmara­dásának, állandó körforgásának és az égitestek mozgásának forrá­sa. Kezdetben a halotti ünnepeken - melyekből majd minden hónap­ra jutott - külön-külön emlékez­tek meg a más-más módon el­hunyt, így különböző istenekhez kötődő halottakról (pl. az esőisten kiválasztottjai a vízbefúltak, a vil­Az otthoni oltárokon „megvendégelik” a ha­zatérő lelkeket. lám által sújtottak, míg a harcban elesettek, a szülésben meghaltak a Nap kísérői lesznek az égbol­ton). A hódítás után azonban a ke­resztény halottak napja lassan magába olvasztotta ezeket az ün­nepeket, így mára a gyerekek (no­vember 1-jére virradóra) és a fel­nőttek (november 2-ára virradó­ra) nagy emlékünnepe azonosult a mindenszentek, illetve a halot­tak napjával. Az ünnepek a sírok feldíszítésével kezdődnek, majd az otthoni oltá­rokon „megvendégelik” a hazatérő lelkeket. A házi oltárt díszítő virág­kapun át vagy a szobába leszórt sárga virágszirmokon keresztül jutnak a házba a lelkek. Az érkező­ket tánccal, zenével fogadják, s jócskán fogy a tortilla, a tamal (csirkehús csípős kakaós mártás­ban), a tequila. Az áldozati asztal feldíszítésekor általánosan kötele­ző a sárga virág, gyertya, füstölő és a víz (a négy alapelem: föld, tűz, levegő és víz szimbólumai). Az asztalra kerülnek az elhunyt kedvenc ételei, játékok, édessé­gek. Azoknak a halottaknak, akik­nek nincs már élő hozzátartozó­juk, közösségi oltárokat emelnek a templomokban, ahol a lakosság összeadja az ajándék ételt-italt. A XIX. század közepén terjedtek el, s főleg a városokban igen népsze­rűvé váltak a calaverák. Humoros grafikákat, plasztikákat jelente­nek, amelyek csontvázakat, kopo­nyákat és más, halállal kapcsolatos tárgyakat ábrázolnak. A kisebb cu­korkoponyákat ajándékba adják, de van nyalókakoponya is, és való­színűleg az amerikai halloween hatására vannak tökmotívumúak vagy éppen csontváz jelmezek Barbie babák számára. Napjaink­ban az adománygyűjtő gyerekek vámpírnak, boszorkánynak öltöz­ve, kezükben koponya vagy tök­lámpás alakú műanyag edényké­vel járnak körbe. (B-p, MTI) Illusztrációs felvétel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents