Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-16 / 63. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 16. Régióink Az ember bármikor kikölcsönözheti "saját" könyvét, ráadásul közvetlenül befolyásolhatja a könyvtár kínálatát, ugyanis kevés az újonnan megjelent kötet a könyvtárakban A jelszó: vegyen egy fél könyvet! JUHÁSZ KATALIN zt a felszólítást gyorsan meg kell magyaráznunk, hiszen ki hallott már olyat, hogy valaki egy fél könyvet kínál eladásra? Nos, nem könyvrongálók- kal van dolgunk, hanem kulturális elsősegély-nyújtókkal. A kassai Step klub 1998 októberétől, azaz megalakulása óta igyekszik a kultúrát, irodalmat, ezen belül magát a könyvet népszerűsíteni a Keletszlovákiai régióban. Jelszavuk . .csak egy lépés a kultúráért”, ebben az is benne foglaltatik, hogy nem a step-táncra szakosodtak. A nemzetiségileg és vallásilag vegyes összetételű bodrogközi, Ung- vidéki és Bódva-völgyi települések lakosságát észervétlenül szeretnék egymás iránti toleranciára “nevelni” a szellemi értékek segítségével. A városi kultúremberek számára pedig havonta szerzői esteket szerveznek, amelyeken megismerkedhetnek egy-egy hazai magyar íróval vagy költővel. Rácz Attila elnök szerint a jótékonysági akcióknak van egy kis szépséghibájuk, mindegyikre az a jellemző, hogy az adománygyűjtés az egész ország területén folyik, a befolyt összegek viszont egy központba összpontosulnak. A “végeken” élőket az érdekli elsősorban, mennyi jut ebből a pénzből saját régiójuk javára. “Úgy hisszük, lehet olyan megoldásokat találni, amelyek helyi forrásból, helyi problémákat oldanak meg úgy, hogy az anyagiak nem áramlanak ki az egyébként is hátrányos helyzetű régiókból. A Step klub programszerűen felvállalta az említett régiók könyvtárainak helyzetén való javítást. Ennek első lépése volt az a legtöbb helyen már lebonyolított kulturális elsősegély, amelyen belül a Fórum Intézet közreműködésével a budapesti Pro Hungaris Kulturális Értékközvetítő Alapítvány könyvcsomagjait juttattuk el a községi könyvtárakba.” Március a könyv hónapja. A mostani akció, amelybe huszonhét község kapcsolódott be, á maga nemében egyedülálló. A helyi lakosok saját településük könyvtárát gyarapíthatják, méghozzá úgy, hogy a nekik tetsző könyv árának felét kifizetik. A másik felét természetesen valaki más vásárolja meg képletesen, a könyv pedig a könyvtárba kerül, és egy szép Ex Libris-matrica jelzi majd benne, kiknek köszönhetik azt az olvasók. így senki se panaszkodhat a magas könyvárak miatt, hiszen bármikor kikölcsönözheti “saját” könyvét, ráadásul közvetlenül befolyásolhatja a könyvtár kínálatát. Mivel tudvalévőén kevés az újonnan megjelent kötet a könyvtárak polcain, az olvasók tulajdonképpen önmagukon segítenek ilyen egyszerű és nagyszerű módon. A szervezők nem feledkeztek el arról sem, hogy a köteteknek íróik is vannak, ezért, a választéktól függetlenül, illetve azt kiegészítendő, minden egyes helyszínre meghívtak egy-egy hazai magyar szerzőt is, akivel kötetlenül elbeszélgethetnek a könyvtárba látogatók. És hogy a kampány ne csak az irodalomról, hanem a zenéről is szóljon, esténként a megzenésített verseké a terep. Látható volt, illetve lesz a kassai Patria polgári társulás egyre híresebbé váló Aranyestje Kováts Marcell, Tóth Tibor és Sallai István előadásában, a Geze- mice együttes, valamint Meleg Vilmos, a nagyváradi Szigligeti Színház igazgatójának előadása Csokonai műveiből. A rendezvénysorozat március 25-ig tart, létrejöttét a legnagyobb mértékben az ETP szlovákiai képviselete támogatta, amely az US AID anyagi eszközeit bocsátotta a szervezők rendelkezésére. Itt az alkalom tehát, hogy ki-ki tegyen egy lépést a kultúráért. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL Az utolsó fog HRUBÍK BÉLA éhai nagyapám, nyugodjon békében porában, duhaj, jókedvű ember volt. Szerette a nótát, tréfát, s ezt a tulajdonságát valószínűleg a még néhaibb nagyapjától örökölte génjeiben. Ezen tulajdonságon kívül nem is nagyon örökölt mást szegény megboldogulttól, hacsak azt a vén, ütött-kopott pikulát nem tekintjük hagyatéknak, amit a dédapám mindig magánál hordott, mintha a vüág legféltettebb kincsét őrizte volna kabátja alatt, no meg azt a pár kutyanevet, meg csúfhevet, amit házsártos, másokat állandóan kigúnyoló nagyanyja hagyott rá. Nem is csoda hát, hogy a család nemcsak vezetéknevét adta át utódai számára évtizedeken keresztül, hanem a hűséges négylábú házőrzők neve is öröklődött. Ezért aztán, hogy szó ne érje a házunk táját, tíz generáción keresztül Pasu és Lunko nevű kutyák verték fel éjjelente a parasztporták csendjét udvarunkban, és általában pokol- ravaló falusi haragosaink egyéni névmeghatározása is a maka- loszvecki szóban nyerte el méltó közmegbélyegzését. Dédnagyapám és ivócimborái az Ipoly partján álló vályogfalú csárdában, melynek udvarán egy hatalmas, százévesnél is idősebb körtefa gyökeredzett, gyakran fakadtak dalra egy-két kupica után, s ilyenkor a foltozott kabát alól előkerült a féltett kincs. így teltek az évek, anélkül, hogy dédnagyapám pikuíafújó tudományából bármi is megkopott volna - dédnagyanyám nagy bánatára - aki az idő múlásával, meg persze dédnagyapám ivócimboráinak másvilágra való távozása után, nap mint nap, egyedüli hallgatója lett pikulafuvallatainak. Apinak, mert ötvenhét évi házasság után már csak ez a titulus illette dédnagyapámat, a pikula, hálátlan jószág lévén, lassan de biztosan megette a fogait, s a jól ismert Mátyás király meséből, hogy mennyi még a harminckettő, api csak úgy válaszolhatott volna, hogy egy. Becsben is volt tartva api utolsó foga, aki azonban a pikulát oldalt illesztve szájába ezután is fuvolásként boldogította szegény mamit. Egyik este aztán, amint a mécses fényénél ülve api gyors ujjmozdulatokkal tömködte a pikulán lévő lyukakat, néha-néha kiengedve ujjai alól egy-két éles hangot, mami nem bírta tovább szó nélkül és kezét magasba lendítve ráförmedt az öregre:- Apiií! Haggya már békén azt a pikulát! Az öregnek azonban nemcsak a fogai hiányoztak már, hanem a hallása is egyenes arányban kopott a pikula színével, és dédnagyanyám kézmozdulatát úgy értelmezte, hogy fürgébben fújja a nyújtott dallamokat. Nem is kellett neki újra inteni, mert olyan vehemenciával látott az új nóta interpretálásához, mintha a bécsi filharmonikusok zenekarában ült volna. Dédnagyanyám, béketűrő asszony lévén, újra rákiáltott, most még erélyesebben:- Api! Tegye le azt a pikulát, ha mondom! Valószínűnek tartom, hogy most már megértette az öreg élete párjának óhaját, de hát fiatal volt még az idő, s egyetlen nótát sem szeretett volna a pikulában hagyni másnapig, ezért úgy tett, mintha elsik- lott volna a füle mellett ez a kérés. Rosszul tette ezt szegény, mert vagy a sok fújástól való légszomj, vagy a halovány mécsesfény okozta félhomály altatta el reflexeit. Nagyanyám úgy ugrott fel az asztal másik végéből, mintha tűzről pattant volna, s egyetlen, gyors mozdulattal kikapta szájából a pikulát. Api szinte megdermedt meglepetésében, és mire felocsúdott, már nemcsak a pikula hiányzott a szájából, de utolsó foga is az asztal közepén hevert egykedvű közönnyel. Kezébe vette az öreg utolsó, kedvenc fogát, majd dühös kézmozdulattal nagyanyám elé vágta az asztalta:- No Maris, az ördög vigyen el, itt van-e, az utolsó fogam, most már ez is a tied. Dédnagyapám ezután nem pikulá- zott többé. Szomorúan nyugodtak a nóták az öreg hangszerben, egészen közeli haláláig. Amikor elment, telihold volt, s hűséges kutyái Lunko és Pasu az egész éjjelt átvonítva vettek búcsút szeretett gazdájuktól. Nemcsak a nóták, a duhaj jókedv is elhalt vele együtt, és így süllyedt a feledés feneketlen mélyébe a Lunkok, Pasuk és maka- loszveckik utolsó generációja. Este a tűz mellett Csodálatos tél volt. Zúzmarába öltözött minden a mínusz húsz fokos hidegben. A hó úgy telepedett a tájra, mint menyasszony bokájára a fehér selyemruha, s a csend szinte fájdalmasan sértette a fülem a januári délutánon. Nagymamámhoz igyekeztem a kertek alatt megbúvó gyalog- úton, s magamban azt számoltam, vajon hány lépést kell megtennem még a kis ház verandájának nyikorgó ajtajáig. Amikor végre megérkeztem, a sietve szélesre tárt ajtón keresztül szinte belökött a szél, a jégvirágokkal díszített apró ablakok homályos fényű kamrányi terébe. Lábamról az odakészített cirokseprű- vel lesepertem a havat, mert nagyi nem szerette, ha a kályha mellett ülve kis tavacskák nőnek az apró havas cipők alatt. A szobába lépve csendes félhomály fogadott, meg a nagyi ölelésre nyíló kaija, s ezt az idüli némaságot csak a csikókályhában égő akácfahasábok pattogása zavarta meg. Kukoricát morzsoltunk, én csak úgy játékból, hogy teljen az idő, de a nagyi szaporán, mert az aprójószág nem igen lesz tekintettel az én játékos duhajkodásomra, és csakhamar felkopig az álla. A kukoricaszemek éles koppanással járták táncukat a megkopott deszkapadlón, s a tűzre vetett tuskók melegénél megnyíltak a mesék kapui, hogy teret adjanak az emlékeknek, egy más világból, ahol még minden szó azt jelentette, amit eredetileg és az emberek lelkét nem ülte meg a korom és a keserűség. Az első világháború még javában tartott - kezdte meséjét nagyi, - s mindnyájan tudtuk, nemsokára elviszik a frontra a falubeli férfiakat is. Nyári délután volt. Kis maszatos arcú, mezítlábas lány voltam, olyanféle, aki az anyja szoknyája mellől csak akkor mozdul el, ha elzavarják. Szekerek jöttek, zörögve az Ipolyon lévő gázló irányából, jókora port felverve a hetek óta esőt nem látott földúton. Apám az ajtóban állt. Egy nagy faláda volt a kezében, rajta szép cifra betűkkel a neve. A színes szalagokkal feldíszített szekéren már többen is ültek az alvégi férfiak közül, integettek apámnak, de valahogy nem olyan öröm ült a szemükben, mint amikor kakaskukorékolásra hasadt hajnalon vásárba igyekeztek. Az udvar, amelyen szegényes, de mindig takaros kis házunk állt, hosszú volt, négy-öt porta sorakozott itt egymás mellett, katonás rendben. A házunk sarkánál már gyülekeztek az asszonyok az udvarról, halkan sírdogál- tak. Nem értettem miért írnak, hiszen a háború egy olyan lánynak, aki az anyja szoknyájától is csak engedéllyel ment távolabbra, ismeretlen fogalom volt. Apám odajött hozzám, felvett a karjára, szorosan magához ölelt, és azt mondta:- Aztán nehogy elvigyen a nyári forgószél, jól kapaszkodj anyád szoknyájába. Még egyszer átölelte anyámat, aztán komótosan, mint aki tudatában van annak, hogy nélküle úgysem indul el a szekér, felkapaszkodott a többiek közé. Titokban irigyeltem, hogy ezek a férfiak a szekéren most messzire mennek, túl a kukoricaföldeken, túl az Ipolyt átszelő vashídon, tán még a falu fölé lustán terpeszkedő dombocskán is. Hirtelen jó lett volna felülni közéjük és a cifra ostorral a lovak kézé csapni a bakról, de amilyen kíváncsi voltam arra, vajon mi lehet a látóhatámyi messzeségen túl, annyira féltem is tőle. A szekér a kocsis nógatására, no meg a gebesovány lovak jóvoltából lassan elindult, és a ház sarkában csendesen pityergő asszonyok most hangos zokogásba törtek ki. Sírt a szomszédasszony, sírt anyám, és más választásom nem lévén sírni kezdtem én is, de úgy istenigazából. A szekér lassan eltűnt a fordulóban, és a hangos zokogás is egyre alábbhagyott. így figyelt fel keservesen erőltetett, leginkább a macskanyávogáshoz hasonló bőgésemre anyám, aki megragadta karom, és könnyeit törül- getve erélyesen rám szólt:- Te jány! Te meg mit bőgsz? Neked még nem muszáj! Búcsúzás. Archív felvétel
