Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-24 / 169. szám, hétfő
Kultúra Oktatás ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 24. MOZI POZSONY HVIEZDA: 60 másodperc (am.) 15.30, 18, 20.30 HVIEZDA KERTMOZI: Kettős kockázat (am.) 21.15 OBZOR: A hazafi (am.) 17, 20 MLADOST: Amerikai szépség (am.) 18, 20.30 TATRA: A kilencedik kapu (am.) 15.30, 18, 20.30 YMCA: A hazafi (am.) 15.30,18, 21ISTROPOLIS: A hazafi (am.) 17, 20.15 60 másodperc (am.) 15.30, 18, 20.30 Harcosok klubja (am.) 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: Az Álmosvölgy legendája (am.) 18.15 High Fidelity (am.) 18.30, 20.30 Ég velünk! (am.) 20.30 Solymász Tamás (szl.- cseh) 18 A második legjobb dolog (am.) 18.30 A jellem (holl.) 20.30 Ezeréves méh I-II. (szí.) 20 KASSA CAPITOL: 60 másodperc (am.) 18, 20.15 ÚSMEV: A hazafi (am.) 16, 19 IMPULZ: 9 és 1/2 hét II. (am.) 16.15, 19.15 DRUZBA: Az orléans-i szűz (am.) 17,20 TATRA: Jackie Brown (am.) 18, 20.30 OÉL-SZLOVÁKIA ROZSNYÓ - PANORÁMA: 28 nap (am.) 19 LÉVA AMFITEÁTRUM: A fiúk nem sírnak (am.) 21.30 PÁTI FÜRDŐ - KERTMOZI: A csontember (am.) 21.30 Velencei biennálé: „Kevesebb esztétikát, több etikát!" Három sztárépítész BARACS DÉNES Az építészetben nincs Nobel-díj, de ha lenne, valószínűleg ugyanazok kapnák, akiket az idei velencei - sorrendben hetedik - építőművészed biennálé nemzetközi zsűrije életművükért Aranyorosz- lánnal jutalmazott. Az 1937-ben született olasz Renzo Piano és az ugyancsak itáliai, 1919-es születésű Paolo Soleri, illetve a díjazottak korelnöke, az 1918-ban született dán Jörn Utzon rányomták bélyegüket a tovatűnő század architektúrájára. Nem mint hagyományőrzők, hanem mint merész újítók, akik már a XXI. századba tekintettek az előzőből. Mintegy előfutáraiként annak a jelszónak, amelyet Massimiliano Fuksas, az idei seregszemle igazgatója adott meg: “Kevesebb esztétikát, több etikát!”. Műveik ugyanis mindig a társadalmi funkcióból indulnak ki, azt szolgálják, és attól lesznek esztétikusak, hogy ezt a leghatékonyabban teszik. Renzo Piano genovai stúdiója a város legszebb terén, a katedrálissal szemben működik, ablakaiban szinte sosem huny ki a fény. Ő e város szülötte, és igazi urbánus építész: a XX. század metropolisainak megújítója. Aki járt már Párizsban, mindenképpen találkozott meghökkentő „kiállítás-gépével”, a Pompidou-központtal, amelyet a brit Rogersszel együtt tervezett. Annakidején óriási felzúdulást keltett, hogy a régi Párizs patinás épületei közé, a Notre Dame székesegyháztól nem messze ilyen, csöveivel, acélvázával, üvegfelületeivel és főleg a homlokzaton óriási fénylő hernyóként felmászó mozgólépcsőjével minden addig ismerttől elütő óriást tervezett. Aztán olyan sikere lett, hogy sokkal többen keresték fel az alkalmi céloknak megfelelően szüntelenül változó, átalakuló, ezerféle kulturális tevékenységre módot adó épületet, mint Párizs bármely más létesítményét, beleértve az Eiffel-tomyot is. Pompidou elnök kiállt a fiatal, addig ismeretlen tervezők mellett és az öreg negyedbe modern mvészeti motort ültetett, ennek elismeréseként is őrzi az ő nevét Piano palotája. Az olasz építész mesterei L. Kahn, F. Otto, P.L. Nervi, J. Prouvé és M. Zanuso voltak, de mint a velencei zsűri hangsúlyozza laudatiójában, architektúrája mégis teljesen önálló és autonóm. A gyakorlat embere: ritkán tesz hangzatos nyilatkozatokat, viszont magas technikai tudása a természeti jelenségek és a biológiai szükségletek gondos elemzésével párosul. Több más munkája is világhíressé vált, így az oszakai világ- kiállítás acél-poliészter olasz ipari pavilonja, a strasbourgi Kronen- burg-gyár, a Schlumberger-gyár átalakítása Párizsban, a genovai kikötő rekonstrukciója és a belváros felújításának merész terve (a szűk utcákkal szabdalt, többemeletes épületekből álló belváros utcáiból a gyalogos közlekedést a tetők magasságába tervezte), vagy az oszakai nemzetközi repülőtér. Legutóbb a berlini Potsdamer Platz újjáépítésének izgalmas vállalkozásában kapott fontos szerepet. Renzo Piano már csak azért is nagy befolyást gyakorol korunk építőművészetére, mivel irodája, amelyben nemcsak építészek, hanem mérnökök és részterületek kiváló szakemberei is dolgoznak, Genova mellett Párizsban és az amerikai Houstonban is saját tervező műhelyt tart fenn. A másik olasz mester, Paolo Soleri az USA-ban vált ismertté, bár Torinóban végzett. 1955-ben telepedett le Arizonában, Scottsdale városában, itt kezdte meg kísérletezését a ’’földházakkal”, amelyek egyfajta épületszobrokat alkottak. 1961-ben hozta létre Scuola Cosanti nevű alapítványát, amely az arizonai egyetem diákjai és építészei számára szolgált műhelyül. Ezen az úton tovább haladva 1970- ben az arizonai sivatagban, Phoenix városától mintegy 100 kilométerre északra húzta fel Arcosanti kísérleti városát, középpontjában egy 5000 ember befogadására szolgáló, 25 emeletes épülettel. Soleri a munkahelyektől távol eső, csak napi gépkocsizással működtethető amerikai előváros-város dichotómiára keresett megoldást a háromdimenziós, gyalogosközElőször óriási felzúdulást keltett, azután megszerették. pontú, természetbarát kísérleti város létrehozásával. Maga az épített terület alig töredéke lesz (25 hektár a 4060-ból) a teljesnek, ilymódon megőrizve a természet közelségét. Soleri a maga elméletét “arkológiának” nevezi, ami az architektúra és az ökológia szavak összevonásából született. Az épített és az élővilág úgy működnek együtt szemlélete szerint, ahogy az élő test szervei. A komplexumban megtalálható az alkotó környezet, a lakások, a vállalkozások tere, a termelés, a technológia, a- nyílt tér, az oktatás és a kultúra helye, és mindenütt megőrizhető a magánélet zárt tere is. Ráadásul Arcosanti nemcsak város, hanem egyetem és idegenforgalmi látványosság is: a világ minden részéről érkeznek ide tanulmányutakra építészek, de turisták is, aldket zeneközpont és fényjáték szolgál ki. Jörn Utzon az architektúra organikus felfogásának hirdetője ő tervezte a Sydney-i operaházat. A hatalmas kulturális központ 60 méter magas óriási kagylóhéjai vagy vitorlái, amelyek forradalmasították a betonépítés tehcnikáját, az ősszel kezdődő ötkarikás játékokkal a földkerekség minden lakója számára ismertté válnak. Egyébként maga Utzon egyszer elmondta: bár mindenki kagylóra vagy vitorlásra gondol, amikor megpü- lantja ezt az épületét, benne az alapforma ötlete akkor villant fel, amikor egy narancsot bontott fel éppen... Áz építészet útjai kifür- készhetetlenek. Vandálok pusztításának nyomai látszanak. És a dögkeselyűké, akik tudják, hogy a sírkövek szép pénzért értékesíthetők Mohi második haldoklása Temetőrészlet, háttérben az erőművel (A szerző felvételei) Mohi, az egykori barsi község neve már régen bejárta a világot, s akik ezt a nevet hallják, elsősorban az atomerőműre gondolnak. Nagy részük nem is sejti, hogy ebben a völgykatlanban egy kisközség lakói élték évszázadokon át mindennapi életüket. L. JUHÁSZ ILONA Amikor a hetvenes években eldöntötték, hogy a falu helyén atomerőmű épül, megindult a község intenzív néprajzi kutatása is. 1975- 76-ban a lévai Barsi Múzeum kezdeményezésére többen is igyekeztek megörökíteni a pusztulásra ítélt község népi kultúráját. A helyi temetőt is feltérképezték, fényképek készültek a síremlékekről az utókor számára. A kutatásban annak idején - akkor még diákként - egyik szlovákiai magyar néprajz- kutatónk, Danter Izabella is részt vett, aki már több részletet publikált gyűjtőmunkája eredményeiből. A néprajzi gyűjtés idején, 1976- ban a falu lakosainak száma 476 volt, holott a század elején Egy összetört református síremlék még 833 lelket számlált. E számbeli csökkenés az itt sokáig dívó ún. egyke-rendszernek az eredménye, mivel a falu lakossága nem akarta, hogy a családi vagyon felaprózódjon. Az itt élő magyar nemzetiségű lakosság túlnyomó többsége református vallású volt, szőlőtermesztéssel és földműveléssel foglalkozott. Kitelepítésükre 1982-ben került sor, a környező falvakba, valamint Lévára helyezték őket. A házakat lerombolták, s ma már csak a faluból megmaradt egyetlen építmény, a templom dacol az elmúlással. S megvan még az egykori falu határában a temető, ahol a néhai mohiak alusszák örök álmukat. A fölső kis részben a néhány katolikus, az alsó részben pedig a reformátusok síremlékei állnak. Az északi oldalon, a kerítés mentén míves munkáról, művészi hozzáértésről tanúskodó régebbi szép református síremlékek sorakoznak egymás mellett, mintegy őrizve a temető azon oldalát a betolakodóktól, s felügyelve a nyugalomra. Nagyon kevés már a gondozott sír, egyre ritkább a virág, bár az egyik friss, még koszorúkkal teli sírhanton fából készült fejfa hirdeti: „Pollan Eszter élt 91 évet”. Az idős néni bizonyára a félje mellé tért meg a közelmúltban örök nyugovóra. Ezt a sírt valószínűleg egy ideig még látogatni fogják. Művirágkoszorúk borítanak egy másik sírt is, de hogy ki nyugszik benne, már nem tudhatjuk meg, mert a fekete gránit obeliszk felső része nincs a helyén. De így van ez több más esetben is. Az egyik sírkő megmaradt alsó részén ez a felirat olvasható: „Sorsunk az elválás. Reményünk a viszontlátás”. Hogy a felső részt nem a szél döntötte, illetve törte le és sodorta el valahová, az biztos, mint ahogyan a számos többi megrongált, összetört sírkő sem természetes úton vált ilyenné. Vandálok pusztításának nyomai látszanak. És a dögkeselyűké, akik rájöttek arra, hogy az elhagyott temető fekete gránit obeliszkjei szép pénzért értékesíthetők, hiszen csak le kell róluk csiszolni a feliratot. Őket nem érdekli a falu kiköltöztetett lakóinak mostoha sorsa, még gyorsítják is a pusztulást. Összetört sírkövek hirdetik mintegy jelképesen a kettétört életeket. Hogy a falu eltűnt, az arc nélküli hatalom döntése volt, de ezeket a sírokat, amelyek az egykor itt élőknek életük egy darabját, a szülőfalura, szeretteikre való emlékezést jelentik, emberek rongálják. Emberek, akik nem ismerik a kegyelet érzését, akiket nem érdekli, mit érezhetnek a