Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-20 / 115. szám, szombat
Szombat, 2000. május 20. 4. évfolyam, 19. szám „Kishíján a pozsonyi konzervatóriumban kötöttem ki, csakhát Pozsony egy kicsit odébb van, a szüleim pedig 15 évesen nem engedtek a nagyvárosba" Változtatni tudni kell RÉVÉSZ ADRIANNA az , aki mellett unatkozni nem lehet... Kisugárzása van. Sokoldalú. Ismerősei körében jó kedélyéről híres, és arról, hogy soha semmit nem ad fel. Mindent teljes erőbedobással csinál. Imádja a kihívásokat. A tanítónőből „átvedlett” sikeres üzletasz- szony neve: Papp Dóra. Eredetileg szlovák-zene szakos pedagógus. Engem egy dolog irányított erre a pályára: a zene. Nem feltétlen a tanítanivágyás. Kezdve az óvodától a főiskola befejeztéig az életem a zenéről szólt... Zeneiskolába jártam. Nagyon jó eredményeim voltak. Kishíján a pozsonyi konzervatóriumban kötöttem ki, csakhát Pozsony egy kicsit odébb van, a szüleim pedig 15 évesen nem engedtek a nagyvárosba. Mivel mindenképpen zenével szerettem volna foglalkozni, megpályáztam a pedagógiai kar ének-zene szakát. A szlovák pedig azért jött a képbe, mert ez a szakpárosítás nyílt. Hivatásnak vagy szakmának tekintette a pedagóguspályát? Egyértelműen hivatásnak! Itt is a muzsikából kell kiindulni. A zene szeretetét úgy igyekeztem átadni a gyerekeknek, hogy valami hasonlót érezzenek, mint én, hogy az a személyiségüket a lehető legjobban befolyásolja, meghatározza, irányítsa. Énekkart vezetett. Szép sikereik voltak... Igen, igen az énekkar... Valójában ezzel már itt, Komáromban kezdtem el komolyan foglalkozni. Nem itt kezdtem tanítani. Az élet úgy hozta, hogy nagyon sokszor kezdtem újra, új háttérrel, új közegben. Ennek a meghatározója érdekes módon mindig a férjem munkahelye volt. Vagyis jó feleségként szófogadó- an követte? Igen, valami üyesmi... Persze szívesen tettem, de hát nem is volt más lehetőségem. Ahol ő kapott munkát, szolgálati lakást (merthogy ő mezőgazdasági közgazdász), oda költöztünk. így kerültem én - tősgyökeres, nagyon-nagyon lokálpa- trióra komáromiként - először Nagyölvedre, majd Aranyosra, Vág- füzesre, végül Komáromba. Nosztalgiázzunk egy kicsit az énekkar kapcsán. 1991 szeptemberében kerültem a komáromi Munka Utcai Alapiskolába. Örültem, hogy révbe jutottam. Szeptemberben felkértek, alakítsak énekkart. Decemberben már a nagyközönség előtt fel is léptünk. Nem volt könnyű, de szeretem a kihívásokat. Erre az időszakra nagyon büszke vagyok. Ilyenkor kerültem igazán közel a gyerekekhez. Ezek szép emlékek... 1994-ben a Duna tévében is szerepeltünk. Miért hagyta ott máról holnapra az iskolát, méghozzá a tanév kellős közepén? Látszólag valóban egyik napról a másikra hagytam ott, de tudnod kell, hogy az elhatározás hosszú hónapokig érlelődött... Nyilván volt benne egy bizonyos fokú bizonyítási vágy is. Annak ellenére, hogy 20 évig szíwel-lélekkel tettem a dolgom, kezdtem érezni valamiféle egyhangúságot. A diákok ugyan változtak, a tananyag maradt. Az életformán viszont ugyanaz volt: kezdés fél nyolckor, becsöngetés, kicsöngetés, ügyeletek stb. Gondoltam, valami mást is megpróbálhatnék. Csakhát konkrét elképzelésem nem volt. Úgy látszik, a legjobb pillanatban keresett és talált meg egy vezető beosztású üzletember... Tehát a csábító (bb) ajánlat talált meg és nem fordítva? így igaz! Én nem kerestem. Készültem a változásra, váltásra, de elképzelésem nem volt. Nálunk, pedagógusoknál általános probléma az, hogy ahhoz értünk, amit csinálunk. Ez viszont annyira szűk terület, hogy nehéz váltani. Két nagyfiú édesanyja vagy... Magyarországon egyetemisták. Nagyszerű srác mindkettő! Zsolti, az idősebbik, most lesz húszéves. Gyuri tizennyolc. Megérte otthagyni az iskolát? Egyértelműen megérte. Nem síija vissza a régi időket? Nem. Egy másodpercig sem. Kaptam az élettől egy lehetőséget, hogy más területen is bizonyíthassak. Es ez az, ami fontos számomra, hogy az új munkahelyemen tényleg helyt tudok állni. Most figyelj, ez szentigaz, ha ezt a munkát valami okból kifolyólag holnapután be kéne fejeznem, én akkor is csak örülnék. Ajándék volt