Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)

2000-09-27 / 222. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2000. SZEPTEMBER 27.

TÉMA: VESZÉLYES MUNKAVÁLLALÁS

15

Nem árt résen lenni, amíg Szlovákiában egy kis furfanggal az közvetít munkát, aki akar, és ezért annyi pénzt kér, amennyit nem szégyell

Líbia:

az ország adatai

Terület: 1759540 km2 Népesség: 5.2 millió fő (1995)

A lakosság összetétele:

líbiai arab és berber (89 %), tuareg

Vallások: szunnita muzulmán (97%), egyéb (3 %) Nyelvek: arab (hivatalos), berber

Főváros: Tripoli (1,2 millió fő, 1995)

A tripoli óvárosban (Arch.)

Nagyobb városok:

Bengázi (650 000), Miszuráta (285 000) Államforma: iszlám népköztársaság Államfő: Muammar Mohamed el-Kadhafi tábornok, hivatalba lépésének éve: 1969 Törvényhozás: 1112tagú Legfelső Népi Kongresszus. Kormányerő:

Legfelső Népi Bizottság. GDP/fő: 4900 USD (1996) GDP: 26 milliárd USD (1996)

Gazdasági növekedés:

3.5 % (1996)

Infláció: 5.8% (1996) n.a. Pénznem: dinár, LYD. Egészségügy: ingyenes az egészségügyi ellártás, széles körűek a szociális juttatások, beleértve a baleset, betegség vagy anyaság esetén járó pótlékot. Malária ma már nem fenyeget, a tífuszt, a veszettséget és a tetanuszt azonban még nem sikerült felszámolni.

A Szahara kapujában

Líbia földjének több mint kilenctizedé sivatag vagy félsivatag; a lakosság több mint háromnegyede a keskeny part menti sávban él, ahol a Szahara homokját művelt területek váltják fel. Líbia forró, sivatagi éghajlata, amelyet ugyanakkor igen hideg éjszakák jellemeznek, csak az északi, mediterrán partvidéken mérséklődik. A csapadék meglehetősen bizonytalan és szórványos, a partvidéket is sokszor sújtja az aszály, itt a forró, száraz, ún. ghibli szeleket a belső területekről származó por és homok szinte elviselhetetlenné teszi.

A líbiai férfiak hagyományos öltözéke elviselhetővé teszi a nappali hőséget, és melegen tartja testüket a hideg sivatagi éjszakában. A kendő az erős szelek kavarta homok ellen véd. (Archívum)

Drága líbiai „tanulmányút”

két és fél hónap alatt és természetesen a hazafelé szóló repülőjegyet sem nekik kellett kifizetniük, tehát valójában egy ingyenes egzotikus nyaralásban volt részük.

„Én senkivel sem kívánok a sajtón keresztül vitatkozni és bizonyítékokra sincs szükségem, mert az, hogy 30 ember a mai napig is ott van Miszurátában és továbbra is több tucatnyian érdeklődnek líbiai munka iránt, magáért beszél” - szögezte le Lubica El-Malaheg. Tény, hogy P.-éken kívül azóta senki sem jött haza Miszurátából és a líbiai szlovák konzlátustól sem kért segítséget senki. Viszont az is tény, hogy a Vörös Félhold kórház Miszurátában június 3-ig bizonyíthatóan nem üzelmek - lehet, hogy azóta sem, de a külügyminisztérium akkor kapta az ide vonatkozó jelentést tripoli munkatársaitól. Boris Gandel, a külügyi tárca szóvivője az üggyel kapcsolatban lapunknak elmondta, hogy a konzulátus alkalmazottai rendszeresen meglátogatták a miszurátai kempinget, ahol a szlovák állampolgároknak ádagon felüli körülményeket biztosítottak a munkaadók. „Ezek az emberek önszántukból, a saját felelőségükre vállaltak munkát Líbiában, és feltételezem, hogy a helyzet ismeretében írták alá a szerződésüket” - hangsúlyozta Boris Gandel. „Emberjogi szempontból egy szlovák állampolgár sem került Miszurátában veszélyeztetett helyzetbe, arra pedig sem módunk, sem okunk nincs, hogy munkajogi viszonyokba beavatkozzunk. Az említett két személy ragaszkodott a hazatéréshez, munkatársaink ezért igyekeztek

mindenben a segítségükre lenni, de még egyszer hangsúlyozom: mivel Szlovákia és Líbia között nincs szerződés a munkaerőcseréről, a többi már az ő magánügyük.” Mint ahogy az is mindenkinek a magánügye, kinek hisz, mit ír alá és meggyőző- dik-e a munkaközvetítők állításának igazáról akár a pénzváltóknál, akár a külügyminisztérium illetékes osztályán mielőtt egész addigi életét felrúgva nekivág az ismeretlennek. Ellenkező esetben ugyanis kellemetlen meglepetések, nagy csalódások is érhetik a hiszékeny munkavállalókat, akik csak a helyszínen kezdenek el gondolkozni azon, megéri-e nekik ez az egész a befektetett pénzt, időt, fáradságot és a két év távolíétet egy arab országban. P.-ék úgy gondolják nem érte meg, sőt meggyőződésük, hogy El-Malaheg asszony törvény- sértést követett el azzal, hogy nem a valóságnak megfelelően tájékoztatta őket.

