Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-20 / 15. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 20. Régióink [ffl Ha összefogna a község, beindulhatna a nálunk sajnos még gyermekcipőben járó falusi turizmus Egerből Egegbe kóstolóra A műemlék plébániatemplom BODZSÁR GYULA ger egyik legrégibb települése a régi Hont vármegyének. Konstantínosz ógörög történetíró állítólag megemlíti, hogy már 1095-ben Ogeg család tulajdona volt ez a hely - olvasható a település történetét a távoli múlttól napjainkig bemutató, közel 60 oldalas, fekete-fehér fényképekkel illusztrált helytörténeti kiadványban. A Komáromi Magyar Vasárnap Kiadó gondozásában megjelent kézikönyv szerzője Danis Ferenc nyugalmazott középiskolai tanár, a falu szülöttje. A MaA beindításhoz nagyobb beruházásokra van szükség. gyár Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában végzett kutatásai alapján bizonyított tény, hogy először 1245-ben említik a települést Villa Eguen néven. Miként az is, hogy a középkorban mezővárosi rangra emelt Egeg különböző kiváltságokat is nyert: vámszedési jogot kapott, mivel fontos utak kereszteződésében feküdt. Közülük is a legfontosabb volt az akkori királyi városból, Esztergomból Selmecbányára vezető, úgynevezett „magna via” - Nagyút. A másik út Bars és Léva várából vitt a „vámos Egegre”. Mindéképpen említésre érdemes a község egyházi történetét és szakrális emlékeit taglaló fejezetből, hogy Egeg temploma 1260-ban épült kora gótikus stílusban. A XV. Piri István út menti fogadója század - majd főleg az 1734-es átépítés - után a barokk jegyei ismerhetők fel stílusán. A műemléknek számító templomot utoljára 1958- ban újították fel. Akkor kerültek elő a régi vakolat alól a gótikus stílusú ablakok és egy virágdíszes kőkocka is. A szakrális emlékeket alkotó szobrokból és keresztekből kilenc található a község területén. Ezek közül legrégebbi 200 éves, Nepomuki Szent János kőből faragott szobra. E rövid, de felettébb hézagos múltidézést követően ismerkedjünk meg a község jelenével. Egeg a Lévai és a Korponai járás határán, az ismert Gyüdfürdőtől kőhajításnyi- ra fekvő 600 lélekszámú település. Ami nemzetiségi összetételét illeti, 52 százaléka szlovák, 48 százaléka magyar ajkú. Iskolája nincs, óvodája szlovák tanítási nyelvű. Polgármestere immár harmadik választási ciklusban Príboj Mária.- Kétségtelenül jó érzés a polgárok többségének személyem iránti töretlen bizalma - vallotta be őszintén a polgármester asszony. - Amikor először megválasztottak polgármesternek, egy kicsit furcsán éreztem magam, mivel akkoriban a széles környéken egyedüli nő voltam ebben a tisztségben. Ha röviden össze akarom foglalni a mögöttünk lévő közel tíz esztendő legfontosabb eredményeit, úgy fogalmaznék, hogy mindegyik választási ciklusra jutott egy-egy többmilliós beruházás. Jelentős állami támogatással sikerült a község egy részén megvalósítani a csatornázást. A következő ciklusban több mint 8 millió korona ráfordítással megtörtént a gázműve- sítés. A mostam választási időszakban pedig a vízvezeték megépítésére összpontosítunk. Javítási, karbantartási vagy éppen kömyezetszépítési munkákból akadt bőven az elmúlt években is. Most tekintsünk el ezeknek a felsorolásától, annál is inkább, mert, főként a polgármester kezdeményezésére szeretnék fellendíteni a falusi turizmust. (A szerző felvételei) Mifelént még nagyon gyerekcipőben jár az egyébként sok lehetőséget magában rejtő falusi turizmus. Annak ellenére, hogy mi már a 90- es évek elejétől kisebb-nagyobb intenzitással foglalkoztunk a témával, nem tudok beszámolni érdemleges sikerekről. Ugyanis a teljes beindításhoz elengedhetetlen követelmény a víz-, gáz- és csatorna- hálózat kiépítése. Azt viszont némi sikernek könyvelhetjük el, hogy 1994-ben testvérközségi kapcsolatot létesítettünk a Strassbourgtól mintegy 80 km-re fekvő 240 lakosú Bellefoste településsel. Csupán érdekességként említem, hogy ennek a francia falucskának is - Alice Moorel személyében polgármesternője van. A település díszfalán márványtáblára vésve olvasható Egeg neve „A barátság jeléül” felirat kíséretében.- Miként viszonyulnak az egegi emberek a falusi turizmushoz? Érdeklődésből nincs hiány, de, mint az imént mondottam, még nagyon a kezdetén vagyunk a dolognak, szükség van némi időre a beindulásához. Biztató példaként említhetném Piri István vállalkozót, akinek van egy mutatós útmenti fogadója a falu elején. A nyáron jártak nálunk egri fiatalok, akik kimondottan az ún. „nova” szőlőből készített bor ízére voltak kíváncsiak és jól érezték magukat a szőlőhegyen. ideálisabb helyet nem is lehetett volna kívánni a korabeli erődítmény felépítéséhez: magas halom, mocsaras vidék Ung-vidék - az ország egykori kapuja- KATÓCS GYULA A hagyomány, a krónikások és a történészek leírásai szerint egykoron hazánk ■■■■■■ északkeleti területe volt az a rész, amely elsőként játszott fontos szerepet honfoglaló őseink országalapító szándékában. Az Ázsia felől besenyő (kun) nyomásra nyugati irányba vándorló magyarság - a keleti és délkelet-európai hatalmi viszonyok hatására - 896-ban jelent meg a Kárpát-medencében, amelyet már a korábbi hadviselések idejéből ismert. Bejövetelükről, a mai Ung-vidék és a szomszédos területek elsőként történő elfoglalásáról terjedelmesen ír a Gesta Hungarorumban Anonymus, Béla király krónikása. Eszerint a térség az Ung folyóról, majd az ősrégi ungi földvárról kapta az elnevezést, amely Árpád idejében az Ung folyó és a Labore találkozásánál feküdt, Deregnyő és Iske között. A krónikások szerint ideálisabb helyet nem is lehetett volna kívánni a korabeli erődítmény felépítéséhez, magas halom körül mocsaras vidék, amelynek egy része még ma is, ezer évvel később az év kritikus időszakaiban, tavasszal és ősszel víz alatt áll. A honfoglaló magyarok nem sokáig maradtak ezen a területen, kisebb törzseket hátrahagyva a Duna-Tisza közti rónán telepedtek meg. Később a királlyá koronázott Szent István a szomszédos államok példájára megerősített határokkal kerítette be országát. Az országhatáron magas földhányásokat emeltetett, amelyeken erős kerítések védték az országot az idegen betöréstől. Az ilyen megerősített, úgynevezett gyepük főképpen az ország kapuja előtt (porta regni) emelkedtek. Az ősi ung várra támaszkodó kordonnak, gyepűnek nyomai évszázadokon át megtalálhatók voltak az Ung folyó menti falvak, települések elnevezéseiben is, leginkább Nagykapos (korabeli nevén Copus) őrizte meg, amely a korabeli leírások szerint az ország kapuja volt, néhány kilométerre az ősi földvártól. A krónikák szerint ennek közelében volt a történelemből jól ismert Arad falu, amely a Árpád-házi országgyűlésekről volt híres. A trónkövetelő Borisz herceg lengyel zsoldosaival és néhány vele rokonszenvező magyar főúr támogatásával itt ütközött meg Vak Béla királlyal és csapatával, minek következtében 68 főnemest felkoncoltak. E rövid történelmi áttekintés alapján elmondható, hogy a Kárpátmedence északkeleti részének ez a területe a magyarság történelmében fontos szerepet töltött be, s ez a sajátos képe bizonyos fokig elkülöníthető a honfoglalás során kialakult terület többi régióinak történetétől. FELHÍVÁS Egy ember életében sok maradandót alkot, tudomány, kincs, nagy gyakorlat birtokába jut. Egy-egy érdekes élettörténetet vagy akár nyúlfarknyi történetet néha egész nemzedékek emlegetnek, apáról, fiúra száll az„Amikor nagyapád a háború alatt...” kezdetű családi monda. Sajnos, egyre ritkábban, egyre kevesebbet foglalkozunk egymással, az idősekkel, akiknek szükségük volna egy kis figyelemre. Pedig néha csak az kellene, hogy őket is meghallgassa valaki, hogy érezhessék, éveik súlya nem hiába nyomja vállukat. A gyerekek, az unokák, a dédunokák rohannak az iskolába, a munkába, vállalkoznak, bedolgoznak, vagy éppen külföldön üdülnek, így talán soha nem is hallottak arról, milyen volt régen az élet. Szeretnénk, ha jelentkeznének, megírnák életük történetét azok, akik megélték a háborúkat, a fellendülést, akik még emlékeznek arra, milyen volt vidékeinken és városainkban az élet akkor, amikor még nem találták fel a televíziót, a mosógépet, amikor az emberek nehezebben szerezték meg a mindennapi kenyeret, mégis több idejük maradt figyelni egymásra, amikor nemzedékek éltek egy fedél alatt békében. Talán régen elfelejtettnek hitt történetek jutnak Olvasóink eszébe, talán a ma emberének is segíteni tudnak példájukkal! Lehetőség szerint szívesen vesszük a korhű felvételeket is, (amelyeket a közlés után visszaszolgáltatunk). Történeteiket, tapasztalataikat írják meg, és küldjék el szerkesztőségünk címére: Új Szó, Prievozská 14/A, P.O.Box 49, 824 88 Bratislava 26. A borítékra ne felejtsék el felírni: RÉGIÓINK - Történetek a régmúlt időkből A fa nem mozdította ki a sírkövet, hanem ráforrt A síron termett gyümölcsöt ették PUSKO GÁBOR A magyar nyelvterület több tájegységén még századunk de- ; rekán is elterjedt ■■■■ szokás volt, hogy egy-egy elhunyt sírjára a hozzátartozók fát ültettek. Gömör több táján gyakran gyümölcsfát ültettek a sírra, s a termést elfogyasztották. A Turócis vágták, de a törzs azon részét, amely mintegy körülfogja a síremléket, a temető, illetve a sír gondozói meghagyták. A sírban Bodófalvi Bodó János, felesége Sramko Clára, és fiuk Dániel nyugszik, a Bódafalvi Bodó családot a század elején megjelent nagyszerű munkájában így mutatja be dr. Mihályfalusi Forgon Mihály: „Régi, adományos nemes család, Pusko Márton felvétele Gömörpanyit temetőjében készült völgyi Szkároson szurokfenyőket ültettek már a 18-19. század fordulóján is. Ez a fafajta egyébként a vidék flórájára nem jellemző. Hogy ez a szokás háttérbe szorult', annak nyilvánvaló oka a műkő és márvány síremlékek megjelenése. A fák gyökerei ugyanis kimozdíthatják a síremléket, illetve megre- peszthetik a sírt körülfogó betonkeretet. A képen látható esetben azonban nem így történt. Ez a felvétel Gömörpanyit temetőjében készült, ahol a 19. század elején állított öntöttvas síremlék mögé ültetett fa nem mozdította ki a sírkövet, hanem ráforrt. A fa egyébként már rég kiszáradt és ki melynek ősi fészke a Turóc megyei Bodófalva, ahonnan egy ága megyénkbe származott. Itt Csetneken volt birtokos. Bodó Mátyás jogtudós, gömöri tiszti ügyész, aki Jurisprudentia Criminalis cím alatt 1715-ben egy híres munkát adott ki. Bodó Mátyás 1765-ben gömöri táblabíró, Bodó Sámuel pedig 1813-1818-ig főjegyző volt megyénkben. Bodó Dániel ilyen címert használt pecsétjén: koronán nyugvó, kardot tartó kar. Sisakdísz: ugyanaz.” (Méry ratio, Somorja, 1997). A sírban nyugvó Bodó János valószínűleg az idézetben említett Bodó Mátyás unokaöccse volt.
