Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)

2000-07-08 / 156. szám, szombat

Szombat, 2000. július 8. 4. évfolyam, 26. szám Együtt éltek a nagyszülőkkel, akik csak németül tudtak. A lányok és az édesanyjuk hamar elsajátították a magyart és a szlovákot. Nincs ebben semmi különös. „Szeretnék újra naponta zongorázni!" Illusztrációs felvétel RÉVÉSZ ADRIANNA A uguszta néni Po­zsonyban látta meg a | napvilágot, édesapja a westfahliai Dortmund wmmmmm szülötte. Az utazás, vándorlás életeleme volt. Bejárta egész Közép-Európát. Utazásai során megtanult magya­rul. Egy újpesti német lányt vett fe­leségül, s Pozsonyban telepedtek le. Együttéltek a nagyszülőkkel, akik csak németül tudtak. A lányok és az édesanyjuk hamar elsajátították a magyart és a szlovákot. Nincs eb­ben semmi különös. Egy „echt Pressburger” - ugyebár - három­nyelvű (volt). Az apjuk öt nyelvet beszélt. Auguszta néni pedig hetet. Édesapjának köszönhetően tud (ott) angolul, franciául. Később az­tán megtanult olaszul és oroszul is. ezenfelül megszállott zenerajongó. Kiváló zongorista. Zenei tehetségét, muzikalitását az édesapjától örökölte.- Igen. Szép tenor hanggal áldotta meg a természet. Énekes szeretett volna lenni. A konzervatív szülők azonban hallani sem akartak erről. Nem lehetett komédiás. Búsult is emiatt vüágéletében eleget. Ren­geteg dalt tudott. Magyar nótákat is tucatjával. Együtt énekeltünk. Tízévesen megkaptam a hőn áhí­tott zongorámat. Magánórákat vet­tem. A zongoratanárom azt java­solta, érdemes lenne Bachra össz­pontosítanom. Csak hát a klasszi­kusokat sosem tudtam igazán megkedvelni. A romantikusokhoz vonzódom a mai napig. Schubert, Schumann, Csajkovszkij, Liszt örök kedvenceim. Chopin „Cisz-moll valcer”-ét sokan elcsépeltnek tart­ják. Én imádom, mert bravúros technikát követel. Most sajnos nem tudom bemutatni... Tavaly márci­usban elestem. Nemrég jöttem ha­za a kórházból. Rettenetesen fáj a jobb kezem. Teljesen merev a csuk­lóm. Nagy szomorúság ez nekem. Milyen életet éltek Pozsonyban a harmincas évek derekán?- Olyat, amilyet a ma embere el sem tud képzelni. Más volt az élet­vitelünk. Minden áldott nap sétál­tunk. Elöl voltunk mi, lányok, mö­göttünk araszolt a mama. Amikor megpillantottak bennünket a Kor­zón, jó páran így kiáltottak: „Nicsak, jönnek a mamások!” így hívtak minket. Édesanyánk na­gyon féltett. Otthonunkba gyakran látogattak el a ferences papok, apám barátai. Hozták a hegedűt, gordonkát. Én zongoráztam. Kö­zösen zenéltünk, énekeltünk. Mo­ziba, tánciskolába jártunk. A tánc­mester általában velem mutatta be az új lépéseket. Minden bálon szép estélyi ruhákban pompáztunk. Sok fiatalember legyeskedett kö­rülöttünk, s érdekes, mégis mind a hárman Lévára mentünk férjhez. Hogy került a Hock család Po­zsonyból Lévára?- 1940-et írtunk. Apánk lemondott a német állampolgárságáról. A szlo­vákot viszont Tisoéktól nem kapta meg. Mérgében újból rátört a me­hetnék. így szólt hozzám: „Csukd be a szemed, lányom, és mutass a tér­képre!” A mutatóujjam Lévát találta el. Ideköltöztünk, ahol egy szál is­merősünk nem volt. Pozsonyban ti­zenkét évig az Orsolyák zárdanö­vendéke voltam. Mire Lévára kerül­tünk, már a kereskedelmit is elvé­geztem. Állást kellett vállalnom. Ek­kor már ínségesebb időket éltünk. A szüléink rokkantnyugdíjasok lettek. A mama cukorbajos, a papa tüdőbe­teg volt. A későbbi konzervatóriumi tanulmányaimat