Tanulsága nincs a történteknek - talán csak annyi, hogy amíg Szlovákiában egy kis furfanggal az közvetít munkát vagy „válogatást”, aki akar, és ezért annyi pénzt kér, amennyit nem szégyell, addig nem árt résen lenni. Es egyelőre végkifejlet sincs, mert azt, hogy a jogszabályok értelmében kinek van igaza, csak a bíróság fogja eldönteni, erkölcsi értelemben pedig - ismerve a hazai viszonyokat - még az sem.

Félhold biztosítja, három hónapos próbaidőn belül pedig bárki hazatérhet a munkaadó költségére. így aztán kifizettük a nyilvántartásba vételért az 1000, a pályázaton való résztvételért a 2000 koronát, miután pedig kiválasztottak a szerződés megkötéséért fizettünk 100 és 200 dollárt, a vízumért fejenként 3300 koronát, az orvosi vizsgálatokért fejenkét 1170-et, a különböző okmányok fordításáért

„A Miszurátában töltött három hónap alatt csak a homokot söpörtük”.

vagy ötezret, és vártunk. El-Mala- heg asszony először azt közölte velünk, hogy januárban munkába állhatunk a miszurátai kórházban, de aztán hétről hétre halogatta az utazás időpontját - állítólag a repülőjegyek árának átutalásával voltak gondok - míg végül március 17-én felszállt a gépünk Budapestről.”

Miszurátában egy európai mércével mérve is minden igényt kielégítő kempingben szállásolták el a szlovákiai csoportot - a házastársak kétszoba-konyhás ún. konténerlakásokban laktak. Az első napok pihenéssel teltek, majd megTavaly októberben egy nyitrai ügynökség orvosokat, ápolókat és laboránsokat kezdett el toborozni a Vörös Félhold egészségügyi világszervezet égisze alatt működő líbiai kórházakba. A busás keresettel és átlagon felüli életkörülményekkel kecsegtető kétéves vendégmunka iránt több százan érdeklődtek.

VRABEC MÁRIA

Az egészségügyi minisztérium ezért is tartotta fontosnak felhívni a figyelmet arra, hogy mivel Líbia és Szlovákia nem kötött egyezséget a kölcsönös munkaerőcseréről, a tárca nem vállal felelősséget az ottani munkakörülményekért. Mivel az ügynökség tulajdonosa, Lubica El-Malaheg, a nyitrai kórház egykori alkalmazottja, leginkább volt kollégáit szerette volna Líbiába csalogatni, az intézmény igazgatója is azonnal alkalmazottjai tudtára adta: aki elfogadja az ajánlatot, annak be kell nyújtania a felmondását. Ennek ellenére az egész országból több mint 200-an vettek részt a válogatáson, közülük 30-an feleltek meg a követelményeknek és nyertek felvételt a miszurátai kórházba, ketten pedig három hónap eltelvétel már vissza is tértek, mert - elmondásuk szerint - csak a helyszínen jöttek rá, hogy a fele keresetük rámegy a kosztra, a „csúcsfelszerelésű magánkórház” pedig nem üzemel.

A P. házaspár (nevük elhallgatását kérték) röntgenlaboránsként a- kart jelentős bevételre szert tenni az észak-afrikai országban, ahol az ígéretek szerint ketten két év alatt akár egymillió koronát is kereshettek volna. Lelkesedésük ugyan kissé lelohadt, amikor megtudták, hogy csak egyikük hozhatja haza a keresete ötven százalékát, a többi pénzt pedig ott kell elkölteniük, de még ennek tudatában is úgy döntöttek, belevágnak, legfeljebb ékszerekbe és dísztárgyakba fektetik a fennmaradó összeget.

„Ekkor még nem sejtettük mennyibe fog ez kerülni, de ha már belevágtunk, nem akartunk visszakozni, hiszen azt reméltük többszörösen megtérülnek a kiadásaink” - kezdte a történtetet a félj. „Fejenként havi 400-500 dinár fizetést ígértek nekünk azzal, hogy ebből már nem kell adózni és az élelmiszer rendkívül olcsó Líbiában. A szerződésben az állt, hogy a szállást és a retúr repülőjegyet a Vörös

Munkaszerződés arabul

mutatták nekik a kórházat, ahol meglepetésükre egy árva lelket sem láttak.

„Sehol egy orvos vagy páciens, a felszerelés még dobozokban volt és ott is maradt, mert a Miszurátában töltött három hónap alatt csak a homokot söpörtük, amit a szél behordott az épületbe. Természetesen azért, hogy hetente hat napig reggel 8-tól délután 5-ig a söprűt támasztottuk nem kaptunk 400- 500 dináros fizetést, csak 100 dinár előleget adtak azzal, hogy a többit majd megkapjuk, ha kinyit a kórház. Mivel ott arab tempóval mérik az időt mindenki ráért és pár hét múlva már az sem szúrt szemet senkinek, hogy néhányan unalmukban átaludták a munkaidőt. Igen ám, de élnünk is kellett valamiből és az csak a helyszínen derült ki, milyen drága Líbiában az élelmiszer: egy kiló hús pl. 10-12 dinár (1000-1200 korona), egy kiló gyümölcs 2-3 dinár (200-300 korona), két tekercs toalettpapír

3,5 dinár (kb. 340 korona). Ráadásul a majdani 400 dináros keresetből mégiscsak levontak volna 80 dinár adót, így ketten mindössze 160 dinárt, azaz kb. 16 000 koronát hoztunk volna haza havonta, mert a feleségem keresete mind elfogyott volna élelmiszerre. Azt, hogy mikor kezd majd betegeket fogadni a kb. 35 ágyas kórház, senki sem tudta nekünk megmondani és a dobozok tartalmából ítélve a felszerelés is nagyon hiányos volt, ezért mi két hónap elteltével úgy döntöttünk, hogy hazajövünk. Május 21-én nyújtottuk be a felmondásunkat a miszurátai kórház igazgatójának, de ő nem akarta aláírni, sőt fizetésemelést ígért, ha maradunk. Bizonyára El-Malaheg asz- szonyt is értesítette valaki a történtekről, mert írt nekünk Szlovákiából egy levelet, amelyben azt kérte, bírjuk ki, mert otthon kórházakat zárnak be és úgysem lenne állásunk. Sőt az otthon maradt családtagok megnyugtatására még egy arról szóló nyilatkozatot is alá kellett írniuk a miszurátai szlovák csoport tagjainak, hogy minden rendben van és rajtunk kívül mindenki elégedett. Az, hogy az én aláírásom is ott van a listán, sőt olyan személyeké is, akik ott sem voltak, úgy látszik, senkinek sem tűnt fel. Később többen bevallották nekem: csak félelmükben írták alá a nyilatkozatot, de nem merték nyíltan is vállalni a véleményüket, és úgy döntöttek kivárják, amíg jobbra fordulnak a dolgok. Mi azonban nem tettünk le a szándékunkról, hogy végleg hazajövünk, május 28- án benyújtottuk a második felmondásunkat és június 3-án a harmadikat is, amit aztán a helyi szlovák külképviselet közbenjárására végül aláírt a kórház igazgatója, és június 10-én a saját költségünkön hazajöttünk. Két és fél havi keresetünk

összesen 370 dinár, azaz 36 ezer korona, tehát igazán elmondhatjuk, hogy a keserű tapasztalaton kívül semmivel sem lettünk gazdagabbak Líbiában” - fejezte be P. úr. Most azt fontolgatja, feljelentést tesz Lubica El-Malaheg ellen csalás bűntette miatt, mivel ügynöksége nem rendelkezik külföldi munka- közvetítésére jogosító engedéllyel.

Mint azt a Nyitrai Járási Munkaügyi Hivatal igazgatójától, Zoltán Veseleitől megtudtuk, El-Malaheg asszony kérvényezte Ugyan az engedélyt, amelyet csupán a Nemzeti Munkaügyi Hivatal adhat ki, de még nem kapta meg. Addig is azt állítja: ő nem a munkát, hanem a válogatásokat közvetíti és munkaügyi kérdésekről már a líbiai egészségügyi intézmények képviselői tárgyalnak az érdeklődőkkel. Az általa benyújtott projektumot az illetékesek vizsgálják, de valószínű, hogy eltelik még pár hónap amíg elndöntik, besorolják-e a szóban forgó ügynökséget a hivatalos munkaközvetítő irodák nyilvántarKellemetlen meglepetések érhetik a hiszékeny munkavállalókat.

tásába. A DUNYA Lybia k.f.t. irodájának ajtaján mindenesetre csak annyi áll: „közvetítés” - pontosabb meghatározás nélkül.

Lubica El-Malaheg kérdésünkre határozottan elutasította P.-ék vádjait, azt állítja már a szerződés aláírásakor is jól tudták, hogy a kórház nem működik, ennek ellenére a Vörös Félhold mindenkinek teljes fizetést adott, a leendő munkahely kitakarítása pedig különben sem megalázó dolog. P.-ék szerinte több mint 100 ezer koronát kerestek a

A miszurátai Vörös Félhold Kórház (Archív felvétel)