Új Szó, 2000. augusztus (53. évfolyam, 175-201. szám)

2000-08-19 / 192. szám, szombat

HÉTVÉGI MAGAZIN Szombat, 2000. augusztus 19. 4. évfolyam, 34. szám A Sárga Víziló Napját immár tizedik alkalommal rendezték meg Szlovákia egyetlen gyermeküdülőjében, az úgynevezett Tramptária gyermekkirályságban A hepatitisz veszélyesebb, mint az AIDS KOSSÁR LAJOS tt a vakáció ideje. Mindenki álma, hogy egyszer az életében ellátogasson soha nem látott országok­ba, egzotikus tájakra és megismerkedjen addig csak könyvekből vagy magazinokból is­mert népekkel, kultúrákkal. De az utazók évezredes „átka” közé tar­toznak a különféle betegségek, járványok és vírusok, melyek még ma is sokkal több gondot okoz­nak, mint a korabeli karavánrab­lók, haramiák, kalózok, vagy akár az emberevő bennszülöttek. A sárgaság és a fertőző májgyulla­dás is hasonlóan veszélyes utazó­betegség. Az A és B típusú hepatitisz sokkal több embert fer­tőzött meg, mint például az AIDS. A B típusú fertőző májgyulladás sok esetben a szexturizmus egyik kellemetlen kísérője is. Nem is csoda, hogy főként olyan orszá­gokban gyakori, ahol a szextu­rizmus és a nagyfokú egzotikum vonzza az európaiakat, mint pl, Thaiföld, Burma, Kambodzsa, Brazília, Argentína, Chile vagy akármelyik afrikai állam. Éppen ezért érdemes elkerülni utazása­ink során az ilyen kellemetlen uta­zási ajándék megszerzését. Kérdés azonban, hogy hányán tudják, sej­tik, hogy milyen veszélyek is fe­nyegetik utazásaik, kirándulásaik során?Tudjuk-e miként lehet meg­előzni ezt a veszélyes, sőt, halálos betegséget? Hazánkban a felvilágosítást sok esetben a szérumokat, gyógysze­reket készítő gyógyszeripari cégek végzik. A sárgaság elleni oltás már évek óta nem kötelező. Az 1998­A hepatitisz sokkal több embert fertőzött meg, mint az AIDS. tói életben lévő rendelet csak a sárgaság elleni oltást írja elő a cse­csemőknél. Ez azt jelenti, hogy az 1998 előtt születetteket csak saját, vagy szülői kérésre oltják be ha­zánkban sárgaság ellen. Hogy mennyire nem elégséges a felvilá­gosítás ezen a területen, azt az is bizonyítja, hogy az A típusú sárga­ságban egyre több 5-14 éves szen­ved, a B típusú fertőzésben pedig a betegek 50%-a a kamasz és ser­dülő fiatal. És ami még meg­Vizilómenet döbbentőbb, hogy az érintett ser­dülő fiatalok 75%-a nemi aktus során kapta el a vírusos fertőzést. Igaz, hogy az önkéntes védőoltás nem olcsó mulatság, de legalább 5-10 évre megvédi a szervezetet a már említett fertőző sárgaságtól. Nemrég nagyon érdekes felvi­lágosító programmal indította be kampányát egy (Smith Kline Beecham) neves gyógyszergyártó cég. A Sárga Víziló Napját immár második alkalommal rendezték meg Szlovákia egyetlen magán gyereküdülőjében, az ún. Tramp­tária gyermekkirályságban. A 145 létszámú gyermekhad, mely 13 napon át éli kalandos királyságá­nak életét, egy királyi vásárnapon ismerkedik meg a Sárga Víziló tör­ténetével. A szürke víziló azért lett sárga, mert félt a védőoltástól, és ezért fertőzötten az egész nyarat kórházban töltötte. A gyerekek, akik életkora- 7-15 év között mozog, időben megtudják, hogy milyen veszélyeket rejteget magában egy-egy utcán eldobott használt fecskendőtű. De nemcsak ilyen tű rejteget magában ve­szélyt és vírust, hanem minden olyan modern módi is, mint a nem szakemberek által végzett piercing, tetoválás