Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-04 / 31. szám
Kultúra 1999. augusztus 4. Akár háromszemélyes kamaradarabnak is nevezhetnénk Mario Vargas Llosa regényét Költözzünk újra össze! Köbölkúti Varga József Minden dolognak boldogsággá kell lennie, ha nem az, haszontalan vagy ártalmas (Jorge Louis Borges). Akár háromszemélyes kamaradarabnak is nevezhetnénk Mario Vargas Llosának a Don Rigoberto feljegyzései című regényét, amely először a Santillana nevű madridi könyvkiadó gondozásában jelent meg. A Szeretem a mostohámat című korábbi Llosa-mű egyenes folytatása bűbájos csevegéssel, emlékfoszlányok felelevenítésével, s álomsztorik egész garmadával. Fonchito belelovalja magát Egon Schiele életszemléletébe. Fonchito, az angyalarcú, ámde már az előítéletektől, sőt megrög- zöttségektől sem mentes fiú (csak érett asszonyokkal szeret társalogni; belelovalja magát Egon Schiele, a fiatalon tragikusan elhunyt osztrák festő életszemléletébe, akinek önmaga művészi szerepét önérzetesen vállaló fellépése Fonchito számára imponáló) újfent betoppan mostohaanyjához. Lucrecia előbb erősen vi- szolyog, de végül mégis megkönyörül rajta (megbocsátja a ballépést), majd utóbb rajongással veszi körül. A fiú, hogy korábbi bűnét jóvátegye, furfangos módon (leveleket küldözget apjának és Lucreciának mindkettőjük nevében) összeboronálja mostohaanyját az édesapjával, Don Rigobertóval. Akoravén Fonchito a tapasztalt szerelmeseket megszégyenítő ravaszsággal ügyködik, s hazugságai a féltékenység kétségei közé taszítják az egyébként naiv biztosítási ügynököt. Eközben pedig mind Don Rigoberto, mind Lucrecia asszony egymással gyötrődik buja álmaikban: meddő vágy a párnák között. Csatakos, kimerült és zavart ébredés után nem kevés erőfeszítésükbe kerül heves boldogságérzetük délibábjának eloszlatása. Életük e világos időszakában mindketten sajátos módon igyekeznek megszabadulni a szerelem gyötrő kínjaitól: Rigoberto például a különösen érdekes, jövőbe látó fantazmagóriák segítségével, valamint értéktelen könyvek olvasásával, amelyek a prostitúció szabályozásáról, a kurvák boldogulásáról, a nemek közti összhangról, no meg az emberi faj viselkedéséről tudósítanak. Ezzel szemben Lucrecia sokkal gyakorlatiasabb: beleszeret a motorkerékpáros Manuelbe, akinek az orvosok későbbi életveszélyes bukása után műhímvesszőt fabrikálnak, aztán később merő kíváncsiságból prostituáltnak öltözve kipróbálja az éjszakai életet... Jogi fel- készültsége és magányos okfejtései nyomán Rigoberto páradanul leleplező felismerésig jut el: „Hogy is ne lettem volna a jogi érvelések lehető legtalálékonyabb összekuszálója és kibogozója, mikor a legelső egyetemi előadástól kezdve tudom, hogy az úgynevezettjogszerűség zömmel sűrű vadon, ahol a fortély, cselvetés, a formaságok, a véletlen mesterei mindig zsákmányra lelnek? Hogy ennek a szakmának semmi köze az igazsághoz és az igazságossághoz, annál több a vitathatadan látszatok felépítéséhez, a logikusnak ható csűrés-csavaráshoz és a másik szóra bírását célzó elképesztően csalárd manőverekhez. Igazából egy alapj ában véve parazita tevékenységről van szó, amelyet kellő hatékonysággal, de önámítás nélkül végeztem annak érdekében, hogy feljussak a csúcsra, miközben pontosan tudtam, hogy furunkulus vagyok, amely a mások kiszolgáltatottságából és tehetetienségéből táplálkozik.” Don Rigoberto úgy érzi, a bürokrácia ballasztjától rengeteg olvasással, metszeteinek gyarapításával és füzeteinek újabb levelekkel való kiegészítésével szabadulhat meg. Rigoberto személyén keresztül Llosa gyilkos ütést mér a bürokrácia fejére. Az író a történetet meg a regény gondolati elemeit szerkezetileg kettéválasztja, s így a mű kétségtelenül mozaikjaira esik szét: amíg a történet játékos-talányos megoldásokat tartalmaz, addig a gondolati elemek túlsúlyba kerülése (Rigoberto és Lucrecia visszaemlékezései; Rigoberto elmélkedései a társadalom szerkezetéről, hierarchiájáról és a benne vergődő egyéniségekről) nehézkességet, bizonyos fajta didaktizálást feltételeznek. Múlt és jelen, álom és valóság lel itt táptalajra - nagyjából igyekeznek a mennyiségiminőségi követelmények kiegyensúlyozására. Ámde a regény második felében mégis inkább az elméleti-gondolkodó részletek kerülnek előtérbe. Ezt a tényt alátámasztja még a nemegyszer bonyolult mondatszerkesztés is. Nem csoda hát, ha a regény bizonyos szakaszaiban monotonná, nehézkessé és gyakran súlytalanul lebegővé válik, hiszen asszociációi többnyire olvasmányélményekre, hallomásokra, illetve történelmi-tudományos kutatásokra épülnek. így lesz hát Fonchito, Lucrecia és Rigoberto története egyúttal panorama- tikus társadaíomrajzzá is. Joggal állíthatjuk, hogy Mario Vargas Llosa regénye, a Don Rigoberto feljegyzései az író életműsorozatában egyáltalán nem foglal el kimagasló helyet, miként A város és a kutyák, a Négy óra a Catedralban, a Zöld Palota vagy a Ez csak egy furcsa-érdekes kiruccanás az erotika területére. Kölykök novelláskötet, inkább csak egy furcsa-érdekes kiruccanás az erotika területére. A „beteljesedés” hiánya azonban mindvégig kísért a regényben, s Uosa munkásságában a Don Rigoberto feljegyzései csupán rutinfeladatnak, jószerivel ügyes kísérletnek látszik meghökkentő megoldások nélkül. Heti kultúra Könyvespolc Bornemisza István: Három ország katonája A szerző, akinek a leírt korral összeeső, saját festésű képe itt látható, e könyvében folytatja élettörténetének leírását, ott, ahol előző könyvében, az Egy letűnt világ tanúja emlékezik címűben abbahagyta. Az első rész gyermekkorának és tanulmányainak a két világháború közé eső eseményeit foglalja magába, ez pedig a folytatása: a szerző által katonaként átélt időket és eseményeket tárgyalja, a katonai szolgálatának megkezdésétől a leszereléséig tartó időszakot. A könyv történelmi hűségére utal az a tény, hogy a szerző napi és helyi pontossággal vezette háborús naplóját, mely a bonyolult körülmények ellenére megmaradt, s ez a könyv tulajdonképpen ennek a naplónak az olvasható formában történt feldolgozása. Abban az időben nagyon változatosan alakultak az emberi sorsok. A szerző sem volt kivétel. Sorsa nem nélkülözte a pillanatnyi sorsdöntő dilemmákat és elhatározásokat. Hogy minden esetben helyesen döntött-e, azt még ilyen Vasárnap Kisgaléria hosszú idő távlatából is nehéz eldönteni. Tekintve, hogy szándékában van sorsa további alakulásáról ennek a könyvnek a folytatásaként tájékoztatni, maradjon ez a kérdés eldöntetlen. Könyvét azoknak a keveseknek a figyelmébe ajánlja, akik hasonló eseményeket és időket voltak kénytelenek átélni, de a fiatalabb korosztálynak is tájékoztatást kíván adni azokról a nem kívánatos időkről, melyeket elődeiknek kellett átélniük. A szerző 1917. november 24-én született. Elemi iskoláit Szlovákiában