Új Szó, 2000. február (53. évfolyam, 25-49. szám)
2000-02-24 / 45. szám, csütörtök
A hit egyrészt istenhitet, másrészt a gyógyulásba vetett hitet, harmadsorban olyan egymás iránti bizalmat jelent, amely elemi feltétele az intézeti létnek i Emberek a katasztrófa árnyékában FARKASNÉ BARTAKOVICS ADRIANNA „Odahaza édesanyámmal éltem, hosszú ideje munkanélküliként. Igaz 21 évet zenéltem, de az ezzel járó életmód rengeteg alkalmat adott az ivásra. Bohém életem, és az állandó ivás fizikailag teljesen legyöngítet. Végül az orvosom és a hozzátartozóim döbbentettek rá, hogy ez már a végső stádium. Őszintén szólva nekem a kezdeti, krízises időszakban nem voltak elviselhetetlen kínjaim. Megtanultam szembesülni a múltammal, és minden igyekezetemmel megpróbáltam lezárni. A legtöbbet ebben az Istenben vetett hitem segített. Az itteni környezet, a lelkészházaspár időt, fáradságot nem ismerve segítenek nekünk. Igaz elittam mindenem, de már vannak terveim. Nem nagyok, nem lehetek nagyravágyó. Egy évet szándékozom itt tölteni. Folyamatosan érzem a család és a barátok támogatását. Mindenki őszintén szorít nekem. Már tudok bízni a jövőben, családot, biztos megélhetést szeretnék. Többször is szerettem volna véradó lenni, de ez eddig nem volt lehetséges. Ma már nyitva az út előttem. Megtanultam hinni, megtanultam dolgozni, és megbecsülni másokat.” A lakók és a lelkészházaspár szavaiból azt hiszem valami világosan kitűnik. Sőt nemcsak a szavaikból, hanem a megnyugvást sugárzó arcokból, a hittel átitatott tekintetekből: igen, VAN REMÉNY! Mindazoknak, akik a nyugtalanság, a lelki gyötrelem, a depresz- szió vagy más okok miatt az alkoholizmusba vagy kábítószerélvezetbe menekültek, s ezáltal életük teljesen lealacsonyodott. Bár évtizedeken át keresik a segítséget, gondjaik csak növekednek, életüket betölti a reménytelenség. Az a fajta segítségnyújtás, amit itt kap a rászoruló nemcsak szavakból és frázisokból áll, hanem cselekvésből, mégpedig az első pillanattól kezdve. Hiszen ezeknek az embereknek a családi kapcsolataikat kell helyrehozni, büntetéseiket kifizetni, lelkiismeretüket meggyógyítani. A mentési munka itt a teljes emberre kiterjed, és ennek a rehabilitációnak a hit az alapköve. Igaz sok esetben hosszú időt, akár éveket is igénybe vehet, míg valaki teljesen felépül, és újra beilleszkedik a társadalomba. Legtöbbször a beteg minden létező erőforrását fel kell szabadítani ahhoz, hogy képes legyen felvenni a küzdelmet saját problémájával. Ehhez szükséges ez a fajta testvéri közösség, ahol megkapják a lehetőséget arra, hogy keresztyén alapokon új életet kezdjenek. Mert a keresztyén eszmék és a szociális eszmék gyökerükben rokonok. így talán nem marad csupán remény az sem, hogy a feleség visszakapja férjét, az ártatlan gyermek a szüleit, és lelkileg egy egészen új szintre jussanak el. Akkor pedig már könnyű hinni a megtérés és a gyógyulás csodájában! Közös étkezés az ebédlőben apjaink egyik legsúlyosabb és legkomolyabb erkölcsi célkitűzése a szenvedély- betegek számának csökkentése. Sajnos az alkoholizmus és a kábítószerélvezők problémáját vizsgálva sok százezer szenvedő életével kell szembesülnünk. A legsürgősebb teendők a megelőzés terén közösek: nemcsak a gyermek- és ifjúságvédelem, orvosok és pszichológusok, hanem minden pedagógus és szülő alapvető kötelessége, hogy a fiatalokat visszatartsák a végzetes útról. A legcélszerűbb megelőzési teendőnek a veszélyek megismertetése tekinthető, természetesen a család keretei között. De mi van azokkal, akik valamilyen formában már a bódulat csapdájában élnek? Ők valameny- nyien, hozzátartozóikkal, esetleg gyermekeikkel együtt olyan emberek, akik a katasztrófa árnyékában vergődnek, vagy egyéni életük összeomlása már be is következett. Van-e számukra segítség, van-e mód a szabadulásra? Léte- zik-e kivezető út az alkoholizmus és a kábítószer rabságából? Elképzelhető-e, hogy valaki olyan, belső, forradalmi változáson menjen keresztül, melynek eredményeképpen teljesen új ember válik belőle? A válaszadás nehéz, pedig az alkohol és a kábítószer-élvezők problémája nemcsak egyes emberek ügye, hanem az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma is. Ennek ellenére akadnak még olyan emberek, akik ebben a mai, drámai helyzetben is fel tudják vállalni a rehabilitáció teljes folyamatát. A Komáromi járásban, Bá- torkeszin egy lelkészházaspár öt évvel ezelőtt Nádej-Reménység Reszocializációs Központ néven rehabilitációs intézetet hozott létre alkohol- és drogbetegek részére. Az alapítótagok, Szőcs Kálmán és Szőcs Gizella először 1992-ben szociális alapítvány keretein belül kezdték el a szenvedélybetegek segítését. A szakemberekkel, támogatókkal történő kapcsolatfelvételt követően olyan épületet kerestek, ahol lehetővé válhat a betegek gondozása. A jelenlegi, eredetileg öregotthonnak szánt épület állami támogatás hiányában „maradt” a községre, eredeti küldetését nem tudta betölteni. Végül 1995 elején ebben az épületben indult el a rehabilitációs munka. A község először vegyes hangulattal fogadta az intézet létrejöttének tényét. Féltek az emberek, hogy a lakók esetleg megzavarják a falu életét. A sikereket és a jószéndé- kot látva mára elfogadták a helyzetet. A központ Szlovákia minden részéről fogad be gyógyulni vágyó férfibetegeket. A lakók a kezelés egy részét térítik, ugyanakkor állami támogatást a tavalyi évig nem kapott az intézet. A legtöbb esetben a családtagok kezdeményezik -a kapcsolatfelvételt, ők kémek segítséget. Természetesen egyéni bejelentkezés útján is lakóvá válhat minden rászoruló, társadalmi rétegtől függetlenül. Az eltelt öt év alatt elsősorban alkohol- problémával érkeztek ide, de mivel Szlovákiában is egyre növekszik a drogfogyasztók száma, a segítségnyújtás az ő esetükben még sürgetőbb lenne. A siker titka három összetevőből áll: hit, közösség, munka. A gyógyulni vágyó szenvedélybetegeket nagy szeretettel veszik körül, semmilyen erőszakot nem alkalmaznak, de nagyon sok a közösségi program. A szó legszorosabb értelmében vett nagy családot alkotnak. A hit egyrészt istenhitet, másrészt a gyógyulásba vetett hitet, harmadsorban olyan egymás iránti bizalmat jelent, A Reszociahzacios Központ epülete eredetileg öregotthonnak készült Vendégek és lakók a drogmegelőzés címmel tartott konferencián amely elemi feltétele az intézeti létnek. A Központ szerepéről, küldetéséről, terveiről Szőcs Kálmán, igazgató úr beszél: „Sajnos az évek során azt tapasztaltuk, hogy a hagyományos elvo- nókúrás kezelés pár hete, vagy hónapja alatt a szenvedélybetegek nem tudnak ezektől a szerektől végleg megszabadulni. A legtöbb esetben utógondozásra van szükség, azaz a kórházi ápolás utáni kezelésre. Ennek ellenére az előzetes kórházi kezelés nem feltétele az itt-tartózkodásnak. S hogy miben különbözik ez a központ a hagyományos intézetektől? Először is abban, hogy mi keresztény módszerekkel dolgozunk, igaz nem tartozunk egyetlen egyház irányítása alá sem. Nálunk a gyógyítás kiindulópontja a lelki gondozás, melynek alapjául a Biblia üzenetét tekintjük. Lakóinknak, nemcsak a külső magatartását próbáljuk megváltoztatni, hanem a gondolkodásmódját is. Ahhoz, hogy a lelki problémáikat feldolgozzák, teljes körű életmódváltásra van szükség. Mi 1-2 év intézeti gondozást szoktunk ajánlani, egyhónapos próbaidővel. Azt tapasztaltuk, hogy akik kitartanak lelkiekben, követik az orvosi utasításokat, sikerül legyőzniük a függőséget. Természetesen senkit sem tartunk vissza, ha önmaga képtelen maradni. Az utógondozás alatt állandó kapcsolat van szakorvossal, aki a felvételnél és a későbbiekben is figyelemmel kíséri a beteget. Vannak olyanok is, akik ugyan folyamatosan nem alkoholizálnak, de felügyeletre van szükségük, mert társas- ágfüggőek. A lelki terápiához igazodik a napirendünk is. Napi áhítatot tartunk, majd megvitatjuk az ehhez fűződő véleményeket is. Központi helyet foglalnak el a napirendben a terápiás beszélgetések. A vasárnapnak mindig megadjuk a kellő tiszteletet, megpróbáljuk családiassá varázsolni. Minden hónap első vasárnapja nyitott keresztyén nap, ilyenkor bárki jöhet hozzánk. Szeretnénk, ha a családtagok is egyre nagyobb lépést a budapesti drogbizottság segítségével értük el. A jövőbe tekintve a legfontosabb az lenne, hogy a sikeres terápiát követően fenn tudnánk tartani a kapcsolatot a gyógyultakkal. Mivel Szlovákia egész területéről érkeznek hozzánk, ez bizony eléggé problematikus, de szeretnénk későbbi találkozókat szervezni. Nem titkolt szándékunk az sem, hogy a közeljövőben szeretnénk kapcsolatot létesíteni általános- és középiskolákkal. Ha lenne rá igény, előadásokat tartanánk a fiataloknak. Nem prédikálás, fenyegetés, kizárólag a figyelemfelkelés lenne a célunk. Volt például egy olyan drogfüggő fiú nálunk, akitől elfordultak a szülei. Pedig éppen nekik kellene megóvni gyermekeiket a lélekromboló szerektől. Figyelnünk kell, mert a drog már itt van! Emellett szeretnénk elérni, hogy legyen ún. védett lakhatás. Ez tud biztosítani önmaga és családja részére.” De mit él át az itt élő, gyógyulófélben lévő szevedélybeteg? Pallag József, 55 éves párkányi lakos így beszél az itt eltöltött hónapokról: „Az intézetről egy újságcikkben olvastam, és mintegy isteni sugallatra úgy éreztem, ez az utolsó lehetőségem, hogy talpra álljak. Ezt megelőzően ugyanis évtizedeken át alkoholizáltam, és két öngyilkossági kísérletem is volt. Az egészségem is súlyosan károsodott, végül 96-ban rokkantnak nyilvánítottak. Ezt követően még inkább elhatalmasodott felettem a szenvedélybetegség. Múlt év márciusától vagyok itt, de kezdettől bíztam benne, hogy megtalálom a gyógyulást. Olyan erős lett az istenhitem, hogy ez adta a legerősebb lelkitámaszt nekem. Már az első hónapokban éreztem, hogy nem kívánom az alkoholt. Az első Az új társalgó itt még lakók nélkül A lakók és a lelkész asszony a karácsonyi asztalnál számban vennének részt ezeken a beszélgetéseken, hiszen valamilyen formában ők is sérültek. Jelenleg hét lakónk van, akiknek a lelki gondozás mellett munkaterápiára is szükségük van. Ez annyit jelent, hogy a mindennapi teendők elvégzéséből maximálisan ki kell, hogy vegyék a részüket. Maguk végeznek el mindent, a főzéstől egészen a kerti munkáig. Tavasztól késő őszig rengeteg a munka az épület környékén, emellett sportolásra is van lehetőség. Ami a külső segítséget illeti, bizony minden téren szükség lenne rá. Egyszerű emberektől is kaptunk már segítséget, de van például egy németországi alapítvány, amely évek óta segít minket. Szakmai szempontból egy hasonló jellegű budapesti intézet a fő támogatónk. Az ő segítségükkel tudtuk felvenni a kapcsolatot külföldi szakemberekkel is, hiszen fontos, hogy állandóan képezzük magunkat. Természetesen szeretnénk együttműködni szlovákiai intézetekkel is, de a legmagasabb szintű szakmai előreannyit jelent, hogy a terápiát követően itt maradhat a lakónk addig, míg nincs biztos megélhetési forrása, így az esetleges visz- szatsés esélye is minimálisra csökkenne. Végül visszatérve intézetünk küldetéséhez. A legfontosabbnak azt tartjuk, hogy ezek az emberek visszanyerjék emberi méltóságukat. Fel kell őket emelni, és a hit segítségével átsegíteni az élet kísértésein. Igazából öt év után látható, hogy mennyire volt hatásos a kezelés. Ha ez idő alatt nincs visszaesés, az illető helyrejön egészségileg, lelkileg egyaránt, akkor gyógyultnak tekinthető. Természetesen ehhez hozzátartozik az is, hogy képes rendezni családi kapcsolatait, és megélhetést hetekben még szörnyű bűntudat gyötört a családomnak okozott fájdalmak miatt, de a napi imádság, az önkritika, a múltammal való nyílt szembesülés segített rajtam. Nyíltszívűvé váltam, ki tudom tárni a lelkemet, de a legfontosabb, hogy megtaláltam a lelki nyugalmamat. Orvosi leleteim ma már kiválóak, testi állapotom is 90 %-ban helyrejött.” Szedmák Szilárd, 36 éves, nődén, pelsőci fiatalember 99 májusától tartózkodik az intézetben. Nála a túlzott alkoholfogyasztás epilepsziát váltott ki.
