Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)

2000-07-24 / 169. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 24. Kelemen Gertrud szerint a külszolgálat befejezése nem tragédia, hanem természetes tény. „Annyira sűrű volt ez az öt év, hogy hihetetlenül gyorsan telt el" - mondja Elköszönt a pozsonyi Magyar Intézet igazgatója „Nagyon nagy kíváncsisággal és némi bizonytalansággal nézek a jövő elébe." (Somogyi Tibor felvételei) Kelemen Gertrudnak, a Ma­gyar Köztársaság Nagykövet­sége tanácsosának, a Magyar Intézet igazgatójának Szlo­vákiában töltött ötéves kül­szolgálata idén júniusban befejeződött. Az igazgatónőt tapasztalatairól kérdeztük. SZENTGÁLI ANIKÓ Öt évvel ezelőtt, amikor átvette az intézet irányítását, milyen el­várásoknak kellett megfelelnie? Pályázat útján kerültem a pozsonyi Magyar Intézet élére. A külföldi magyar intézetekről szóló kor­mányrendelet szabja meg, hogy az egyes intézeteknek mi a funkciójuk és a feladatuk, és ezen belül az inté­zetek vezetői a speciális helyi igé­nyekhez képest alakították és ala­kítják az intézetek programját, illet­ve a részletes koncepciót. A kor­mányrendeletben benne van az in­tézetek hagyományos funkciója, a kultúrdiplomáciai feladatok ellátá.- sa. Ez a szlovákiai és magyarországi kulturális intézmények közötti hi­vatalos kapcsolatoknak az erősíté­sét, bővítését, ahol valamilyen hé­zag van, ott a megteremtését jelen­ti, illetve közvetítést a két ország szaktárcái között. Ezenkívül a két ország között meglévő kulturális és oktatási egyezményekben, tárcakö­zi munkatervekben foglaltak meg­valósításának az elősegítése is fel­adata az intézetnek. A kormány- rendeletben megfogalmazott másik feladatkör a kultúra közvetítése a fogadó országba. Milyen ambíciói, tervei voltak? Annak idején a pályázatomban sok­féle téren boncolgattam az elképze­léseimet, és az intézet profilját há­rom fő irányvonal köré kívántam csoportosítani. Az első kettő a kor­mányrendeletben megfogalmazott feladatokból indult ki. Ez utóbbit, tehát a kultúra fogadó országba va­ló közvetítését én tágan értelmez­tem. A magyarországi kultúra alatt nemcsak a magyarországi magya­rok kultúráját értettem, hiszen ab­ba ugyanúgy beletartozik a ma­gyarországi kisebbségek kultúrája is. Kiemelten kívántam foglalkozni a magyarországi szlovákok tudo­mányos és kulturális életének, illet­ve önszerveződésének bemutatásá­val. A magyar kultúra közvetítését sem szűkítettem le a magyarországi magyarra. Ez volt pályázatom har­madik alapelve. A későbbi kor­mányrendeletbe bekerült a határon túli magyarok reprezentálása a kül­földi magyar intézetekben, ami ak­kor még újdonságnak számított, és ezt a minisztérium berkein belül is sokan megkérdőjelezték. Ma már a kormányprogramban is szerepel, és ez nemcsak olyan területeken mű­ködő intézetek feladata, ahol jelen­tős számú magyarság él - például a pozsonyi vagy a bukaresti intézet -, hanem mindegyik külföldön műkö­dő Magyar Intézetre vonatkozik. Úgy vélem, hogy az intézet ötéves programjában az említett harma­dik, nagyon különböző, egymást gyakran átfedő és kiegészítő alap­pillér végig megvolt. Milyen volt a kezdet? Az első évek történései nagyon ér­dekesek voltak. Abban az időben- 1995-ben - a Magyarország és Szlovákia közötti kapcsolatok nem voltak a legideálisabbak. Úgy gon­dolom, Magyarország szlovákiai nagykövetségével egészséges mun­kamegosztást tudtunk kialakítani. A követség kifejezetten a politikai történésekkel foglalkozott, mi vi­szont a számunkra gyakran nehéz­ségeket állító szlovák minisztériumi és a minisztérium által támogatott, illetve fenntartott intézményekkel vívott harc mellett megpróbáltunk jó kapcsolatokat kiépíteni a szlová­kiai magyar értelmiséggel, illetve az értelmiség azon részével, mely nyitott volt az európai gondolkodás és a magyar kultúra iránt, és hajlan­dó volt együttműködni. Ahogy múl­tak az évek, egyre erősödött ez a kapcsolat. Ez részben annak is kö­szönhető, hogy ezen gondolkodású művészek, tudósok, értelmiségiek egyre jobban kiszorultak a hivata­los intézményekből, egyre intenzí­vebben keresték a kapcsolatot a Po­zsonyban működő külföldi intéze­tekkel - tehát a Magyar Intézettel is -, hogy fenn tudják tartani az addig kialakult nemzetközi kapcsolat- rendszerüket. Az első év nagyon nehéz volt. Volt egy szinte kétség- beesettnek mondható próbálkozá­som. Kb. fél éve voltam Pozsony­ban, mikor sorra kaptam a vissza­utasításokat a hivatalos intézmé­nyektől az általunk legjobbnak tar­tott magyarországi programjavas­latainkra. Kíváncsi voltam, hogy van ezzel a többi intézet, hogy va­jon ez csak nekünk, magyaroknak szól-e, vagy ez egy általános jelen­ség. Meghívtam a Pozsonyban mű­ködő összes külföldi kulturális inté­zet igazgatóját, és megkérdeztem őket a tapasztalataikról. A problé­mákra és a háttérszervezési tapasz­talatokra egyaránt kíváncsi voltam. Kiderült, nem vagyok egyedül ezzel a dologgal, ugyanígy járnak el a franciák, osztrákok, lengyelek vagy mások kezdeményezésével. Volt-e folytatása ennek a találko­zónak? Milyen mértékben mű­ködtek együtt az intézetek? Attól kezdve rendszeresen találkoz­tunk, tehát az öt év alatt kéthavon­ta egyszer tapasztalatot cseréltünk, és megbeszéltük azokat a közös ter­vezeteket, illetve a Szlovákiában rendezett nemzetközi rendezvé­nyeket, melyeken részt kívántunk venni, vagy hogy melyeket szervez­zük meg közösen. Nagyon sok kö­zös rendezvényünk volt a különbö­ző intézetekkel. Ezek a rendszeres találkozók egyrészt sokat segítettek az intézetek közötti együttműkö­désben, másrészt az előző kormány kulturális politikájának „köszönhe­tően” ezek a külföldi intézetek biz­tosították pl. a nyitrai színházi fesz­tiválon, a trencsénteplici Art Film Fesztiválon stb. a külföldi részvé­telt. Nemcsak számunkra volt fon­tos, hogy részt vettünk ezeken a fesztiválokon - finanszíroztuk őket -, hanem a szlovák művészet és kulturális élet számára is volt lehe­tőség az összehasonlításra, a kör­nyező és a távolabbi országok kor­társ kultúrájának a megtekintésére, és ez valamiféle mérce lehetett az akkori itteni kulturális történések számára is. A külföldi kulturális intézeteken kívül a szlovákiai intézmények­kel sikerült-e jó kapcsolatokat ki­alakítani? Természetesen egy külföldi intézet számára fontos, hogy az országban lévő kulturális intézményekkel jó kapcsolatot alakítson ki. Az előző kormány alatt ezt kizárólag szemé­lyes kapcsolatokon keresztül lehe­tett elérni. A tapasztalatok azt mu­tatták, hogy az általunk kínált programok iránt vidéken - és nem­csak a szlovákiai magyar területe­ken, hanem a nagyrészt szlovákok lakta területeken is - nagyobb volt a fogadókészség és a kíváncsiság, mint a fővárosban. Intézetünk egyik jellegzetessége, amiben eltér a többi magyar, ületve a Pozsony­ban lévő más kulturális intézettől, hogy programjai több mint felét vi­déken szervezi, ületve a Pozsony­ban zajló programok nagy része az intézet székházán kívül zajlik. Te­hát a galériák, koncerttermek, mú­zeumok nemcsak befogadói voltak a programoknak, hanem társrende­zői is. Mindig úgy szerveztük meg a rendezvényt, hogy abban - kisebb- nagyobb mértékben - a partnerek is szervesen részt vegyenek. És ha minket kértek fel társrendezőnek, mindig ügyeltünk arra, hogy ne csak a nevünket adjuk, hiszen na­gyon sokan presztízsből csak a ne­vünket kérték. Ezt elutasítottuk, ki­zárólag olyan helyeken jelentünk meg, ahol valóban hozzájárultunk a szervezéshez, a koncepció kiala­kításához és a lebonyolításhoz. A kollégák hogyan fogadták önt öt évvel ezelőtt? Szerencsém volt, mert olyan kollé­gák közé kerültem, akik az első pü- lanattól kezdve bizalommal voltak irántam, és segítettek abban, hogy az általam vázolt elképzeléseket, programterveket minél jobban megvalósítsuk. A külszolgálata befejezése alkal­mából rendezett összejövetelen Magyarország szlovákiai nagykö­vetségének képviselői pozitívan értékelték a munkáját. Vélemé­nye szerint mi az, amit kiemelke­dő sikerként könyvelhet el? Amikor búcsúzkodik az ember, va­lóban végiggondolja, hogy az öt év alatt mit sikerült megcsinálni. Pá­lyázatomnak szinte nem maradt olyan pontja, amit ne sikerült volna teljesíteni. Elég nagy célok is voltak közötte, például az addigi bérle­ménynek egy frekventált, jól meg­közelíthető, központi helyen levő saját tulajdonra való cserélése, hi­szen az intézet addig egy kis villá­ban volt. Ezt sikerült megvalósíta­ni, 1998-ban foglaltuk el és nyitot­tuk meg a saját tulajdonban lévő székházat, melyet előtte teljesen átalakítottunk. Azóta sikerült kinő­ni ezt a házat, tevékenységünk egy­re bővült. Az előző házhoz képest a földszinten van egy rendes könyv- és videotárunk. A könyvtárban na­pokon belül működni fog egy szá­mítógép is, amely kifejezetten a lá­togatók igényeit fogja szolgálni. A szolgáltatás ingyenes lesz. Főleg egyetemi hallgatók, tudományos kutatók, újságírók látogatják az in­tézetet, akiknek speciális az érdek­lődésük. Ezt ebben a kicsi könyv­tárban nehéz kielégíteni, ezért az internetes kapcsolat a magyaror­szági könyvtárakba való bejutást segíti elő, és ezáltal, illetve a könyvtárközi kölcsönzés által eze­ket a speciális igényeket is ki fogjuk tudni elégíteni. Ezenkívül a videó- tárban mostmár közel 1000 játék­filmünk van, melyeket a könyvtár­ban is meg lehet tekinteni. A föld­szinten sikerült kialakítani egy ga­lériát is. Az első emelet már egy ki­csit „komfortosabb”, hiszen beépí­tett tolmácsfülkével, szinkrontol­mács-berendezéssel rendelkezik. A második emeleten találhatók az irodahelyiségek, az udvari részben pedig sikerült kialakítanunk két vendégszobát. Ez rendkívül meg­könnyíti a munkánkat, hiszen a Magyarországról érkező vendégek nagy részét itt el tudjuk szállásolni. A rendezvényekkel kapcsolatban müyen pozitívumot, ületve újí­tást sikerült bevezetni, elérni? Új momentum volt, hogy az intézet szervesen bekapcsolódott a szlo­vák-magyar tudományos kapcso­latok bővítésébe. Évente három tu­dományos konferenciát, illetve sze­mináriumot szerveztünk. A legje­lentősebb szemináriumok anyagát a Dialógus-könyvek címen indított sorozatban két nyelven - szlovákul és magyarul - jelentettük meg. Most látott napvilágot a sorozat he­tedik kötete. Ezeken a konferenciá­kon megpróbáltunk olyan témák­kal foglalkozni, melyek a szlo­vák-magyar viszony problemati­kusabb oldalához tartoznak. Ezek a témák mind szlovák, mind ma­gyar részről sok negatív előítélet­tel, sztereotípiával terheltek, ezen­kívül a tájékozatlanság is elég gya­kori. Ezen rendezvények célja az volt, hogy lehetőség nyíljon egy­más álláspontjának a megismerésére, illetve hogy a té­mák felvetésével, az előadásokkal ösztönözzük az ezzel foglalkozó kutatókat, hogy továbbgondolják az itt elhangzottakat. Remélem, ezek a konferenciák nemcsak egy szűkebb kör érdeklődését keltették fel, hiszen a témákat mindig úgy próbáltuk választani, hogy min­denkinek érdekesek legyenek. A tudományos konferenciákon kívül még mely rendezvények említésre méltóak? Arra törekedtünk, hogy minél na­gyobb közönségréteg szerezzen tu­domást a programokról. Ezért ve­zettük be, hogy rendszeresen meg­jelenünk az Uj Szó, a Szabad Újság hasábjain, hetente tízperces rova­tunk volt a Szlovák Rádió Magyar Adásában, de a szlovák napilapok is tájékoztattak a programjainkról. Viszont amikor egy-egy rendez­vényre meghívókat küldtünk szét, nem az volt a cél, hogy minél több embert szólítsunk meg, hanem hogy az adott területen működő szakembereket, művészeket hívjuk meg. Egy idő után a bizonyos jelle­gű programoknak kialakult a kö­zönsége, tehát más közönsége volt az irodalmi programoknak, a szín­háziaknak, más a komolyzenei és népzenei rendezvényeknek. Ennek nagyon örültem, mert így lehetett igazán építeni a közvetlen kapcso­latokat. Az ön által kezdeményezett és bevezetett újítások, programok között van-e olyan, amit valóban érdemes lenne folytatni? Az öt év alatt nagyon sok új dolog elindult, megváltozott az intézet működési struktúrája. Remélem, az utódom koncepciójában lesz majd több olyan elképzelés, mely folyta­tása lehet az elmúlt években vég­zett munkának. Akad-e a számos program, ren­dezvény között olyan, mely iga­zán kedves az ön számára, szinte már a szívéhez nőtt? Minden programot ugyanolyan fontosnak éreztem. Természetesen voltak kiemelkedő alkalmak, a leg­utóbb márciusban a Magyar Kultu­rális Napok. Nemcsak én, hanem minden munkatársam ugyanolyan lelkiismeretesen és ugyanolyan hévvel készült minden programra, hiszen minden rendezvény valami másért volt érdekes. És ha nem tar­tottuk volna érdekesnek, akkor nem is választottuk volna, hiszen közismert, hogy a kulturális élet fi­nanszírozása nem mondható ideá­lisnak. Ennek eüenére elmondható, ezen a téren is nagy előrelépést si­került elérni, de sokszor meg keüett gondolni, mire fordítsunk pénzt. Ez az öt év elképzelhetetlen aka­dályok, csalódások, nehézségek, sőt kudarcok nélkül. Most ho­gyan gondol vissza ezekre? Volt néhány sikertelen kezdemé­nyezésünk. Ez nagyrészt arra az időszakra tehető, mikor a szlo­vák-magyar viszony még nem volt túl jó. Szerencsések voltunk, hiszen nem sok Uyen adódott, szinte az egyik kezemen össze tudnám szá­molni a kudarcokat. Mennyire távolodott el a magyar- országi történésektől? Nehéz lesz a visszatérés? Erre csak később tudok majd vála­szolni. Egyenlőre itt vagyok, és na­gyon nagy kíváncsisággal és némi bizonytalansággal nézek a jövő elé­be. Akik előttem jártak - akár a kö­vetségen, akár itt az intézetében dolgoztak -, azt mondták, nem könnyű a visszatérés. Akármüyen bizonytalan is a jövő, tervei, álmai valószínűleg van­nak. Mivel szeretne foglalkozni? Tíz éve végzek a szlovák-magyar kapcsolatokkal, ületve diplomáciá­val kapcsolatos munkát. Továbbra is szeretnék megmaradni ezen a te­rületen, és szeretném az ezen a té­ren szerzett tízéves tapasztalatai­mat kamatoztatni. Müyen érzésekkel távozik Po­zsonyból? Szerettem ezt a munkát. Nem volt könnyű, de nagy élvezettel oldot­tam meg az előttem álló feladato­kat. Annyira sűrű volt ez az öt év, hogy hihetetlenül gyorsan telt el. Szeretném megköszönni munka­társaimnak az elképzeléseim és a programok megvalósításában nyúj­tott segítséget, az intézetbe ellá- togátóknak, hogy megtiszteltek be- nünket a jelenlétükkel, az Új Szó­nak, hogy időről időre hírt adott a programjainkról, ületve hogy gyak­ran nagyobb lélegzetű írások, elem­zések is megjelentek a programok­ról. Ezáltal olyanok is tájékozód­hattak az intézet tevékenységéről, akik nem vehettek részt személye­sen a rendezvényeken. Én a búcsú­zást természetes tényként fogom fel, igazából már tavaly készültem erre, hiszen általában a diplomáciai szolgálat 4 évig tart. Nekem meg­adatott a szerencse, hogy a minisz­ter úr felkért, még egy évig folytas­sam itt a munkámat. Vannak, akik tragédiának tekintik, ha befejező­dik egy ilyen kiküldetés, számomra ez egy természetes folyamat. Örü­lök, hogy a búcsúzón nagyon sokan megjelentek, és megköszönték az intézet élén végzett munkámat, ü- letve az együttműködést. Úgy gon­dolom, ez egy nagyon szép befeje­zése a kiküldetésnek. Az, hogy va­lóban ennyien eljöttek, némiképp igazolja, hogy nem volt hiábavaló, amit csináltam, hogy volt értelme, eredménye és sikere az intézet igaz­gatójaként végzett munkámnak. A pozsonyi Magyar Intézet épülete A könyvtár és a videotéka

Next

/
Thumbnails
Contents