hozzátartozók, amikor síremlék helyett csak egy csonkot találnak... A kerítés mellett sorakozó református síremlékek között egy öntöttvas feszület is áll, fémből készült tábláján még mindig szépen olvasható a felirat:„Itt nyugszik Istenben /LUTTER- MARGIT /élt 5 hónapot /Béke hamvaira.” Hogy a kislány mikor született, ü- letve mikor hunyt el, nem tudni. Mint ahogy azt sem, meddig marad még meg ez a temető... Az öncenzúra diszkrét bája, avagy milyen nyelvű dalt nem kívánt hallani az oktatási minisztérium hivatalnoka A szlovák nyelvi verseny megnyitójának margójára Június 8-án rendezték meg Komáromban a „Poznaj slovenskú rec” szlovák nyelvi verseny országos döntőjét. Á verseny meghirdetője az SZK Oktatásügyi Minisztériuma, kivitelezője az oktatási minisztérium nemzetiségi osztálya. Már tavaly is felkérték kórusunkat, a Béke Utcai Alapiskola gyermekkarát a megnyitó ünnepélyen való közreműködésre. Szívesen teszünk eleget minden hasonló felkérésnek, mert nagy megtiszteltetésnek, az iskolánkban 39. éve folyó kórusmunka elismerésének tartjuk, ha hívnak. Az énekkartól rövid műsort kértek, s azt, hogy szlovák nyelven is énekeljünk. A kérésnek természetesen eleget tettünk. A rendezvény tavalyi szervezői elismerően köszönték meg a színvonalas fellépést. Az idei rendezvényre is meghívtak bennünket. Senki sem kért műsorváltoztatást, így a tavalyihoz hasonlóan egy latin, egy magyar és egy szlovák művet szerettünk volna elénekelni. Sajnos nem tehettük, mert közvetlenül a színre lépésünk előtt a rendezvény irányítója, a minisztérium dolgozója kissé idegesen közölte velem: a minisztériumban úgy döntöttek, hogy csak a szlovák nyelven énekelt művet adhatjuk elő. Végül is latinul és szlovákul énekelhettünk, de magyarul nem. Mindez Komáromban történt a Jókai Színházban, a magyar tannyelvű iskolák számára szervezett rendezvényen, 2000-ben. Nesze neked szlovákiai magyar iskolaügy, nesze neked demolö'ácia! Nesze neked 35 éve gyakorló pe- dagógus-karvezető, akire még egy dalos ünnepi köszöntő összeállítását sem bízzák rá. Aki 30 tanulót (a kamarakórust) elviszed a tanításról, hogy 1-2 percet szerepeljen, csak azért, hogy valaki, valakik a gyerekeket díszítő kulisszaként felhasználva eleget tehessenek a látszatnak: lám, milyen rangos rendezvény résztvevői vagytok ti egybegyűltek! Ezt az ominózus esetet másként nem tudom minősíteni! Az ilyen és ehhez hasonló „élményt” pályafutásom során sajnos nem először kellett megélnem. Ezért fogtam most tollat. Úgy érzem, megalázták a gyerekeket, engem pedig kétszeresen is. Először mint embert, akit nem engedtek szülőföldemen anyanyelvemen szólni. Másodszor, mint pedagógust, akinek kétségbe vonták 35 év alatt szerzett szaktudását és erkölcsösségét. Nekünk, akik a nehézségek ellenére is maradtunk a pályán, a lassacskán le- köszönőknek, úgy érzem, jogunk s kötelességünk is elmondani meglátásainkat, gondolatainkat a jövő nemzedéke érdekében. Kérdem én: mikor tudatosítja mindenki, aki az iskolaügyben bármely szinten és poszton dolgozik, hogy az iskolaügy a gyerekekért van? A gyermek nem lehet a felnőttek mániáinak játékszere, formalitások teljesítésének eszköze. A gyermek minimum partner kell, hogy legyen a mindig érte történő „ügy” közös megvalósításában. Egy-egy rendezvény szervezőinek tudatosítaniuk kellene, hogy a közreműködő szereplőknek a fellépést megelőzően keményen meg kell dolgozniuk, ha közönség elé akarnak állni. A gyermekben ma is (ebben a felnőttek által az értékrendet fejreállított világban) ott van az önmegvalósítás vágya, a becsülettel, jól elvégzett munkából fakadó sikerélmény igénylése. Éppen ezért, ha megdolgozott valamiért, be akarja mutatni, mit tud. Hagyni kell ót szerepelni! Egy-egy orvosi melléfogás-műhiba emberi életekbe kerülhet. Egy-egy pedagógiai műhiba lelkeket törhet össze. A gyermek lekezelése, az őt érő igazságtalanság, munkájának lebecsülése nevelés szempontjából olyan romboló hatású lehet, hogy megrendíti benne munkája fontosságába vetett hitét, a vele foglalkozó pedagógus s a felnőttek iránti bizalmát. Es kinek kell a gyermekben felmerülő kérdésekre válaszolni? Jelen esetben is kinek kell feleletet adni arra a kérdésre, hogy miért nem énekelhettünk magyarul is? Kinek kell a munkát elölről kezdeni? Mindig a gyakorló pedagógusnak, nem azoknak, akik a műhibát elkövették. Nagy mulasztás történt, hogy ez az ominózus eset megtörténhetett. Valaki vagy valakik nem álltak a helyzet magaslatán, nem tették, amit tehettek volna, amit tenniük kellett volna. Tavaly miért nem volt gond a műsorral? Azt is tudatosítani kellene végre, hogy a gyakorló pedagógusnak rátermettségét, szakmai tudását államvizsgával kellett bizonyítania s azok igazolásaként kapta meg diplomáját. A gyakorló pedagógus nem lehet alárendeltje - kiszolgálója az iskolaügy bármely más szintjén és posztján dolgozóknak. A kettejük közti különbség mindössze annyi, hogy más-más a feladatuk, más-más területen kell helytállniuk. Kapcsolatuk nem lehet más, mint partnerkapcsolat, amely csak így lehet kamatozó, s csak így etikus. Mit kellene tenni? Össze kellene fogni, szorosabban együttműködni. Mi, gyakorló pedagógusok nap mint nap tapasztaljuk, hogy a jövő iskolájának az iskola nevelő funkcióját kell előtérbe helyeznie. Minden nevelési formát, eszközt, alkalmat meg kell ragadnunk, ha jó irányba akarunk menni: gyerekeinknek joga van az életre, a fejlődésre. Nekünk, az iskolaügyben dolgozóknak minden szinten és poszton kötelességünk a fejlődést biztosítani. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a gyermekek reakcióinak, a gyakorló pedagógusok tapasztalatainak, ismereteinek maximális figyelembe vétele. Az olyan ismereteké, amelyeket nem lehet tesztekkel felmérni, statisztikával kimutatni. Rengeteg konzultációra lenne szükség, az egyes szintek közötti szoros kapcsolatra-együttműködésre, gyermekeink épülése és jövője érdekében. Stirber Lajos A komáromi Béke Utcai Alapiskola pedagógusa Kommentár nélkül Telefonon érdeklődtünk Szaló Zsuzsától, a cikkben szereplő rendezvény „kissé ideges” irányítójától, az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának referensétől: miért nem szerepelhetett magyar nyelven előadott dal a magyar iskolák nyelvi versenyének műsorán. A minisztériumi hivatalnok azzal érvelt, hogy szlovák nyelvi versenyről volt szó, és állítása szerint valamennyi szervező - az oktatási minisztérium, az Állami Pedagógiai Intézet és a Módszertani Központ dolgozói, köztük szlovák-magyar szakos pedagógusok - előre megegyeztek abban, hogy magyar dal nem kerül előadásra. „Nem tudom, miért kell ebből üyen cirkuszt csinálni!?” - zárta le a beszélgetést Szaló Zsuzsa, (vk)