is a saját zsebem­ből finanszíroztam. A háború kitörése idején a pesti szürke apácák „Magyar a magya­rért” mozgalmában dolgoztam. Az apácarend székhelye Budapesten a Thököly úton volt. A főnökasz- szonyt Schlachta Margitnak hívták. Városunkban a Tolnay utcában állt a szürke nővérek fiókintézetének épülete. Az elesett, elszegényedett embereken segítettünk. Családokat látogattam, leírtam és beszámol­tam arról, hol mit tapasztaltam. Nem pénzt gyűjtöttünk, munkát szereztünk a munkanélkülieknek. Élelmet osztottunk. Havonta 120 pengőt kerestem. Ez abban az idő­ben nagy pénz volt. A zenéhez sem lettem hűtlen, esténként egy tánc­zenekarban zongoráztam. A háború alatt Auguszta néni fétjhez ment.- Igen. Dr. Stahler Otto sebészor­voshoz. 1943-ban elterveztük, hogy Ausztriába emigrálunk. Az egyik hozzátartozónk megszerez­te a hamis útlevelet, papírokat, de állást, lakást is biztosított szá­munkra. Az utunkból azonban nem lett semmi. Ottót 38 évesen elhurcolták Auschwitzba. Én épp a kórházban feküdtem tífusszal és agyhártyagyulladással. A férje­met a kórházi ágyam mellől von­szolta el két egyenruhás. Az ajtó­ból visszaszólt: „estére visszajö­vök”. Tudtam, hogy nem tér visz- sza. Én lassan felgyógyultam. Őt soha többé nem láttam. Vártam. Mindig csak vártam. Nem jött. A háború után sem adott életjelt magáról. Valószínűleg a gázkam­rában végezte, szegénykém. Bor­zasztóan bánkódtam miatta. So­káig reménykedtem, hátha visz- szatér. Nem így történt. Ilyen az élet... Nagyon sokat szenvedtem a háborúban. 1944-ben a nagyné- ném egy zsidó asszonyt bújtatott. Nem mert hazautazni Olaszor­szágba. A néni lakásán rejtőzött. Bánatomban az olasz nyelv tanu­lásába temetkeztem. Ettől az asz- szonytól tanultam meg olaszul. Naphosszat társalogtunk. Olvas­tam a könyveit. Képes voltam na­pi 7-8 órát tanulni. Mi történt a háború után?- Elvégeztem a konzervatórium zongora tanszakát. 1951-től a lévai zeneiskolában tanítottam. Öt évvel később egy nem messzi városka ze­neiskolájának az igazgatónője let­tem. 1965 és 71 között az ottani gimnáziumban németet, angolt és franciát oktattam, de orosz-szlovák tolmácsolást is vállaltam. Ötven­hatban férjhez mentem Villányi Ágostonhoz. Második férjem egy arisztokrata család sarja. Bártfafürdőn ismerkedtünk meg. ‘45-ben mindenüket elkobozták. A Nagytapolcsány közelében lévő kastélyukat földig rombolták. A férjemet a kommunisták zaklatták és megalázták, ahol tudták. Lelőt­ték a kutyáját, majd megfenyeget­ték: „Ezután te következel.” Ágos­ton vegyészmérnökként dolgozott Pozsonyban. A nyugdíjas éveit itt töltötte, Léván. 1971-ben, mikor az egészsége már megkövetelte, visz- szajöttem a lévai zeneiskolába. A közelében akartam lenni. Huszon­két évig éltünk együtt. ‘78-ban te­mettem el. Azóta egyedül élek. Lehet egy idegen nyelvet tökéle­tesen elsajátítani?- Persze. De hatalmas akaraterő, ki­tartás, szorgalom és nem utolsósor­ban nyelvérzék kell hozzá- A nyelv- tanulás sok lemondással jár. Az an­golt, franciát, olaszt ugyanolyan jól beszélem, mint a németet, ma­gyart, szlovákot. Mert, ha én a fe­jembe veszem, hogy megtanulok egy nyelvet, addig nem nyugszom, amíg 100 százalékosan nem tu­dom. Nálam ez így működik: egy idegen nyelvet három-négy év alatt tanulok meg, ha napi négy órát fog­lalkozom vele intenzíven. Az ember felejt...