Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)

2000-04-01 / 77. szám, szombat

Szombat, 2000. április 1. 4. évfolyam, 13. szám

Rettenetesen féltette a feleségét, kezdetben naponta többször átruccant hozzá, aztán egyre gyakrabban. A fülekiek úgy tudják, hogy Marciék boldog családi életet éltek.

Marci esete április elsején

FARKAS OTTÓ

ember sorsa általában olyan, hogy jut bele a rosszból is. Török Marci, nevezzük így főhősünket, nemcsak dolgos, becsületes legény volt, hanem szemrevaló

is. Szívesen táncolt vele minden lány, pedig Füleken abban az időben igencsak sok délceg fiú látogatta a mulatságokat. Munkáját jól megfizették, nem volt gazdag, de szegény se. Kocsmába el-eljárt, de ritkán itta részegre magát. Élnek közöttünk emberek, akikről évekig azt feltételezzük, hogy nincs gyöngéjük, hibátlanok, tökéletesek. Aztán jön egy szakasz az életükben, amikor megváltoznak, sebezhetővé válnak. így történt ez Marcival is, de vegyük sorjában.

Amíg Marci a hazát szolgálta, nem szórakozott senkivel. Amikor leszerelt, megtetszett neki Ica, a szomszédék lánya, aki kis csitri volt, amikor berukkolt. Két év hosszú idő, a kamasz lány felnőtté vált, a télen el is jegyezte őt egy falusi fiú. Együtt dolgoztak a zománcgyárban, összeismerkedtek, megszerették egymást, a nyárra tervezték a lakodalmat. Tavasszal leszerelt Marci és nagyon megtetszett neki Icuka. Addig-addig szédítette a lányt, amíg az visszaadta a gyűrűt és Marcinak nyújtotta a kezét. Boldog volt Marci, mégis boldogtalan. Mindenkitől féltette csinos feleségét, gondolván, ha az első szerelmét ott tudta hagyni miatta, talán vele is tudna szakítani egy másikért. Marci is a zománcgyárban kapott munkát, ő az öntödében dolgozott, Ica a csomagoló- ban. Rettenetesen féltette a feleségét, kezdetben naponta többször átruccant hozzá, aztán egyre gyakrabban. Ha férfiak dolgoztak mellette, ami a csomagoló részlegen gyakran megtörtént, dühbe jött és fenyegetőzött. A kitudja hányadik botrány után aztán Marcit elbocsátották a gyárból. Távol a feleségétől még jobban marta a féltékenység és szegény feje a pohár mellett vigasztalódott. Részegen járt haza, de becsületére legyen mondta, a feleségét soha nem bántotta. Egy napon Ica váraüanul bejelentette, hogy gyereket vár. Otthagyta a gyárat és megszülte gyermekét. Kislányuk született, időközben Marci egy távolabbi kőbányában kapott munkát. Békesség, nyugalom honolt a házban. Marci szülei közelében biztonságban tudta feleségét még távollétében is. Hajnali háromkor kelt, hogy gyalog időben munkába éljen. O volt a legfiatalabb a bányában, munkatársai csak „gyereknek” szólították. Nem sértődött meg, egyébként is tíz-tizenöt év korkülönbség volt közöttük. Ha nagyritkán elkésett, egész délelőtt ugratták. Olyanokat mondtak, hogy tüzes még a fiatal feleség és kimerítő volt az éjszaka, meghogy ráfeküdt a pizsamájára az asszony. Szégyellte magát Marci, azért igyekezett máskor nem elkésni, de persze volt az aztán mindenhogy. Munkatársai természetesen arról nem tudtak, hogy mennyire féltékeny természetű fiú, sőt már ő maga is elfelejtette a kezdeti botrányokat. Megnyugodott, újra az a kiegyensúlyozott, dolgos ember vált belőle, mint volt az esküvője előtt. Április elsején Nóg- rádban is nagy divat volt, és az ma is, a tréfálkozás, a másik becsapása. A lőmester aznap később ért ki a bányába, mert reggel még ezt-azt vásárolt Füleken. A munkahelyre érve odaszólt Marcihoz.- Te gyerek, ha szállóvendéged

volt, minek jöttél ma munkába, vehettél volna szabadságot.

Marci elsápadt, a tenyere izzadni kezdett, az arca lángvörös let. Csak hápogott az orra alatt, valamit kérdezni akart a lőmestertől, aki látva zavarát folytatta mondó- káját.- Résnyire nyitva volt az ajtó nálatok, először azt hittem, te mászkálsz alsónadrágban a folyosón. Gondoltam

magamban, eljöhetnél velem a kocsin, ne kelljen gyalog megtenned ezt a hosszú utat, de ahogy bekukkantottam az ajtón, láttam, nem te vagy az - és nagyot nevetett hozzá. Marci egy szót sem szót, csak sarkon fordult és hazafelé vette az irányt. A lőmester érezte, hogy a fiú nem vette tréfának a dolgot, de megőrizve humorát rákezdte: „Április bolondja,

felmászott a toronyba. Meg...” Marcinak ezek után sem jött mosoly az arcára, talán már nem is hallotta a versike szövegét, rohant az úton hazafelé.- Ne bolondozz, gyerek! Csak nem hitted e 1 amit

Ez nem az én méretem.

(Illusztrációs felvétel)

mondtam? Hiszen ma április elseje van, hé! - ordított utána.

Nem bánta Marci, mit kiabál a lőmester, szedte a lábát lefelé, mint a nyúl. Otthon a házba toppanva először az édesapját kérdezte.- Mikor keltél ma apám?- Ötkor, mint máskor, de miért kérdezed?- Csak úgy - biggyesztette ajkát Marci aztán belelapozott a Kalendáriumba. Gondolkodott egy kicsit, aztán elmosolyodott. Bement a konyhába a feleségéhez, átölelete és megcsókolta.- Miért jöttél ilyen hamar haza? - kíváncsiskodott Ica, majd gyorsan hozzátette -, de nagyon jó, hogy

itthon vagy.

Egész délután Pannikával, a kislányukkal játszottak. Csodálatos napot töltöttek együtt - hármasban. Marci este sem árulta el az igazi okát annak, miért nem dolgozta le a napot és miért nem ment sem másnap, sem később a bányába. mert nem ment többé, inkább szégyenkezve bocsánatot kért a zománcgyár mesterétől, aki visz- szafogadta a fiút. A fülekiek úgy tudják, hogy Marciék boldog családi életet éltek. Pannika után még egy kislányuk született, mindkét gyereket iskoláztatták.

A féltékenységből kigyógyult félj egy évvel a történtek után vallotta be feleségének az igazi okát, hogy valójában miért rohant ő akkor, április elsején nagy sebbel-lobbal haza a bányából és miért nem ment többet oda vissza. A csinos felesége csak mosolygott a történeten, beletúrt férje hajába és csak annyit mondott neki: „te buta gyerek”.

Nyakamba kéne szedni a várost, körbejárni a hivatalokat, és újfent, immár Istvánként nyilvántartásba vétetni magamat

Pistiségem története

MALINAK ISTVÁN

énzesutalványt hozott a postás, annak rendje s módja szerint kitöltve. Nosza, irány a posta, szabálytisztelő polgárként az utalványt a személyazonossági igazolvány kíséretében benyújtom az ablakon. Ha nem volnék mindig szórakozott, hamarább is rájöhettem volna, hogy már megint gond van velem, és jobban odafigyelek. Három-négy hölgy is összeröffent, többször végigmustráltak - de a kép az enyém, bajszom sem csúszott a homlokomra. Felmentő ítéletet hoztak, megkapom a küldeményt, némi rendreutasítás árán: „Máskor a helyes nevét adja meg, ahogy az igazolványában szerepel, különben nem fogjuk kifizetni a pénzt!” Még mindig nem esett le a tantusz, megköszönöm a jóindulatot és helyet adok a sorban utánam következőnek. Pár lépés, elő a szemüveg, hadd lám, mit nem vettem észre otthon, mit fabrikáltak becsületes nevemből, amely talán nem a legszebb, de én megszoktam. A vezetéknév ül, utána... jön a gyomortájékon lassan szétterülő méreg. Hát igen, az igazolvány szerint Stefan

vagyok, az utalványon viszont a becsületes nevem áll: István. Már jóideje gyakorlom az önfegyelmet - amióta eső után a pocsolyákat nem átugrom, hanem szép komótosan megkerülöm. így most sem kezdek kiabálni.

Hazafelé azon morfondírozom, elérkezett az ideje, hogy éljek törvényadta jogommal, s hozzálássak a világ legundokabb feladatáAmúgy nem történt semmi rendkívüli. Kaptam némi pénzt, és túlbuzgó volt egy kishivatalnok.

hoz. Nyakamba kéne szedni a várost, körbejárni a hivatalokat, és újfent, immár Istvánként nyilvántartásba vétetni magamat. Persze a dologból azonnal filozófiai kérdés kerekedik, ami jórészt annak tudható be, hogy zsigerből nem csípem a hivatalokat, a benne ülő, a polgárral - ugyancsak zsigerből - kekeckedő hepciás könyökvédősökkel együtt. Még a bevásárlásoknál is jobban utálom, márpedig áld végigálldogálta a női osztályon

négy-öt melltartó, hét-nyolc blúz és tucatnyi szoknya felpróbálását úgy, hogy közben aktív érdeklődést mímelve hümmögnie, esetleg cöcögetnie kellett fejének vízszintes vagy függőleges irányba történő mozgatásával párhuzamosan, tudhatja, hogy az sem semmi. Dialektikán edzett agyamba mentőövként hasít az újabb kétely, a „mi lesz, ha?” Ha minden tortúrát végigcsinálok, s majdan Istvánként benyújtott igazolványomra nem akarják kiadni a Stefannak címzett pénzt?

De a tavaszi napsütés nem engedi, hogy a trianoni átok súlya meggör- nyesszen, eszembe jut, öt-hat évesen milyen kitartóan harcoltam - csak most mondom így - identitásom megőrzéséért, a Pistisége- mért. Én voltam az udvarban a Pisti. Nagyritkán megesett, hogy Pistikét hívták ebédelni, ami sátoros ünnephez volt hasonlatos, azt jelentette, hogy a délelőtt folyamán egyszer sem hangzott fel egyetlen szomszéd irányából sem a sivítás: malináknéasszonyezapistimár- megint... Szóval ritka csöndes dél- előttök voltak ezek, ablak nem csörrent, a Kovácsék egyetlen U- szöget sem találtak fekete macskájukban, a Szuszuban stb. Annyira ritkák, hogy hiányuk miatt óhatatlanul a dacos Pistiségtudat tengett túl bennem, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodtam. Kellett is két érzéketlen „szomszédúr” miatt. Az egyik a Kovács volt, akit szerettem, a másik a Fejes, akit nem, de mindketten előszeretettel kérdezték: Na mi van, öcskös?, Na mi van, öcsi? Namármost az emeleten lakott a Szuszunál is nagyobb ősellenségem, a két-három évvel idősebb, de nálam cingárabb Fejes Öcsi, akivel stabilan monokliosztogató viszonyt ápoltunk. A párbeszéd minden alkalommal azzal folytatódott, hogy az ütődött felnőtteknek dühösen elmagyaráztam: tévedni tetszik, én a Pisti vagyok, nem az Öcsi, mert az Öcsi fent lakik és a Fejes bácsié, akinek ezt igazán tetszik tudni. De a Fejes bácsi addig vigyorgott, amíg a bő- gés határára nem kerültem. Min- • den eset után több U-szöget találtak Szuszu bundájában, monoklit az Öcsi képén meg az enyémen, s mindezek okán egyre ritkábban voltam Pistike. De a Pistiből nem engedtem!

Szóval, ha nincs ez a tavaszi napsütés, eszembe se jutottak volna a régi dolgok, mert amúgy nem történt semmi rendkívüli. Kaptam némi pénzt, és túlbuzgó volt egy kishivatalnok.

Dömötör Ede illusztrációs felvétele