számomra ez az időszak, mivel egy más műfajban, más területen gazdagíthattam ismereteimet. Megtanultam mozogni a közéletben, belelátok a gazdasági, az üzleti életbe. Sokkal-sokkal önállóbbnak érzem magam. Bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudok állni a saját lábamon, és ez egy rendkívül jó érzés. Ahhoz, hogy ezt a munkát végezni tudja, különböző vizsgákat kellett tenni. Úgy tudom, nem volt könnyű. Főleg azért volt nehéz, mert én egy humán beállítottságú ember vagyok. A számokkal utoljára a gimnáziumban találkoztam. Gazdasággal, számvitellel, jogi kérdésekkel, számítógépekkel világéletemben nem foglalkoztam. Ama úriembernek, aki engem erre a munkára felkért, nagyon sokat köszönhetek. Ő volt az, aki felkészített a vizsgákra, aki felnyitotta a szemem sok tekintetben. Rájöttem például, hogy minden az égadta világon megtanulható, méghozzá ebben a korban is. Ma már tudom: új szakágazatokat, irányokat, irányzatokat követni hasznos és jó. Az abszolút biztosból ment a bizonytalanba. így igaz, már csak azért is, mert nálunk nincs fix fizetés. A vállalkozói szférában ilyen nem létezik. Amennyit és ahogyan dolgozom, úgy értékelnek. Teljes mértékben az elvégzett munka alapján kapom a fizetésemet. Ez az, ami nekem tetszik. Nem kell látszatbarátságokat fenntartani, hogy jobban keressek. Mit szeret leginkább a munkájában? A változatosságot! Attól változatos, hogy minden ügyfél más és más. Rá kell éreznek, hangolódnom arra, akivel szemben állok. Tudnom kell, milyen hangot üssek meg. Amit még pozitívumként említenék, az a kihívás. Nap mint nap meg kell felelnem mindenféle helyzetben. Én legalábbis igyekszem. Minden jóban van valami rossz... Nem szeretek negatívumokban gondolkodni. Mint minden vállalkozásban, itt is fennáll egy bizonyos fokú rizikó, a bukás lehetősége, ezt nem tagadom. Ez izgalmas? Igen. Izgalmas. Viszont mindenképpen jó értelemben az. Hajtóereje van. Motivál. Boldog? Igen! Minden nap úgy kelek fel, hogy most egy újabb lehetőség áll előttem, amikor is új dolgok jöhetnek. Minden napban egy óriási lehetőséget látok, amit vagy kiaknázol, vagy nem. Kizárólag rajtad múlik! Úgyhogy én igyekszem kiaknázni. Megváltozott a külseje. Gyönyörű kosztümkölteményekben pompázik. Ezt elváljék! Aki kilép vagy belép az üzletkötők világába, annak megfelelő külsővel is kell rendelkeznie. Enélkül nem érdemes ezt a munkát végezni. Egy másik dolog, ezt csak úgy margóra mondom: nagyon jót tesz a nők önérzetének, ha egy munkahelyre fel kell öltözni. Nem kiöltözni, felöltözni! Egy kiskosztüm, egy sál, egy jól fésült frizura, ez az, amit minden nőnek csak ajánlani tudok. Ettől megnő az önbizalma. Ha elegáns, jól érzi magát a bőrében. Ez ad tartást egész napra. De mint mondtam, nálunk enélkül nemigen lehet „labdába rúgni”. „Hajt” a pénzre? Mennyire fontosak az anyagiak? Annyira fontos, amennyire az élethez, a megélhetéshez fontos. Szükségem van a pénzre, igen, mert két gyermekem van, akiket még útjukra kell indítanom, és persze maga a taníttatás is sok pénzbe kerül. Nem „hajtok” a pénzre a szó negatív értelmében. Nem vagyok egy pénzéhes hiéna. Nem! Csak szeretek kényelmesen élni, úgy, hogy ne legyenek filléres gondjaim. Azelőtt voltak? ... Hát, hála Istennek, de leginkább a férjemnek, filléres gondjaim sose voltak. Ilyen tekintetben szerencsés vagyok. Mit gondol, miért van ennyi munkanélküli? Ennek sok összetevője van. Az egypártrendszerben hozzászokott a jónép, hogy szolid munkával, lötyögéssel is keresethez jut. Azért a többség mégsem ilyen. Megszűnnek a munkahelyek, bezárják a gyárakat. A dolgozó az utcára kerül... Nagyon sok elkeseredett, dolgozni vágyó, jobb körülmények után áhítozó, jobb sorsra érdemes ember van. Lenne számukra valamiféle üzenete? A mai világban mindenkinek tudatosítania kéne, hogy lehet váltam, csak akarni kell. Olyan ma már nincs, hogy valaki tanulmányai befejeztével belép egy munkahelyre, azt képzeli: most kapott egy örök érvényű „menetjegyet”, onnan fog nyugdíjba volnulni. Erről szólt az „átkos”. Ez egy letűnt világ. Hogy lehet talpon maradni? Bizonyos