- De, ha állandóan foglalkozik vele, akkor nem. És én ezt teszem. Na­ponta fordítok. Fogok egy könyvet és néhány oldalát lefordítom. Min­den oldalt más-más nyelvre. Más­képp lehetetlenség megtanulni több nyelvet. A fordításon kívül naplót is vezetek. Hétfőn angolul írom, ked­den németül, szerdán franciául és így tovább, persze cégeknek, válla­latoknak is dolgozom. Hozzák is szép számmal a fordítanivalót. Ezenkívül ki-kiutazom Ausztriába. Könyveket vásárolok és olvasom őket. Vannak osztrák ismerőseim. Tegnap épp az az úriember járt ná­lam, aki megvette a féljem birtokát. Mennyire ismeri Európát? Hol, merre járt külföldön?- 1968-ban Párizsban töltöttem há­rom hónapot. Ott és akkor állam­vizsgáztam franciából. A féljem biztatott, hogy maradjak kint, de én visszajöttem hozzá. Akkoriban már beteg volt. Párizs csodálatos város. Szebb, mint London. Az első alkalommal Londonban is hónapo­kat töltöttem. Nagy-Britanniában többször jártam. Sok barátot sze­reztem. Kölcsönösen látogatjuk egymást. Idén húsvétkor voltak angliai vendégeim. Skócia és Íror­szág meseszép. Láttam Görögor­szágot, Törökországot, Kréta és Málta szigetét, megjártam Olaszor­szágot, láttam a Vezuvot és Ná­polyi, voltam Hollandiában és a Benelux államokban. Északon még nem jártam. Auguszta néni, hogyan boldogul egyedül?- Ámióta eltörött a kezem, sehogy. Kénytelen vagyok egy asszonyt al­kalmazni. Ő segít nekem. Fájdal­maim vannak. Néha telefonon hí­vom, jöjjön azonnal, mert nem tu­dom felvenni a ruhámat. Rémes ez a porckopás, csonttörés. Mindig el­esek. Furcsa. Pedig nem szédülök. Egyébként sokan látogatnak. Ma is adok nyelvórákat. Az angol fránt főleg az orvosok érdeklődnek. A többi nyelvből is van egy-egy tanít­ványom. Ez nyilván kis anyagi segítséget jelent. Nyugdíjpótlék.- Ma már nem fogadok el pénzt. Sem a nyelvtanításért, sem a hiva­talos fordításokért. Mire vágyik mostanában?- Szeretnék újra zongorázni. Úgy, mint régen. Napi másfél-két órát. Hiányzik a játék. Csak úgy élhetek teljes életet, ha megint zongoráz­hatok és utazhatok. Spanyolorszá­got feltétlenül látnom kell még. Emberrakás (Illusztrációs felvétel) Olcsó nyári tábor csak a régi mesékben létezik, a nagymamák pedig manapság idegesítően fiatalok... A szünidő próbára teszi a gyereket és a szülőt GÖRFÖL ZSUZSA frört. Legfőbb ideje volt már, hiszen a roj­tos idegzetű pedagó­gusok ugyanúgy rá­szolgáltak, mint a gyerekek. Az utolsó hetek mindkét „tábort” kikészítet­ték, de kétségtelen, hogy a tanulók húzták a rövidebbet: a tavaszi ká­nikulában kellett záródolgozato­kat írniuk, teljes erőbedobással ja­vítaniuk, ahol még lehetett. S köz­ben szorongtak, mert a szülők je­lentős része valamilyen titokzatos oknál fogva januárban, de főleg jú­niusban szokott rádöbbenni: az is­kolában dől el, hogyan alakul cse­metéjük élete. Elhangzanak a szo­kásos ígérgetések, zsarolások, fe­nyegetések, majd Péter és Pál jeles napja után elcsattan néhány po­fon, világgá megy néhány gyerek, gazdára talál néhány hegyikerék­pár és számítógép, de akadnak olyan régimódi famíliák is, ahol - micsoda avítt ötlet! - csak csoki­val, sőt mindössze könyvvel hono­rálják a jó bizonyítványt. S meg kellene válaszolni a kérdé­sek kérdését: mi legyen a gyerek­kel? Olcsó nyári tábor csak a régi mesékben létezik, a nagymamák manapság idegesítően fiatalok és boldogok, mert van munkahelyük, a dédmamák ugyan, hál’Istennek, még élnek, de a rakoncátlan köly- köket már nem merik vállalni. A