Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-27 / 21. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 27. Régióink „Itteni nehéz magyar létünket csak úgy őrizhetjük meg, ha kiváló, kitűnő emberek leszünk és vagyunk, ha minőségileg többek vagyunk, különbek. Akkor nem nullázhatnak ki." „Mint a szép híves patakra a szarvas..." Mandikó színjátszócsoport KMOTRIK PÉTER egalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepli a jövő szerdán a Rozsnyói Magyar Tanítási nyelvű Alapiskola. Az ünnep alkalmából felveszi egykori pártfogójának, Fábry Zoltán írónak a nevét és emlékfüzetet ad ki. Az iskola fél évszázada alatt több, azóta híressé vált személyiség koptatta padjait. Ebben a kiadványban néhány visz- szaemlékezést, gondolatot emlékezést adunk közre: „Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik” A 42. zsoltár első sora így szól: “Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik”, úgy kívánkoztam én is hazajárni szülővárosomba ahhoz a forráshoz, ahonnan fakadtam, és amelyiknek soha nem apadó szere- tet-vizéből ha megszomjúhoztam, mindig ihattam. Meríteni jöttem ebből a forrásból szeretetet, történelméből igaz emberi tartást, gyerekkori barátságokból hűséget s így erőt küzdelmeimhez. Jöttem, mint diák Pozsonyból, Budapestről; mint anya lányával; mint színésznő; mint diplomata. Jöttem, sokat kaptam, s ami erőmből és lehetőségemből futotta, adtam. Amikor 1998-ban megkaptam a Rozsnyó Város Díszpolgára kitüntető címet, köszönő szavaim elsősorban szüleimnek és tanáraimnak szóltak. Azoknak a tanároknak, akik ápolták, nemesítették lelkünket, s a tudás mellett odafigyeltek kultúránk megismertetésére és megszerettetésére is. Most, hogy visszaidézem azokat az iskolámban eltöltött éveket, annyi szép emlék jön a felszínre, hogy egy terjedelmes könyv is születhetne belőle. A szavalóversenyek izgalma, az azokra való lázas készülés, Strausz Gizella, Kanala Gizella tanárnők áldozatos felkészítő munkája, a népi táncok bemutatása, azpk közösség- formáló ereje, s a tanárokat, diákokat lázas munkára késztető színdarabok bemutatása. Előttem van Bruck, Zabari tanító nénik kedves, de a fegyelmet és tudást megkövetelő igazságos lénye, s növénygyűjtő, hegyeket megmászó osztálykirándulásaink Zabari és Pálmai, két természetet imádó és ismerő tanítóimmal. A Kálvária rétje, amelyik talán már el is felejtette, hogy komoly harcok színtere volt, amikor kisdiákként a történelmet tanulva az osztályunk kis csapata birtokba vette, s hogy könnyebben rögzüljön a tananyag, eljátszottuk a csatákat. Csínytevéseink, amikor lévén a fiúknak külön tornaórájuk, lelopakodtunk a tornaterem öltözőjébe, s összekevertük a fiúk ruháit, hogy a tornaóra után következő fizikaóra a fiúk hosszú öltözködése miatt elmaradjon. Az óra valóban elmaradt, de az igazgatói megrovás sem késlekedett. Az első színdarab, a Csipkerózsika, amelyikben egy szegény kislányt játszottam, akit a Királyfi kisegít egy zacskó arannyal, hogy édesanyjának gyógyszert vehessen. Emlékszem, egyik legnehezebb szerepem volt, mert a főszereplő Királyfit nehezen tudtam elválasztani magamban attól a diáktól, akivel én nap mint nap találkoztam az iskola folyosóján. Lévén ő már nagy fiú mindig pironkodva köszöntem neki - én akkor nyolc éves, ő pedig már tizenöt éves volt - s ennek a fiúnak, a szép Patyinak kellett nekem a színpadon kezet csókolnom. Nagy önfegyelem és színpadi beleélés kellett hozzá, hogy ne szégyenkezzem. S majd később az első szembesülésem azzal, hogy szép vagyok. A Többsincs királyfiban rám osztották a Világszép Gyöngyvirág királylány szerepét. Én, édesanyám jóvoltából, aki minden esti elalvás előtt meséket olvasott, szerettem és tiszteltem a mesék világát, s képzeletemben egy királylány egyáltalán nem hasonlított rám. Mikor megmondták, hogy én játszom, hazamentem és hosszasan nézve magamat a tükörben kerestem azt a szép királylányt, aki az én fantáziámban élt. Mit mondjak, akkor nem találtam magam olyan szépnek, de Weisz és Strausz tanító nénik még ezt is elhitették velem. Kiváló előadás született, amivel a környék csaknem összes falvát bejártuk. Nem volt kis pedagógiai cselekedet, ugye? Köszönet minden percért és óráért, kedves Tanító nénik és bácsik. Kívánom, remélem, hogy most is szüntelen reménységgel ülnek ott a padokban azok a lányok, fiúk, akiket terelgetni, oktatni, szeretni és inteni érdemes. Pár évtized múlva majd ők íiják a visz- szaemlékező sorokat, hogy töreüen legyen az élet, téphetetlen az összetartozások fonala, mert az emberi lét egyik legszebb ajándéka a folyamatosság. Mert addig élet az élet, ameddig a rozsnyóiak hazajárhatnak Rozsnyóra. Sunyovszky Sylvia Az iskola épületének varázsa Talán az eltelt évtizedek folyamán szerzett szakmai ártalom lehet a fő oka, hogy nekem ma már, ha egykori iskolámra gondolok, elsőként annak épülete jelenik meg lelki szemeim előtt. Nem a mi iskolás korunkban szüléink által oly nagyon és évtizedeken át reménytelenül óhajtott modem, sokablakos és kényelmes iskola, hanem az irgalmas nővérek egykori zárdájának titkokat rejtő ódon épülete a “piac” délkeleti sarkában. Annak ellenére, hogy nem is volt olyan rettenetesen régi - hiszen a nagytudású Kollartsik István püspök jóvoltából 1866-ban emelték - a tíz év, mely a “néphatalom” jegyében az én generációm iskolába lépéséig eltelt, már megtette a magáét: az egykor a város díszeként ünnepelt “zárda” már elszenvedte az első fájdalmas sebeket. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy én mindazt akkor - hatévesen - észrevettem volna. De arra azért, emlékszem, nagy kérdés volt a számomra, hogy ugyan milyen célt szolgálhatnak a kapu két oldalán látható (csak sokkal később tudtam meg, hogy) konzolok, melyekről nyilvánvalóan hiányoztak valamik, illetve valakik. Az én fantáziámat sokkal inkább izgatta az a hatalmas, küincsét elérheteüen magasságban hordozó kapu, melynek számomra teljesen fölösleges lett volna kilincsét elérni, oly nehezen fordult majdnem százéves pántjain, hogy azt hittem, onnan többet nincs visszaút. Aztán jött a sárga kövezetes kapualj, melyhez fogható még egy nem volt a városban, és két újabb kapu, melyek közül az üvegtáblás második már a hatalmas udvarra; kilenc évnyitó és kilenc évzáró színhelyére nyűt. Az udvarnál, mely megmagyarázhatatlan varázslat folytán évről-évre kisebb lett, elidőznék egy kicsit. Az én iskolámnak az udvara ugyanis legalább olyan fontos része volt, mint a róla és a fölötte körbefutó függőfolyosóról nyíló osztályok, vagy az alagsorban búvó, még hónapok elteltével is nehezen megtalálható, dohos tornaterem. Főleg telente szerettem azt az udvart, amikor néha bizonyos késő estékbe nyúlóan húzogattuk a rudakra erősített és langyos vízzel locsolt rongycafatokat a másnapi korcsolyázás jobb minőségének reményében. Nem sok iskolának volt azokban az években saját jégpályája, s a miénk ráadásul még jó is volt. Az udvar északi oldalán volt vagy négy-öt fa - azt, hogy müyen fajta meg nem tudnám mondani - de tisztán emlékszem rá, hogy olyan odvasodó féle volt, aminek úgy ötödikes koromban nagy szerep jutott alkalmi csínytevéseink között. A velünk növő fák ugyanis ekkorra érték el a tető magasságában lévő villanyvezetéket, s váltak esős időben vezetővé. Elég volt, ha megláttuk valamelyik, a függőfolyosó vaskorlátját markoló, s kellően elbambuló társunkat, gyorsan élőláncot alkotva már csak az innensőnek kellett ujját bedugni a fa odvábán összegyűlt esővízbe, s persze a túlsó végén állónak barátságosán megérintenie a célszemélyt, és máris megvalósult az elektromosság tárgykörébe tartozó kísérletünk. Ha Dob- ránszky Zoli bácsi tudott volna a fizika e tárgyában kifejtett határtalan ügybuzgalmunkról, biztosan neki is égnek állt volna a haja. Hála az égnek, sosem lett baj belőle. Kíváncsi volnék rá, müyen magasan van ma az a régi odú, ha még egyáltalán megvannak a fák. Lassan kinőttünk a hasonló csínyekből, ha az iskola mesélni tudna, napvilágra kerülne jónéhány, és alig vettük észre, kinőttük az iskolát is. Eljött a nap, és talán mi lettünk olyan elképesztően nagyok a kicsik szemében, mint a mi szemünkben voltak pár évvel korábban a kilen- cedikesek (ugyan felfigyelt-e Önök közül valaki, hogy a testmagasság növekedéséről szóló statisztikák ellenére mennyivel nagyobbak és komolyabbak voltak a mi időnkben a küencedikesek). És jöttek új iskolák, új kalandok, de az elsőnél egyik sem kedvesebb. A nyolcvanas évek derekán kiderült a titok is. Egyik volt tanítóm elárulta, hogy a kapu két oldaláról hiányzó valamik, amikről már régi fotográfiákról tudtam, hogy szobrok, az iskola szenespincéjének mélyén fekszenek. Mire megszabadultak végre börtönükből, és visszafoglalhatták egykori helyüket, már elköltözött a gyerekzsi- valy. Úgy tetszik, jó helyre. A modem kor oktatási szempontjai szerint biztosan jobbra is. Tököly Gábor Emlékek, emlékezések... Emlékek, emlékezések... olyan szép és kedves dolgok. Ahogy múlnak az évek, a gyermekkori emlékekhez egyre görcsösebben ragaszkodunk, egyre szebbé, értékesebbé válnak számunkra. A betűvetést a Rozsnyói Pedagógiai Középiskola Gyakorló Iskolájában tanultam. Ennek az iskolának négy évig voltam boldog kisdiákja. Még elevenen fülemben cseng az iskola kis-harangjának tanítást jelző kon- dulása. A pedagógiai középiskola megszüntetése után az 50. születésnapját ünneplő iskolának lettem diákja. Az itt eltöltött évekhez nagyon sok, szép, maradandó .emlékem fűződik. Az iskolában azokban az években is tevékenyen működött a színjátszókor, a tánccsoport, a vers- és prózamondók köre, szakkörök. Ha más szelek is fújtak akkortájt, mi diákok voltunk és nem érdekelt a körülöttünk zajló, megmagyarázhatatlan kommunista uralom. Mi boldogok és elégedettek voltunk, lelkesedtünk és dolgoztunk. Alma máterem a hetvenes években új épületbe költözött, így a jelenlegi épület kicsit idegen számomra. A régi iskola hangulatára már csak három, jelenleg is aktívan működő tantestületi tag emlékeztet, Bubenko János, az iskola jelenlegi igazgatója, Bogdán Márta és Gyöngyösné Csák Jolán tanárnők. Ezt az iskolát nagyon szerettem, tisztelettel gondolok vissza minden tanáromra, akiktől nagyon sok szépet, értékeset és maradandót tanultam. Köszönet azoknak a tanáraimnak, akik érdemesnek tartottak és kitüntettek azzal, hogy tagja lehettem egy kis csapatnak, akik elsőként látogattuk meg Fábry Zoltánt, a Stószon élő írót, akit az iskola tiszteletbeli úttörőjévé avattunk. Nagy megtiszteltetés volt ez számunkra, de igazi jelentőségét ezeknek a találkozásoknak az íróval, Fábry Zoltánnal, tíz és valahány évesen nem is tudtuk kellőképpen értékelni. Látogattuk és leveleztünk Zoli bácsival, akit nem tudom miért, stószi remeteként emlegettek. Hozzánk, gyerekekhez közvetlen, türelmes, megértő volt. Megmutatta házának vadregényes kertjét, amelynek minden virágához, bokrához, fájához vagy élőlényéhez fűzött valami érdekeset. Felejthetetlen élmény volt számomra Zoli bácsi gazdag könyvtárának megtekintése. Megmutatta nekünk értékes dedikált könyveit és nagyon sokat mesélt róluk. Most már az én számomra is hasonló értéket jelentenek a tulajdonomban lévő és nekem írt meleghangú levelei és ajándéka, a Harmadvirágzás c. műve. Kívánom az 50. születésnapját ünneplő volt iskolámnak, hogy büszkén viselje FÁBRY ZOLTÁN nevét. Tanárainak jó egészséget és ügyes diákokat kívánok. Diákjainak pedig ezúton továbbítom az író üzenetét - elsőként nekik: ’’Itteni nehéz magyar létünket csak úgy őrizhetjük meg, ha kiváló, kitűnő emberek leszünk és vagyunk, ha minőségüeg többek vagyunk, különbek. Akkor nem nullázhatnak ki Bennünket.” (Fábry Zoltán, Stósz, 1965. szept. 19.) Sengler Pétemé Lőrincz Mária „Zárda”-i emlékeim A hetvenes években, voltam a Rozsnyói Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola növendéke a Bányászok terén, amelyet Rozsnyón még akkor is mindenki csak zárdának nevezett... Valamikor a zárdába járt a dédanyám és ők még úgy köszöntek, hogy “Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Mi, akik egy fél évszázaddal később jártunk oda, nagymamám tanítóként, édesanyám és 3 fia, köztük én is, már úgy köszöntünk: „Tepláky!” a Cesf práci!” helyett, mert arról 6 éves fejjel azt se tudtuk, hogy eszik- evagy isszák. Rám legnagyobb hatással abban az időben Klobusnik Sári tanító néni és az általa ill. Zabari Béla tanító bácsi, valamint Zabari tanító néni által alapított Mandikó színjátszócsoport volt. Sári néni nemcsak ötödikes tanító nénim volt, hanem később földrajz szakos tanárom. Ő vezetett be a vers, az irodalom rejtelmeibe és kötötte össze bennem a földrajz által természettudományos érdeklődésemmel, melyek később végigkísérték eddigi életemet. A Mandikónak a színházszeretetemet és közösség iránt érzett felelősségemet köszönhetem. Igazi közösséget hozott össze a Ludas Matyi. A soksok gyerekből, akik abban aktívan vagy passzívan részt vettek, ma mind színház- és közösségszerető ember lett. Sok hibája volt az akkori iskolának, mint ahogy a kornak is, amiben nevelkedtünk, mégis ez az iskola alapozta meg bennem és még sokakban azt az édesanyanyelvű tudást, amiből később s mind a mai napig építkezünk. Badin Ádám A jelenlegi tantestület Egy régi krumplibrigádon Fábry Zoltán Lépésről lépésre
