Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-14 / 61. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 14.

TÉMA: A DUZZASZTÓMŰVEK ELLENI HARC VILÁGNAPJA g]

A mérnökök meggyőződéssel állítják, hogy a gátak a legbiztonságosabb építmények közé tartoznak

Szakad a gát, ömlik a víz...

A brazíliai Curitíbában 1997 márciusában rendezték meg a duzzasztóművek és völgyzárógátak fenyegetésében élő emberek első világtalálkozóját, ahol március 14-ét a duzzasztóművek elleni harc világnapjává nyilvánították.

ÖSSZEFOGLALÓ

A Nagy Duzzasztóművek Nemzetközi Bizottságának (ICOLD) adatai szerint a Földön napjainkban több mint 25 ezer duzzasztómű és völgyzáró gát áll. A mérnökök meggyőződéssel állítják, hogy a gátak a legbiztonságosabb építmények közé tartoznak, mivel a tervezés során minden kockázati tényezőt messzemenően figyelembe vesznek, s annak a valószínűsége, hogy egy gát átszakad, mindössze 0,01 százalék. Az nem vitás, hogy a duzzasztóművek építése számos esetben indokolt, sőt létfontosságú. Már az ókorban építettek duzzasztókat és völgyzáró gátakat, s ezen a téren különösen a rómaiak jeleskedtek. Az egykori Hispániában - a mai Spanyolországban - jelenleg is működik még kettő a hajdani létesítmények közül: a 19 méter magas Proserpino és a 24 m magas Comalbo. Számtalan példával bizonyítható, hogy a bányaművelésben, az árvízvédelemben vagy az öntözéshez szükséges víz biztosításában egy-egy víztározó döntő szerepet játszhat, s természetesen a vízerőművek az energiatermelésben is fontosak. Ennek ellenére a környezetvédők nem lelkesednek túlságosan az effajta létesítményekért, s különösen azokat a duzzasztóműveket szidják, amelyeket szinte kizárólag mesterségesen kialakított gátrendFELDOLGOZÁS

A második világháborút követően Közép-Kelet-Európa a szovjet befolyási övezet részévé vált. A térség országaiban 1948-ban a kommunisták ragadták magukhoz a hatalmat, ami egypárti diktatúrát és ideológiai terrort hozott. Moszkvai parancsra és mintára hatalmas építkezésekbe, táj alakító munkákba

kezdtek Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és a balkáni népi demokratikus országokban. Az ötvenes években alakították ki Szlovákia állami vízgazdálkodási koncepcióját, amely seregnyi duzzasztómű megépítésével számolt. Az 1989-es rendszerváltásig 37 nagy víztározót építettek, s további 8 felépítését tervezik az elkövetkezendő két-három évtizedben. Roman Havlícek környezetvédő a Domino fórum című hetilap ez évi 10. számában arról ír, hogy a megalomániás duzzasztóműveknek Szlovákiában mintegy 40 falu esett áldozatul, s noha a bársonyos forradalom elsöpörte a szocialista tervgazdálkodást, a víztározók építésének programját szinte érintetlenül hagyta. Az ún. vízügyi lobbi ma is milliárdokban számolható közpénzekről rendelkezik és attól sem riad vissza, hogy manipulálja a közvéleményt vagy korumpálja az érintett települések önkormányzatait. Mivel a szocializmus időszakában senki sem törődött azzal, mikor térül meg egy-egy beruházás ára, nem készültek elemzések sem a valós költségekről, sem a megtérülés esélyeiről, de sok esetben még a várható környezeti hatásokról sem. A duzzasztóművek építését általában hitelekből finanszírozták, s

ezek törlesztése egyre nagyobb terheket ró az amúgy is súlyos pénzhiánnyal küszködő államháztartásra. A bősi vízerőmű kapcsán Roman Havlícek rámutat arra' hogy a mindenkori szlovák kormányzat számára fontosabb volt a nemzeti érzelmek felkorbácsolása, mint tárgyaló asztalhoz ülni a létesítmény ellenzőivel. Egy jogállamban olyan törvénytelen akcióra, mint a Duna 1992 őszén végrehajtott egyoldalú elterelésére nem kerülhetett volna sor, mivel a döntéshozóknak számolniuk kellett volna a bírósági fe- lelősségrevonással. Szlovákiában viszont nemzeti hőst csináltak Július Binderből, a Vízgazdálkodási Építő vállalat, vezérigazgatójából, aki azzal áltatta a közvéleményt, hogy a beruházás nemcsak az ország áramszükségletét biztosítja majd, hanem komoly bevételt is

Moszkvai parancsra hatalmas építkezésekbe, tájalakító munkákba kezdtek.

A Duna duzzasztott vize helyenként 19 méterrel a Csallóköz szintje fölött hömpölyög. (Dömötör Ede felvételei)

szer véd. Ilyen például a Dunán létrehozott bősi vízerőmű is, amelynek duzzasztott vize helyenként 19 méterrel a Csallóköz szintje fölött, betonból épült partok között hömpölyög. Elsősorban ökológiai szempontból kifogásolják az ilyen nagy mérvű és gyökeres változást eredményező beavatkozást a környezet és a természet évezredek során kialakult rendjébe, de olykor az alkalmazott technológia is aggodalmat kelt. Régen általában földgátakat építettek, amelyek talpa többszörösen szélesebb volt a gát koronájánál. Ezeknek az állógátaknak a vízzel

érintkező belső falát általában vízzáró réteggel is megerősítették, de mindenekelőtt arra kellett ügyelni, hogy a víz ne járja át az egész gátat, mert különben előbb-utóbb a szivárgó víz alámossa a létesítményt. Később a kő- és a betongátak vették át a főszerepet, s a nagy duzzasztóművek vizét súlytámfalas vagy boltozatos gátak fogják fel. A környezetvédők tiltakozását a kormányok még napjainkban sem veszik mindig komolyan, kivált olyan esetekben nem, amikor csak prognózisokról és bizonyos valószínűséggel bekövetkező eshetőségekről van szó.

A gazdasági és politikai szempontok sokszor erősebbeknek bizonyulnak az ökológiai érveknél. Pedig a nagy duzzasztóművek, mint pl. az Asszu- áni gát Egyiptomban vagy a Volta gát Ghánában időzített biológiai bombák is lehetnek, amelyek évtizedek múlva „robbanhatnak fel”. Tény persze, hogy mindez emberi életeket közvedenül nem fenyeget, hiszen van elég idő az elköltözésre, ha nyilvánvalóvá válik a baj. Időnként azonban a gátak sem bírják a rájuk nehezedő nyomást és átszakadnak, s ez nemcsak súlyos anyagi károkkal jár, hanem emberéleteket is követel.

KATASZTRÓFÁK

Olykor az elővigyázatosság sem elég

A gátkatasztrófák okai között általában ritkán szerepelnek tervezési hibák. Időnként persze megtörténik, hogy alábecsülik az esőzések vagy a hirtelen hóolvadás nyomán kialakuló árhullám lehetséges nagyságát és a gát nem bírja el a túlzott megterhelést vagy nem tudják elvezetni a felgyülemlett víztömeget. Előfordul, hogy a biztonságosnak vélt tartókőzetben nem várt deformációk vagy repedések keletkeznek és a gát megsüllyed vagy átszakad. A gátbalesetek kétharmada a földgátakon keletkezik; a leggyakoribb ok a gát átnedvesedése és a korona fölött átcsapó víztömeg romboló hatása. 1978-ban a brazíliai Rio Pardo folyón akkora árhullám vonult le, amely az előzetes becslések szerint jó, ha tíz ezer évenként egyszer előfordul. Ennek ellenére semmiféle katasztrófának nem kellett volna bekövetkeznie, miután a folyón három duzzasztóműből álló rendszert építettek, amely elvileg képes lett volna arányosan elosztani még egy ilyen hatalmas mennyiségű vizet is. A Graminha duzzasztógát felfogta az első árhullámot és lett volna még idő a további két gáton is megtenni a szükséges előkészületeket. Az Euclides da Cunha földgáton azonban nem tudták időben kinyitni a bukó zárócsapóját, s amint a víztározó megtelt, a lezúduló víz a gátkoronán átcsapva néhány perc alatt hatalmas nyílást vágott a gáton. A völgyben már nemcsak az árhullám vonult nagy iramban a harmadik gát felé, hanem a víztározó 13 millió köbméternyi vize is - ezt a harmadik gát, az Armando Salles da Cunha már képtelen volt feltartani és összeomlott. Az áradat 4000 lakóházat és két vízerőművet döntött romba, a Rio Pardo partjai mentén 240 kilométer hosszú szakaszon komoly nyomokat hagyott, ennek ellenére csodával határos módon egyetlen halálos áldozatot sem követelt. Sajnos nem mindegyik gátkatasztrófáról mondható el ugyanez. A legtragikusabb következményekkel járó szerencsétlenség 1889. május 31-én következett be a pennsylvániai South Forkban. A 21 méter magas és mintegy 18 millió köbméter vizet felfogó földgátat meglehetősen hányaveti módon építették és épp hogy elkészült, máris megsüllyedt, így a víztározó szintje csak alig fél méterrel volt alacsonyabban mint a gátkorona. A katasztrófát megelőző napokban kiadós eső hullott a térségben és ennek következtében a tározó vizének szintje annyira megemelkedett, hogy az ár átcsapott a korona fölött és fél óra leforgása alatt hatalmas krátert vájt a gát falába. A sűrűn lakott völgyben több mint 2 200 személy vesztette életét a lezúduló árvízben.

Végzetes földcsuszamlás

Az észak-olaszországi Longarone közelében az 1950-es években kezdték építeni a Vaiont folyócskán azt a völgyzáró gátat, amelyről a beruházók fizetett hirdetések formájában azt ígérték, hogy jobb életet és munkát hoz a városka lakóinak. Ez rájuk is fért, hiszen a világháború után csak vontatottan haladt a gazdaság fellendülése és sokan nyomorogtak a környéken. A 261 méter magas boltozatos gátat valóban tökéletesen megtervezték, viszont a környező hegyoldalak geológiai vizsgálatát eléggé felületesen végezték el, jóllehet az ott lakók már többször is megtapasztalhatták, hogy időnként kőlavina zúdul le a völgybe. 1960 novemberében aztán az egyik hegyoldal is elindult. Kezdetben csak lassan, évi 2,5 méteres sebességgel haladt, de három évvel később a mozgás hirtelen felgyorsult és 1963 októberének elején már nagy robajjal hullottak alá a kősziklák a mélybe. A környék lakói bepanaszolták a duzzasztómű igazgatóságát, de a SADE energetikai vállalat alaptalannak minősítette az aggodalmakat. Ennek ellenére elrendelte a víztározó szintének csökkentését, mivel a geológusok szerint így minden következmény nélkül akár fél millió köbméter kőzet is belehullhat a tározóba. 1963. október 9-én 22 óra 40 perckor aztán hirtelen óriási hasadék támadt a hegyoldalon és a Vaiont völgygát víztározójába egyes becslések szerint 100, más számítások szerint pedig mintegy 250 mülió köbméter szikla, törmelék és agyag zúdult alá 100 kilométeres óránkénti sebességgel. Ekkora tömeg kőzet majdnem 100 méteres hullámot produkált, amely átcsapott a gátkorona fölött és kb. 40 millió köbméter vadul lezúduló víz robogott végig a keskeny völgyben. A helyenként 160 méter magas árhullám szó szerint elsöpörte az alvó San Marino és Monte Burgo települést, valamint a 4000 lakosú Longaronet, majd egyesült a Piave folyó vizével. A tragédia 2117 halálos áldozatot követelt és az áradat lényegében minden házat lerombolt. Meglepő módon a völgyzáró gát épségben átvészelte a katasztrófát, de a víztározó medre megtelt a lezúdult törmelékkel. 14 mérnököt és geológust ültettek a vádlottak padjára, de a legfőbb bűnösnek a SADE társaságot kiáltották ki, mivel félvállról vette a biztonsági előírásokat.

„A gneisz elárult engem"

Nem messze a francia Riviérától, Fréjus városka mellett 1953-ban rekordidő alatt épült fel a 90 magas Malpasset völgyzáró gát. Tervezőjét, André Coyne gátépítő mérnököt Európa szerte ismerték és szakértelmét mindenki nagyra tartotta. A víztározó mintegy 25 mülió köbméter vizet fogott fel és senki nem tartott attól, hogy a gáttal valami történhet, ugyanis a geológiai vizsgálatok szerint szüárd gneiszalapon nyugodott. A tározót már az építőmunkák befejezése előtt elkezdték feltölteni és 6 év alatt telt meg. A gátőrök 1959 novemberében azt jelezték, hogy a kiadós esőzéseket követően szivárogni kezdett a víz a gát tövében. André Ferro gátőr 1959. december 2-án háromszor is körbejárta a gátat, mivel aznapra a tározó színültig megtelt. Utolsó körútjáról este nyolc óra tájban tért vissza a gáttól mintegy másfél kilométerre levő házába. 21 óra után néhány perccel két hatalmas robbanást hallott, majd megremegett a föld, s mire rádöbbent volna, hogy mi történt, egy léglökés kivágta a ház ajtaját. Ez mentette meg az életét, ugyanis a heves légmozgás 15 másodperccel megelőzte a lezúduló áradatot, így feleségével és kisfiával még fel tudott szaladni a meredek hegyoldalra. Másoknak nem volt üyen szerencséjük, s reggelre, az életben maradottak 396 halottat számoltak össze. A víz szinte a szikláig lemosta a termőtalajt a környéken. A vizsgálat megállapította, hogy a katasztrófát az alapkőzetben kialakult törés idézte elő. A geológusok nem figyeltek fel arra, hogy a gneiszben 15 méter mélyen egy repedésvonal húzódik. Ennek mentén a kőzet két rétege a nagy nyer más hatására elcsúszott egymáson, a betongát pedig a húzó és nyíró erők következtében elroppant. A tragédia okainak kivizsgálása kilenc évig elhúzódott, s noha André Coyne-t nem terhelte felelősség, ő magát okolta a közel 400 ember pusztulásáért és még halálos ágyán is egyre azt hajtogatta, hogy „a gneisz elárult engem”.

Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér

Július Binderből nemzeti hőst csináltak, a duzzasztómű árát az unokáink is törleszthetik majd

A vízügyi lobbinak 40 falu esett áldozatul

hoz az államkasszának. Mint kiderült: a presztizserőmű építése sok milliárdos adósságot produkált és egyelőre senki sem tudja, miből és meddig fogjuk törleszteni az elherdált pénzt. Roman Havlícek szerint nemcsak Bős jelent hatalmas kiadásokat a büdzsé számára, hanem a Zsolna mellett épülő duzzasztómű is, amelybe még a szocializmus idején készült tervek alapján fogtak bele, s azóta nem vizsgálta meg senki sem, hogy valóban megfelel- e a korszerű követelményeknek. Hogy a háttérben anyagi érdekek is meghúzódnak, azt a szinte évről- évre emelkedő beruházási költségek is jelzik. Az építkezés kezdetén még csak 90 millió amerikai dollárról volt szó, 1995-ben már 180 milliót emlegettek, s jelenleg 211 millió dollárnál tartanak. Ezzel egyidejűleg a megtérülés feltételezett időtartama is növekszik. 1991-ben a prognózisok még 10 év megtérülési időt jósoltak, négy évvel később már 15 évről beszéltek, s ma már az optimista előrejelzés is 70 évet tart reálisnak. Ez lényegében annyit jelent, hogy a beruházás sohasem térül meg és az államnak, vagyis az adófizetőknek kell állniuk egy olyan beruházás kiadásait, amelyről igazából még azt sem tudni, hogy szükség van-e rá. Roman Havlícek azzal zátja írását, hogy 1998-ban mintegy 60 polgári szerveződés közös nyilatkozatot adott át Vladimír Meciar akkori miniszterelnöknek, s ebben arra szólították fel a kormányt, hogy rendeljen el moratóriumot az újabb duzzasztóművek építésére. Válasz azonban nem érkezett, s az időközben hatalomra került Dzurinda- kabinet is csak kétszeri sürgetés után, 1999 decemberében reagált rá. Miklós László környezetvédelmi miniszter jelezte, hogy hajlandó egy olyan vizsgáló bizottságot felállítani, amelyben a környezetvédő szervezetek képviselői is helyet kapnának.