szülőknek ugyan jár négy-öt hét szabadság, de a nyári szezonban jó, ha két hetet kivehetnek. Ez még a mind ritkább teljes családokban is csak négy hét - miközben talán éppen az ilyen kényszermegoldás­sal idézik meg a jövendő csonka család rémképét. így volt ez tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, és így lesz még jó pár évig. Mert a nagy többségnek nincs pénze sem hazai, sem külföldi családi nyara­lásra, az önkormányzatoknak sem telik napközi táborokra, gyermek­klubokra, a sportszövetségeknek sincs pénzük arra, hogy befogad­ják az utcákon céltalanul lődörgő gyerekeket. Viszont minden máso­dik sarkon vannak játékautoma­ták, minden utcának megvannak a saját vagányai, akik tudják, ho­gyan lehet cigihez, alkoholhoz, droghoz jutni. S mivel nincs az a gyerek, aki emelt fővel vállalná, hogy egy gyáva nyúl, egy igazi be­szart - a veszély túl nagy. A szülő pedig legtöbbször tehetetlen, mert nincs ott, amikor a bukott angya­lok megkísértik gyermekét. Persze az ilyen szorult helyzetben is lenne megoldás, ha nem úgy él­nénk, ahogyan az elmúlt három­négy évtizedben szokásunkká vált. Kapcsolatainkat inkább a munkahelyen alakítjuk ki, ott szerzünk jó ismerősöket, szeren­csés esetben barátokat, nem pedig a lakhelyükön. Ez a megállapítás természetesen elsősorban a város­lakókra jellemző. A sokemeletes házban jó, ha a közvetlen szom­szédainkat ismerjük, a felettünk és alattunk lakókkal maximum köszönő viszonyban vagyunk. A szomszéd lépcsőház már egy idegen világ, a szomszéd ház egy másik galaxis. Tényleg, miért nem vagyunk képesek egy falunyi ház­ban úgy élni, mint egy faluban? Mert a falu, az bizony még mindig egy közösség. Tapasztalatból tu­dom, milyen idegesítő tud lenni, hogy mindenki mindenkiről min­dent tud. Ugyanakkor fantasztiku­san megnyugtató dolog, hogy mindenki mindenkiről mindent tud! A falu népe tudja, melyik ház­ban van beteg, aki napközben egyedül van, tehát illik benézni hozzá. Tudják, kinek esik nehezé­re elmenni az üzletbe, hát beszól­nak, megkérdik, mi kellene a bolt­ból. Akinek sok cseresznyéje te­rem, átszól a szomszédba: gyer­tek, szedjetek. Biztos lehet benne, majd ősszel almában kapja vissza a figyelmességet, s ha az idén nem terem alma, akkor sem történik semmi. Ki mivel tud, azzal segíti ki a szomszédot. Falun nem is kell megkérni az utcabelieket, úgyis odafigyelnek az egyedül otthon hagyott emberkékre. Ha pedig szólnak a szülők, hogy figyeljenek már oda a csemetéjükre, gézen­gúz legyen a talpán, aki a sok vi­gyázó szempárt kijátszva el tud követni valami csínyt. „Megetet­ted az állatokat? Voltál vásárolni? Nem veszítetted el a pénzt? Ebé­deltél? Rendesen bezártad a há­zat? És most hová mész? Apád „megengedte”? Minden szomszéd felhatalmazva érzi magát arra, hogy ellenőrizze a potenciális ebadtát. A kérdezz-felelek pedig általában azzal végződik, hogy szól a szomszédasszony: „Gyere át, sütöttem kalácsot.” Ami pedig az egész kicsi gyerekeket illeti, mindig akad, aki viszontszolgálat­ban bízva egy-két napra befogadja a magáé mellé. Mert a falusi em­ber nem megy nyaralni. Reparálja a házat, javítja a kerítést, túrja a kertet, s közben fél szemmel a gyerekekre vigyáz. No meg befog­ja őket. Hadd tanulják megjdejé- ben, hogy az élet nem fenékig tej­fel. De egymásra figyelő emberek között nem is olyan borzasztó.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents