Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-08-18 / 33. szám

4 1999. augusztus 18. Háttér Meghatározó az, hogy miként viszonyul az amerikai kormányzat az 1972-ben aláírt sanghaji közlemény axiómájához Felkavarták az ázsiai status quót Felvételünk egy hongkongi római katolikus templomban készült. Az itteni hívők nagy csalódással vették tudomásul, hogy a kínai vezetés nem hajlandó Hongkong területén fogadni a pápát. A pekingi döntés oka: a Vatikán diplomáciai kapcsolatokat létesített Tajvannal. TA SR/AP Baracs Dénes _____________ Ism ét kardcsörtetés zaja hallat­szik a Tajvani-szoros felől: egy tajpeji nyilatkozat ingerelte fel a pekingi vezetést, és élezte ki a helyzetet a térségben. Li Teng- huj tajvani államfő látszólag kézzelfogható tények tudomá­sul vételét sürgette, amikor azt szorgalmazta, hogy a gyakorlat­ban évtizedek óta önálló vezetés alatt működő Kína és Tajvan két különálló államként alakítsa kapcsolatait, de valójában az ázsiai status quót kavarta fel. E status quo alapja ugyanis egy felette különös diplomáciai há­romszög, amely 1972-ben lehetővé tette az Egyesült Ál­lamok számára a hídépítést a népi Kí­nával anélkül, hogy állást foglalna a ha­talom kérdésében. A háromszög két szárá­ban két, egymást ki­záró kínai hatalom formaüag azonos ki­jelentése áll, átfogóját pedig egy amerikai nyilatkozat képezi, mi­szerint tudomásul veszi ezt a for­mai azonosságot. E háromszög előzménye ugyanis „Kína elvesz­tése” volt Washington számára, vagyis az, hogy az általa pártolt Csang Kaj-sek kormány 1949- ben elvesztette a Moszkva által támogatott Mao Ce-tung kom­munista erőivel szemben a kínai szárazföld ellenőrzéséért vívott polgárháborút. Csang Kaj-sek kormánya és had­seregének maradványai Tajvan - Formosa - szigetére menekül­tek, és amerikai támogatással küzdöttek tovább a szárazföldet ellenőrző kínai kommunisták el­len, akik szerintük bitorolták Pe­kingben a valójában Csángót és híveit megillető hatalmat. Diplo­máciai téren Csang és az ameri­kai kormányzatok udóvédharcát jelezte, hogy a hetvenes évek kezdetéig a Biztonsági Tanács öt állandó tagja egyikének, Kíná­nak a helyét az USA és szövetsé­gesei Csangék képviselőjének tartották fenn. Mindez azonban csak addig szolgálta az amerikai politika céljait, amíg az emberi­ség egyötödét vezető kínai kom­munista kormányt Moszkva puszta bábjának, „a 800 milliós béketábor” szerves részének te­kintette. A hatvanas években ki­bontakozott szovjet-kínai ellen­tétek nyomán vi­szont Washington számára egyre fon­tosabbá vált, hogy az Ázsiában önálló ha­talomként fellépő kí­nai kommunista ál­lammal közvetlen kapcsolatot építsen ki. Lehetetlenné vált tovább fenntartani azt a fikciót, hogy az egymilliárdos népesség felé kö­zeledő Kína vezetői helyett elég a tajpeji politikusokkal beszélni. A politikaváltás jellemző módon a markánsan konzervatív Nixon- kormányzatra hárult: egy de­mokrata elnök sebezhető lett volna azzal a váddal szemben, hogy ismét „elveszti” Kínát. Kissingemek azonban olyan for­mulára volt szüksége a Peking- gel való megbékéléshez, amely lehetővé teszi a népi Kína elis­merését, de a Tajpejjel való to­vábbi kapcsolattartást is. A néhai Csou En-laj kínai miniszterelnök és Henry Kissinger által 1972 február végén kimunkált sang­haji közlemény, amelyet Nixon híres, jégtörő látogatása idején írtak alá, ennek megfelelően úgy fogalmazott, hogy Washington „tudomásul veszi”, hogy a Tajva­ni-szoros mindkét oldalán élő kí­naiak egyetértenek abban, hogy csak egy Kína van. Érdemes idézni a dokumentum vonatkozó bekezdéseiből: ,A kí­nai fél megerősítette álláspont­ját: a tajvani kérdés a Kína és az Egyesült Államok közötti kapcso­latok normalizálását akadályozó alapvető kérdés; a Kínai Népköz- társaság kormánya Kína egyedüli törvényes kormánya; Tajvan Kí­na tartománya, amely már régen visszatért az anyaországhoz; Taj­van felszabadítása Kína belügye, amelybe egyeden országnak sincs joga beavatkozni... A kínai kormány szilárdan szembeszáll minden olyan tevékenységgel, amelynek célja az »egy Kína, egy Tajvan«, »egy Kína, két kor­mánya »Két Kína«, függetien Tajvan létrehozása, szembeszáll minden olyan állásponttal, amely szerint Tajvan státusa még nincs meghatározva.” „Az amerikai fél megállapította: az Egyesült Államok tudomá­sul veszi, hogy a Tajvani-szoros két oldalán élő valamennyi kí­nainak az a véleménye, hogy csak egyetlen Kína létezik, és hogy Tajvan Kína része. Az Egyesült Államok kormánya nem vonja kétségbe ezt az ál­láspontot. Ismét leszögezi ér­dekeltségét abban, hogy a taj­vani kérdést maguk a kínaiak békésen rendezzék.” A sanghaji közleményben tehát az amerikai fél nem foglalt állást a pekingi és a tajvani vezetés le­gitimitási vitájában, de tudomásul vette, hogy de jure a kínai anyaország része, te­hát egyrészt nem vi­tathatja a kínai szu­verenitást, másrészt nem válhat valami­féle nagyobb sze­cesszió kiinduló­pontjává. Ez a szö­veg ugyakkor érzé­kelteti azt is, hogy mindehhez Washington a tajva­ni kérdés békés megoldását vár­ja el a kínai felektől, Pekingtől is. Ez szélesre tárta az utat az amerikai iroda pekingi megnyi­tásához, majd a pekingi kor­mány amerikai elismeréséhez, a diplomáciai kapcsolatok felvé­teléhez, a kétoldalú kapcsolatok, kereskedelem nagyarányú fejlő­déséhez, ahhoz, hogy az USA Kí­nát bevonja a világpolitikai „há­romszögelésbe”. Ennek a játék­nak különböző, jobb és rosszabb szakaszai és periódusai voltak, és érthetően más a tétje most, ami­kor a kommunizmus megszűnt a volt Szovjetunióban és az egyko­ri Varsói Szerződés országaiban, illetve amikor éppen Kínában és egyes ázsiai országokban élnek tovább, bár különböző formák­ban és tartalommal, a kommu­nista pártok által vezetett egy- párti kormányzatok. A Peking és Wa­shington közötti kap­csolatok rendszeré­ben azonban azóta is meghatározó az, hogy miként viszo­nyul az amerikai kor­mányzat a sanghaji közlemény axiómá­jához. Amíg a tajpeji rezsim „csak” Peking hatalmát vitatta, vi­tatja, ez elfogadható az ottani vezetés számára, amely kész szemet hunyni a de facto külön lét fölött, azt az „egy or­szág, két rendszer” Hongkong­ban időközben politikai formula­ként is bevezetett és Macaóban is közelgő gyakorlatának egyik, nyilván kevésbé kedvező válto­zataként kezelni. Viszont bármi­féle tajvani de jure függetlenségi kísérlet nem csupán Tajvannal, de Washingtonnal való kapcso­latát is lehetetlenné tenné, és az ázsiai hatalmi viszonylatok gyö­keres változásával járna. Nem kétséges, hogy egy ilyen fordulat konfrontációhoz vezet­ne Tajvannal (amely az előző évek során közvetve már beru­házóként is jelentkezett az anyaországban) és amerikai protektorával, amely feladhatta azt a fikciót, hogy a tajvani veze­tés Kína kormánya, de nem ad­hatta fel a tajvani politikusok­nak nyújtott védőernyőt. A taj­vani függetlenségi opció, amit Pekingben szeparatizmusnak tekintenek, kényszerpályára te­relné Kínát, amely nem tagad­hatja meg politikájának mindig deklarált céljait, és az USA-t is, amely pedig nem dobhatja pré­dául tajpeji szövetségesét (rö­viddel azután, hogy Koszovóban háborút is vállalt, nem utolsó­sorban szavahihetőségének vé­delméért). A tajvani szoros két oldalán élő kínaiak egyetértése abban, hogy egyetlen Kína van, így továbbra is alapvető és közös washingtoni és pekingi érdek. Mivel ezen nyugszik számos más alapvető, a csendes-óceáni térség jövőjét sok tekintetben meghatározó amerikai és kínai gazdasági és világpolitikai érdek is, a logika azt mondja, hogy akárcsak ko­rábban a hasonló válságok so­rán, az axióma végül is érvénye­sülni fog a szoros két partján - még ha ott két szembenálló ha­talom néz ezután is farkassze­met. Fegyverkezés Párizs, 1999. augusztus 8. Párizs elítéli Washingtonnak azt a próbálkozását, hogy ra­kétaelhárító rakétarendszert telepítsen Japánba és Taj­vanra. Az amerikai rakéta- rendszer a francia vezetés szerint megbonthatja az ázsiai térség egyensúlyát. Ar­ra ösztönözheti Kínát, hogy gyorsított ütemben korsze­rűsítse atomarzenálját. A ra­kétafegyverkezési verseny eredményeként két szemben álló nagyhatalmi tömb fog kialakulni Ázsiában: az egyik oldalon az USA, Japán és Tajvan, a másikon Kína, Oroszország és Észak-Korea. Lapvélemények szerint az amerikai terv a belső átala­kulások nyomán hatalmi po­zícióit veszélyeztetve érző kínai tábornoki karnak ugyancsak kapórajön, hogy elkerülhetetlennek tüntesse fel a rakétafegyverek verse­nyét. (MTI) Erődemonstráció Hongkong, 1999. augusztus 9. Kínai tengeralattjárókat ve­zényeltek a Tajvani-szoros közelébe. A tengeralattjárók közül néhány a kínai haditen­gerészet legutóbbi hadgya­korlatán vett részt, amelyet szintén a szoros térségében tartottak, és olyan utasítást kaptak, hogy maradjanak a közelben - pontosította kato­nai szakértőktől származó ér­tesülését a Ven Vei Po című újság, amely Peking támoga­tását élvezi. A kínai hadiha­jók egyúttal fokozták járőrte­vékenységüket a szorosban, miközben a légierő vadászgé­peit riadókészültségbe he­lyezték. A délkeleti parti tér­ségben mozgósították a had­sereget. (MTI) Nixon híres, jégtörő látogatása idején írták alá. Egy ilyen fordulat konfrontá­cióhoz vezetne Tajvannal. Oroszország A Kreml válsága Augusztus 9-én Jelcin, akinek éppen egy éve maradt az elnöki hivatalban, menesztette Szergej Sztyepasin kormányát, decem­ber 19-ére kiírta az alsóházi (duma) választásokat, s közöl­te: kormányfőjelöltjét, Vlagyi­mir Putyint szeretné utódjául az elnöki székben. Csernomirgyin még több mint öt évig volt Jel­cin kormányfője, tavaly március 23-án történt leváltásáig. Szergej Kirijenko öt hónapig állt a kabinet élén, tavaly augusztus 23-áig. Csernomirgyin újrajelö- lésének bukása nyomán Jevgenyij Primakovot 1998. szeptember 14-én nevezte ki miniszterelnöknek az államfő, majd kilenc hónap után már Szergej Sztyepasin lett a kor­mányfő - nem egészen három hónapra. Az utóbbi másfél év öt kormányváltása csak részben indokolható gazdasági okokkal, sokkal inkább a hatalom megőr­zése a központi kérdés, különö­sen Sztyepasin menesztése kap­csán. A Sztyepasin-kabinet ugyanis alig három hónapja alatt megkapta az IMF-hitelt, és megállapodott a szovjet-orosz államadósságokról a Párizsi Klubbal. A Kreml így maga te­remtett kormányválságot, egyes vélemények szerint azért, hogy az orosz elnököt befolyása alatt tartó, a sajtó által csak „család­nak” emlegetett csoport a Jel­cin-éra után is biztosítsa hatal­mát. Ez a kormányválság mégis váradan volt, hiszen igazán semmi sem szólt Sztyepasin menesztése mellett, különösen a nyári uborkaszezonban, s Jel­cin nem is indokolta elfogadha­tóan lépését. Teljes meglepetés volt az a bejelentése is, hogy Vlagyimir Putyint tekinti az ál­lamfői poszt örökösének. Alekszandr Lebegy kraszno- jarszki kormányzó véleménye: „Ha már egyeden beosztott sem jó a főnöknek, akkor talán nem a beosztottakban kell keresni a hibát.” Gennagyij Zjuganov kommunista vezető arra a kö­vetkeztetésre jutott, hogy a Jel­cin-klán hatalma átmentéséért rendkívüli állapotot akar hirdet­ni az országban, s ehhez a da- gesztáni eseményeket akaija ürügyül felhasználni. Borisz Vlagyimir Putyin TA SR/EPA-felvétel Nyemcov, a jobboldali és hata- lompártí Igaz (Jobboldali) Ügy egyik vezetője kijelentette: Jel­cin akár Jézus Krisztust is jelölhetné kormányfőnek, ak­kor is a duma és az orosz társa­dalom komoly ellenállásával kellene szembenéznie. Sztyepasinnak valószínűleg azért kellett távoznia, mert Jel­cin megriadt a széles jobboldali-jobbközép választási szövetség kialakulásától, attól, hogy a Luzskov vezette Haza mozgalom és a kormányzókat tömörítő Egész Oroszország szövetségre lépett, s Primakovot akaija megnyerni listavezetőnek. A Kreml koráb­ban Jelcin lehetséges utódja­ként Sztyepasint menedzselte, aki állítólag kudarcot vallott (nem tudta megakadályozni a jobboldali szövetséget), ezért nagy hirtelen Putyin került elő a „bűvészkalapból”. A mindenko­ri orosz kormányfő pedig általá­ban Jelcin örökösének, az elnö­ki szék várományosának tekint­hető, ezért is ésszerűden az „utódok” ily gyakori váltogatá­sa, hiszen alig egy év van az el­nökválasztásig. Ez az idő pedig kevésnek tűnik ahhoz, hogy az eddig -jó felderítőhöz és állam­biztonsági tiszthez méltóan - háttérbe húzódó Putyin komoly esélyekkel indulhasson a jövő nyári orosz elnökválasztáson. Mások azt találgatják, miért re­agál oly féltékenyen Jelcin kor­mányfőinek külpolitikai sikerei­re, s meneszti az orosz kabine­tet, amint a miniszterelnökök szóba állnak Luzskov moszkvai polgármesterrel, mint ez történt Primakov és Sztyepasin eseté­ben. (m)

Next

/
Thumbnails
Contents