stb. Sőt, egyre Ez a tű nem rejt magában veszélyt Archív felvételek A Sárga Víziló a gyermekkirályságban. Sajnos évente csak egyszer jön el a gyermekekhez. nagyobb veszélyt jelent a fertőzés szempontjából az elégtelen higiéna, valamint a különböző ki- sebb-nagyobb horzsolódások, se­bek, karcolások nem kezelése. Ezekből pedig az elmúlt években egyre több van, hiszen mindenki ki akarja próbálni az egyvonalos görkorit vagy a gurulódeszkát, a hegyi kerékpárt. A Sárga Víziló nNapja, sajnos csak egyszer éven­te kerül megrendezésre, és nem nyilvános fórumon. Remélhetőleg ez a szintű felvilágosítás a jövőben sokkal szélesebb tömegeket is megszólít majd és nagyon sokan már nem akkor fognak a szérum után érdeklődni, amikor már meg­fertőződtek. Mindenkinek érdeké­ben áll, hogy nemcsak a vakáció idején, külföldi útja során, hanem az egész életében egészséges le­gyen, és He szenvedjen a fertőző betegségektől. „Virrasztottam, kínlódtam és arra gondoltam: napközben megint képtelen leszek felvenni a versenyt pihent munkatársaimmal - egy alkalommal valaki megkínált a csodaszerrel Aki magának vermet ás, maga esik bele - kimászni már nehezebb RÉVÉSZ ADRIENN Beszélgetőtársam - Adél - saját függőségéről vall. Nem könnyű szóra bírni. De azért kötélnek áll.- Ártatlanul indult a dolog. A „D” rabja lettem. Egyfajta hipnotikum- ról van szó. Rákaptam. Szépen las­san, fokozatosan, de biztosan. Örök életemben rossz alvó voltam. Napokig, hetekig egy szemhunyás- nyit nem aludtam. Mit meg nem tettem volna egy két-három órás alvásért éjjelente! Virrasztottam, kínlódtam és arra gondoltam: napközben megint képtelen leszek felvenni a versenyt pihent munka­társaimmal. Fáradt, levert és nyú­zott leszek. Egy alkalommal valaki megkínált a „csodaszerrel”. Be­vált. Átaludtam az éjszakát és reg­gel frissen ébredtem. így kezdő­dött. Felírattam az orvosommal. Figyelmeztetett a doktor, csínján bánjak vele. Csak végszükség ese­tén nyúljak hozzá. Hangsúlyozta: nagyon veszélyes, függőséghez ve­zet és elbutít. Tudomásul vettem. Eleinte tényleg csak akkor nyeltem le egy felet, mikor kifejezetten rá­zós nap elébe néztem. Amikor na­gyon biztos akartam lenni a dol­gomban, nem törtem ketté a tab­lettát... Azt az instrukciót kaptam, a „D”-t sose’ közvetlenül lefekvés előtt vegyem be, hanem kb. két órával korábban. Feldobott. Nagy­szerű gondolataim támadtak. Szárnyaltam. Ilyenkor gyakran elővettem a jegyzetfüzetemet és felírtam a klasszabbnál klasszabb ötleteimet, melyeknek másnap a munkahelyemen, és azon kívül is, nagy hasznát vettem. Úsztam az inspirációban. Azt gondoltam, enyém a világ. Elégedett voltam magammal. Kezdeményező és be­szédes lettem, hiperkommunikatív a javából. Frenetikus poénokat mondtam. Ebben az a különös, hogy sosem voltam kifejezetten a szavak embere. Inkább másokat hallgattam, mint magamat hall­gattattam. Hirtelen szószátyársá- gomat a családom például a jóked­vem számlájára írta. Ha nem akadt a közelemben senki, körbetelefo­náltam az ismerőseimet. Beszéd­kényszerem volt. Egy bizonyos idő elteltével furcsa zsibbadást érez­tem. Nehezen artikuláltam. Egy váratlan, késői látogatóm szóvá is tette: „Olyan furcsán beszélsz, mintha be lennél csípve.” Kikér­tem magamnak a gyanúsítgatást, majd szemlesütve bevallottam, hogy bevettem egy altatót. Ezután óvatosabb lettem. Ilyesmi nem is­métlődhetett meg... Egyre gyak­rabban nyúltam a gyógyszeres do­boz után. Hamarosan azon kap­tam magam, hogy kettesével, hár­masával, négyesével szedem. Hoz­zászokott a szervezetem. Kényte­len voltam növelni az adagokat. Zuhantam a lejtőn. Lasssanként keverni kezdtem a „D”-t különféle nyugtátokkal, miegymással. Tud­tam, hogy amit teszek, végzetes is lehet, de már képtelen voltam el­lenállni a drognak. Teljesen a ha­talmába kerített. A megszállottja lettem. Állandóan az a gondolat foglalkoztatott, honnan szerzem be a következő adagot. Volt akkori­ban jónéhány nővér, gyógyszerész ismerősöm. Felváltva, mikor kit környékeztem meg. Persze, a félsz mindig bennem volt, mi lesz, ha gyanút fognak, nemet mondanak, visszautasítanak. Talán három éve tablettáztam már. Senki sem gya­nakodott. Néha visszaemlékezem és azt kérdezem: hogyhogy nem ölt meg annyi méreg? Párszor vol­tak enyhébb rosszulléteim. Egy al­kalommal viszont - mikor a ma­Inkább másokat hallgattam, mint ma­gamat hallgattattam. réknyi kapszulát tömény alkohol­lal öblítettem - nagyon rosszul let­tem. Az ablakhoz akartam rohan­ni. Nem kaptam levegőt. Próbál­tam felállni, de erőtlenül visszazu­hantam. Pedig pár perc múlva már a lavórra is szükségem volt. Képte­len voltam kibotorkálni a fürdő­szobába. Bénán, élmelyegve, fél- holtan feküdtem. Hajnaltájban az­tán tiszta ágyneműt és pizsamát húztam. Ekkortájt szakemberhez fordultam. Talán nem a legjobb­hoz. Az autogén tréning nagysze­rűségéről prédikált. Ostobaságok­kal traktált. És, ami a lényeg, to­vábbra is felírta a „D”-t. Egy alka­lommal pedig visszaélt a bizal­mammal. Úgy döntöttem, nem ke­resem fel többé. Ekkor már tud­tam, véget kell vetni ennek a rém­álomnak. Önerőből, egyes egyedül saját magamnak kell megtalálnom a kiutat. Mert ha nem, maholnap eltemetnek, vagy ami még rosz- szabb: a zárt osztályon végzem. Egyre gyakrabban jelentkeztek az emlékezetkieséseim, beszédzava­raim. Képtelen voltam egy egysze­rű kijelentő mondattal megbirkóz­ni. Dadogtam. Hebegtem. Elvesz­tettem a beszéd fonalát. Lelassultak a reflexeim. Féltem. Nem a halál­tól. A rácsoktól. A kényszerzub­bonytól. Zárkózott és magányos lettem. Kerültem az embereket. Nem tudtam összpontosítani. Kép­telen voltam felfogni, miről beszél­nek mások, mit mondanak nekem, mire kérnek. Attól tartottam, ész­reveszik fogyatékosságomat. Em­berek előtt nem mertem megszó­lalni. Egy merő görcs voltam. A kommunikációval és a koncentrá­lással egyébként még ma is gond­jaim vannak, holott azóta sok év telt el. Vasakarattal, önfegyelem­mel (és nem kevés önsajnálattal) szinte egyik napról a másikra „tisz­ta” lettem. Azóta megint álmatla­nok az éjszakáim. De legalább el­mondhatom: legyőztem a démont. Úgyhogy erre valamelyest büszke vagyok. Tíz teljes évig semmiféle gyógyszer nem létezett számomra. Két éve felírattam egy könnyebb fajsúlyú altatót. Bevallom, néha-néha élek vele. De nem úgy, mint azelőtt. Ma már tudom, mi sem könnyebb, mint bárgyún belesétálni a mély, sötét verembe. De milyen nehéz megtalálni a kivezető utat, Iste­nem! És persze az sem mellékes, hogy a veremből nem teljesen ugyanaz az ember kerül ki (ha kike­rül), aki beleesett. Sosem lesz a ré­gi. Én sem vagyok már teljesen az. Megváltoztam. De itt vagyok. Élek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents