Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-04 / 31. szám
1999. augusztus 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Élet, amiről az angyalok álmodnak A tavalyi cannes- fesztiválon a legnagyobb lelkesedéssel beszéltek két fiatal francia színésznőről. Élőidé Bouchez és Natacha Régnier Ériek Zonca első játékfilmjében nyújtott alakításukért megosztva kapták a legjobb női főszereplőnek járó Arany Pálmát. Isa húszéves, a hátizsákjában elfér mindene. Városról városra vándorol, mindenütt eltölt egy kis időt, majd továbbáll. Bárhol jár, nyomot hagy maga után, mindenhez hozzátesz valamit. Találkozik Marie-val, aki szintén magányos, de a kedves, türelmes Isával ellentétben vad, sértett és lázadó. Bár úgy tűnik, nem illenek össze, mégis mindketten ugyanazt a hiányt érzik. Kettejük kapcsolatát, néhány hétig tartó barátságát meséli el Ériek Zonca filmje. A fiatal francia rendező éppen egyik rövidfilmjén dolgozott, amikor a szereplőválogatáson megjelent egy fiatal lány. Zonca így emlékszik a találkozásra: .Áradt belőle valamiféle derű, báj és.az életbe vetett teljes bizalom. Arra megy, amerre a lába viszi, mindig a maga útját járja, egyik napról a másikra él, véletlen események és találkozások szeszélye szerint. A filmbeli Isa alakja az ő egyéniségét és életszemléletét tükrözi. Ami Marié alakját illeti, őt szintén egy nő ihlette, akivel valaha találkoztam, és nagyon fontos volt számomra. Amikor ismertük egymást, a végletekig lázadt a társadalom ellen, és ugyanazt a tehetetlen dühöt érezte, mint Marié a filmben. Szellemi gyönyörűség volt velük dolgozni.” Heti hír Buscemi már rendez Steve Buscemire (40), akár a legtöbb népszerű karakterszínészre, jellemző, hogy az arcát többen ismerik, mint a nevét. A mozi fővárosában ez nem túlságosan előnyös, de a New Yorkban élő és Hollywoodot meglehetős távolság- tartással szemlélő Buscemit kevéssé izgatja. Tűzoltó édesapja eredetileg őt is annak szánta, ezért Steve csak kis kitérővel, a bútorszállítás, a fagylaltárusítás és az egyszemélyes komédiázás után fordult a színi pálya felé, amelyen viszont nagy kitartással igen sokra vitte. Több mint ötven szerepet játszott el eddig, így lett korábban az úgynevezett független filmek (Mystery Train, Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) sztárja, mára pedig a legnagyobb közönségfilmek (Fargo, Con Air, A nagy Lebowski, Armageddon) gyakori mellékszereplője. O azonban nem részegült meg a sikereitől, békésen éldegél tovább a keleti partvidéken, és Manhattan inspiráló hatására, Cassavetes, Altman és Tarantino nyomdokain haladva elkészítette első saját rendezését (Trees Lounge), amelyben a cselekmény bonyolítása helyett arra törekedett, hogy életszerű történetet meséljen el hiteles szereplőkkel, valódi környezetben. Polgár László nemcsak énekelni, hanem tanítani is szeret Leporelló kettőssége „Három esztendeje tanítok egy zürichi konzervatóriumban, s jelenleg nyolc növendékem van." Kanyó Béla felvétele Réfi Zsuzsanna ____________ Az éneklés az élete. Enélkül nem tudna létezni, saját megfogalmazása szerint a muzsika olyan számára, mint halnak a víz. Polgár László már gyermekkorában folyton énekelt, s bár eleinte színész akart lenni, zeneszeretetével, gyönyörű hangjával végül a Zeneakadémiát választotta. Több mint negyedszázada a Magyar Állami Operaház tagja, s az utóbbi évtizedekben nagy sikereket arat a világ legnagyobb dalszínházaiban is. A nagy nemzetközi hírnévnek örvendő basszista nyolc esztendeje él Svájcban, szerződés köti a Zürichi Operaházhoz, de azért tagja maradt a budapesti dalszínháznak is, így a magyar közönség rendszeresen találkozhat vele. Ennyi év után megszokta már a külföldi életmódot, vagy honvágya van ma is? A magyar rádió hangjaira ébredek, úgy hallgatom reggelente, mintha itthon volnék. S amikor csak tehetem, akár egy napra is, hazajövök. Egyszerűbb lett volna, ha nem maradok tag a magyar dalszínházban, hiszen így nagyon megnőtt az előadásaim száma; de az operaházi fellépések, a budapesti közönség szeretete nélkül nem tudom elképzelni az életemet. Mindig nagy boldogság és fokozott felelősség abban a házban énekelni, ahol mindenkit ismerek, mindenki ismer, ahol az első szerepeimet kaptam, s ahol olyan mestertől tanulhattam, mint Ferencsik János. Ezért is örülök nagyon, hogy sokéves szünet után most premiert tudok vállalni az Ybl-palotában, s ősszel a Rigoletto Spara- fuciléjaként léphetek színpadra. Miben más a budapesti és a zürichi operaház? Egyetlen, de nagyon lényeges különbséget látok, és minden eltérés ebből fakad: a svájci dalszínháznak van pénze. Egyébként szerintem a zürichi ház ma a világ egyik legjobb operája, kiváló énekesek lépnek színpadra esténként, és látványos produkciók születnek. S ennél a társulatnál dolgozik az általam egyik legjobbnak tartott dirigens, Nikolaus Harnon- court is. A mai karmesterek nagy része ugyanis tökéletes technikával vezényel, de nem azt a zenét dirigálja, ami nekem kellene. Szélsőségekben gondolkoznak, valami extremitással szeretnék felhívni magukra a figyelmet, én azonban a szép és a zeneszerző elképzeléseihez igazodó muzsikát szeretem. S a jó csapatmunkában hiszek, nem színházakban vagy rendezőkben gondolkozom, hanem személyekben, szerepekben, zeneszerzőkben. Két figurát szeretnék még életre kelteni, Massenet Don Quijotéját és Muszorgszkij Borisz Godunovját. S bár a nívós koncerteken, oratórium-előadásokon is szívesen szerepelek, leginkább egy jól sikerült operaprodukció tesz boldoggá. Ez nagyon érdekes, pedig az ember azt gondolná, az ön zárt, tartózkodó és puritán személyiségéhez inkább a koncertek, hangversenyek illenek. Természetesen ezekből is akad néhány minden szezonban, s az énektechnika miatt is fontos, hogy az énekes több műfajban is folyamatosan kipróbálja magát, az operában azonban élvezem a színészi játékot. Ezt Lju- bimovnak köszönhetem, aki 1982-ben Budapesten állította színpadra a Don Giovannit, s ebben az előadásban Leporellót alakíthattam. A rendező olyan maszk mögé bújtatott, amelyben tudtam, mertem magamat vállalni. Az a kettősség, amelyet ennek a Leporellónak a félig kifestett arca jelképez, tudniillik megvan bennem is. Hogyan készül egy új szerepre? Rendszeres munkát végzek, mindig beosztom előre, mikor mivel foglalkozom, hiszen egy szerepnek meg kell érnie. Először elolvasom a művet, igyekszem a korhoz, a darabhoz- kapcsolódó irodalmat felkutatni, átnézni. Ezt követően megtanulom a szerepet, s utána kezdek dolgozni a korrepetitorral. S mikor már tudom a művet, akkor hallgatom meg mások felvételeit. Először azt döntöm el, én mit nem fogok csinálni, s mi az, ami követhető. Mindig kialakul bennem egy kép az adott figuráról, de hagyom, hogy hasson rám a rendező, s közös munka során születik meg az az alak, amelyet később életre keltek a színpadon. Főiskolásként nem akart igazán énekes lenni, inkább a pedagógusi pályát érezte sajátjának. Most, amikor szép művészi karriert tudhat maga mögött, megvalósul azért ez a régi terve is? Három esztendeje tanítok egy zürichi konzervatóriumban, s jelenleg nyolc növendékem van. Hetente két teljes napot foglalkozom velünk, s nagyon élvezem ezeket az órákat, én is rengeteget tanulok a közös munkából. Most elkezdtem mesterkurzusokat tartani, jövőre már második alkalommal térek vissza a budapesti Zene- akadémiára. Talán kicsit sikerül átadni a tanítványaimnak azt, ami számomra is a legfontosabb, hogy bízzanak magukban, mert önbizalom nélkül nem lehet kilépni a színpadra. S hinniük kell abban is, hogy az énekléshez nem erő kell, hanem fény, ami nemcsak a hangból, hanem az egyéniségből is sugárzik... „A mai karmesterek nagy része ugyanis tökéletes technikával vezényel...” „Az énekléshez nem erő kell, hanem fény, ami az egyéniségből is sugárzik...” Muráti Lili úgy 85 éves. Színész maradt Spanyolországban is. Újra megharcolta életben maradását Csupa élet, csupa szellemesség, csupa dinamizmus Molnár Gál Péter __________ Mu ráti Lilinél semmi nem igaz. Nem akkor született. Nem attól született. Nem azt csinálta az Árpád-sávos-karszalagos időkben, mint ráfogták. Nem akkor ment el Magyarországról, és nem úgy ment el, miként hírlett róla. Férje, Vaszary János - a színházi ember és színházcsináló, utó-Molnár Ferenc, jól csúszó darabok kieszelője, forgatókönyvíró és mozirendező - meglehetős terep- és jellemismerettel a Hazudós Lány szerepeit írta feleségének szériában. Muráti Lili élete merő bújócska. Sosem mondott igazat. De mindig őszintén és mély hittel tódított. Igazat magáról és a világról csakis szerepeiben mondott. Színpadon és fölvevőgép előtt. Szerepekben elbújva őszintén és teljes mélységében tárulkozott föl. Negyvenes évekbeli népszerűsége és hosszúra nyúlt emigrációját is átvészelő színészi utóélete a bizonyság rá: a nézők, akik a nézőtéri sötétekben világosabban lámák, mint hivatalból okosok napvilágnál, tévedhetet- lenül fogták a tőle kapott hullámokat. Kiérezték nyilvános szerepléseiből az odaadó művészi igazmondást, a tehetség fókuszával összegyűjtött emberi és társadalmi sugarakat. Megértették. Szerették. Szívükbe zárták. Szeretetükkel őrizték. Most 85 éves. Amióta Szegeden leégett az anyakönyveket őrző hivatal, azóta egyáltalán nem valószínű, hogy ennyi valóban, de egyre megy, hiszen sokkal kevesebbnek hat. Nemcsak azért, mert a tehetség és a szakadatlan művészi munka ahelyett, hogy elnyűné az embert: konzervál. Fiatalnak tart meg az esténkénti elölről kezdés képessége, a mindig fűtött megnyilatkozási kazán forrponton tartása. Bárdos Artúr fölfedezettje. A Belvárosi Színház indította pályaröptét. 1932-ben ő volt a modem színésznő. És ma: 1999- ben is annak hat. Középkorú cso- roszlyákkal szemben tűzrőlpattand aggnő. Úgy két éve föllépett Kelenföldön a Karinthy Színházban. Sistergett, jóllehet meg se moccant. Csupa dinamizmus. Csupa élénk szellemesség. Jár az agya a színpadon. Úgy rémlik minden nézőjének, hogy akkor és ott találja meg a következő mondatot, amit persze már hetekkel előbb álmában is fújt. „Övé a szöveg” - mondják erre színházakszerte. Persze: semmivel sem modernebb ma, mint volt 67 éve. Csak divatos színésznő volt, nem modem. Spanyolországban él. Fél évszázadnyi évadon át hiányzott a hazai színpadokról. És ha Karinthy Mártonnak nincs annyi sütniva- lója, hogy rábírja a kelenföldi vendégjátékra, nekünk ma nem lehetne fogalmunk róla, menynyire friss a színpadon, mennyire kifogyhatatlan a csábítani akaró odaadása, milyen kioltha- tatlan belőle a tetszeni vágyás. Amikor a színészek elérnek egy bizonyos kort: mindent tudnak mesterségükről, ami megtanulható, és elmegy a kedvük a játéktól. Úgy érzik: nincs számukra több meglepetés. Tudnak előre mindent. Kiszámíthatónak tartják a színházi estét. Különben is - szokták mondogatni - eljátszottak minden eljátszha- tót. Nem maradt vágyuk kielégítetlen. Ez a színészi jóllakottság változó korban következik be. Muráti Lili ismeri ugyan szakmájának minden fortélyát. Mégsem unja meg az esténkénti alant ülőket. Újra és újra ki akarja játszani a szemüket. Magával akarja sodorni őket. Uralkodni akar rajtuk. Megnevettetni. Meglepni. Megríkatni. Megcsu- dáltatni önmagát. Nélkülözhetetlenné válni háromfelvonásos tartamra. Mondhatják: kiéhezett szerepekre, tapsra. Muráti azonban játszott az emigrációban is. Nemcsak magyar klubok alkalmi fellépésem, magával vitt egykori közönségének. Játszott spanyolul. Nem kalapot árult, nem kellett telekügynökösködnie. Színész maradt idegen nyelvi közegben is. Újra megharcolta életben maradását.