időközönként, vagy talán helyesebb, ha így fogaimazunk, ha a helyzet úgy hozza, esetleg mi akarjuk, tudjunk megújulni! Vegyük észre a lehetőséget! Éz nem kis művészet. Nem szabad az önsajnálatba vagy a tehetetlenségbe süppedni. Boldogulásunk következő kelléke: egy jó adag merészség. Váltani tehát nemcsak akarni, de merni is kell. Nem szabad sodródni az árral. Élni kell a lehetőségekkel. Próbálják csak ki! Merjék kipróbálni! Én is ezt tettem. Váltottam. Úgy érzem, sikerült. Nekem ez sokat jelent. Magányosan (Illusztrációs felvétel) Barátom szerint a munkanélküliek élete fenékig tejföl: addig alhatnak, ameddig akarnak Milyen jó a munkanélkülinek! FIALA ILONA gy újságíró kollégám, aki éveken át a szociális kérdésekkel foglalkozott, cikkeiben gyakran bírálta a munkanélülieket, mondván, elsősorban ők tehetnek róla, hogy nem tudnak mihamarabb újra elhelyezkedni, mert - ez szent meggyőződése - nem is akarnak. Szerinte a munkanélküliek élete fenékig tejföl: reggelenként addig alhatnak, ameddig akarnak, egész nap lazsálhatnak, s ezért még pénzt is kapnak, ráadásul alkalmanként feketén is dolgoznak. Nem egy írásában javasolta, hogy a munkanélküliek naponta dolgozzanak le legalább 2 órát a város-, illetve faluszépítésben, -takarításban, vagy legalább azzal sújtsák őket, hogy naponta be kelljen menniük a munkahivatalba, hogy jelentkezésükkel igazolják: nem dolgoznak valahol feketén. Történt nemrég, hogy a szóban forgó újságíró ismerősöm is elvesztette a munkáját - anyagi okokból megszűnt a kiadó, amelyik az ő szerkesztőségét is működtette. Tehát nem önhibájából, de az utcára került. Néhány nappal ezelőtt találkoztam vele, s kiderült, hogy már teljesen másképp tekint a munkanélküliekre, mint azelőtt. S főleg amiatt panaszkodott, hogy a rengeteg ügyintézés miatt szinte semmire sincs ideje, ráadásul mindenféle nyavalyák is rátörtek, ezért többet ül az orvosoknál, mint amennyi időt azelőtt a munkahelyén töltött. Beiratkozása idején - mondja -, az első hónapban négyszer kellett elmennie a munkahivatalba, hogy leadhassa a szükséges igazolásokat a volt munkahelyéről, s többek között elküldték az egészség- ügyi biztosítóba is, hogy ott is rendezze a dolgait. Ez utóbbi helyen „csak” két órát sorakozott, de munkahivatalban minden alkalommal csaknem négy órát rostokolt, amíg sorra került.- Akkor hát mégse lenne jó megoldás, ha az összes munkanélküli naponta jelentkezne a munka- közvetítőnél - mondom barátomnak ékelődve.- Jaj, hagyd el - feleli. - Most is alig lehet levegőt venni a folyosón, ahol az a sok ember várakozik. Elképzelhetetlen lenne, hogy naponta jelentkezzen az ember.- De azért az utcák és a terek takarítása mégis csak jó ötlet, hisz éppen te szoktad hangoztatni, hogy hadd érdemeljék meg a munkanélküliek a kapott segélyt. Ismerősöm keserűen mosolygott, elismerve: nézetei tévesek voltak. Alamizsnának nevezte (tegyük hozzá: ezúttal helyesen fogalmazott) a 4840 koronát, amit három hónapon át folyósítanak neki, s az ezt követő hat hónapon át (ha addig nem sikerül munkába állnia, s mint mondha, nincs rá semmi kilátása) még kevesebb pénzt fog kapni. Azt mondja, eny- nyi pénzért nem lenne hajlandó az utcát söpörni. De még szerencsésnek mondhatja magát, mert az átlagnál jóval több segélyt kap, az ugyanis csak 3400 korona körül mozog. S ez azt jelenti, hogy az alsó határ elképesztően kevés. S ami még megdöbbentőbb: a csaknem 600 000 munka- nélküliből csak körülbelül 150 ezren (tehát a munkanéküliek egynegyede) kapják az említett átlagos összeget, a többieknek ugyanis az érvényes törvény alapján különféle okokból nincs joguk munkanélküli segélyre. A szociális segély folyósításának feltételeit ugyancsak megszigorították. Az eddig jogosultaknak már csak kis része kaphatja a szociális segélyt. Hogy miből és hogyan élnek azok a családok, amelyeknek jövedelme épphogy meghaladja a létminimum határát? Rejtély. Mert elenyésző azoknak a száma, akik legalább valamilyen fekete munkához tudnak jutni. Már csak az a kérdés, meddig tarthat ez az állapot. Változtatni fiatalon, idősen sem könnyű (Illusztrációs felvétel)