végezte, középiskolai, valamint jogi és államtudományi végzettséget Magyarországon szerzett. Majdnem egész életét Szlovákiában élte le. Regény hencegj velem. Engem a Nagymama tanított meg olvasni háromévesen. KÖZÉRT, ITALBOLT. De legyél csak büszke rám, én is az voltam terád. Nekem nagyon fiatal, huszonöt éves szőke mamám volt. Vékony válla, formás feneke, kék szeme. Büszke járása, éles esze, puha tenyere. Ismerlek, sokszor megnéztelek. Ismerem a korábbi életedet is. Nekem vagy, nekem voltál. Jogom van összeszedni a leveleket, a képeslapokat, enyém az összes fényképed. Mondd csak, mit állsz ott ötévesen a farollereden? Csak közbevetőleg kérdezném meg: nem gondoltad, hogy majd fájdalmat okozol evvel is? El kell ám számolni egyszer, Adélka! És a fekete hátteres művészfotód az íróasztalomon? Ki kérte, hogy ott legyen? Ott vagytok a Nagymamával, jöttök lakásról lakásra. És megint attól a rollerestől kérdezem: kellett neked, kislány, hogy a fiad elmúlt harmincöt? Nézem a szemeit, hogy már benne vagyok-e? Hogy irigyeltek miattad! -Mit dolgozik?- Kutatóintézetben. Ha nézek egy fényképet, perAdél Salamon András 3.rész sze megmozgatom a figurát. Előre-hátra az időben. Az a rolleres képed folyamatos mozgás azóta, hogy megálltál egy pillanatra a ház előtt, ahol nem sokkal később velem ösz- szeköltöztél. Nincs semmi különleges a kettő között. Néhány elhatározás, egypár reggel, és már ott találod magad felszíjazva a Szövetség utcai kórház szülészetén, október hatodikén. Ezért keresem magam a szemedben, hogy benne vagyok-e már? És mi más található a szemeidben, mondd? Az elhatározás, hogy pótolhatatlanná tedd magad? Hogy majd egyszer, egy akkor még ismeretlen férfinek pusztítsd az életét? Olyan szótlan lettél, Adélkám, hogy gondolkozni kezdtünk. Júliusban kocsiba ülteti az anyját, ismerős orvost keresnek fel, aki rutinvizsgálatokat csinál. Adél akkor már nagyon keveset beszél, de amúgy élénk. Olyan arckifejezése van, mint aki maga sem érti, de nincs kedve beszélni, viszont érdeklődéssel figyeli, ami körülötte történik. Nem tud magyarázatot adni, inkább csak bólogat, a fia próbál tolmácsolni. Az orvos szerint nincs semmi, de azért kér egy CT-felvételt. Hazamennek, az anyjának fejfájása van, ez is mindennapos, bár makacsabb, mint máskor. A következő reggelen a klinika pincefolyosóján várakoznak, egy soha el nem múló élmény részeseiként. Egy törülközőárust figyelnek, aki mindenkinek azt mondja: - Egészséggel tessék elviselni! Harmincszor, százszor is így mondja. - Egészséggel tessék elviselni. Ülnek a pádon, nem beszélnek, csak ezt hallgatják és jönnek a fehérköpenyesek az egész klinikai városnegyedből törülközőért. Bemegy az anyja, befekszik a röntgenalagútba, a törülközős ember ugyanazon a hangon még kétszázszor: - Egészséggel tessék elviselni... És átveszi a pénzt. Próbálta szeretettel nézni ezt az embert, de az megint rákezdett... (Mi a kurva anyádat kell neked egészséggel elviselni, te barom? - kérdezte magában. Nézte a nyomorultat, ahogy lebegteti, hajtogatja az áruját. Arra gondolt, ha innen élve kikerülnek, megöli a törülközőárust valahol. Amitől félt, valóság lett: nem tudja többé elfelejteni azt az embert. Az a mondat, a sipákoló, kántáló hanglejtés megmarad.) Az anyja még mindig valahol, ajtók mögött egyedül. Hosszabb várakozás után visz- szakapja az anyját, fotókkal a kezében. A klinika udvarán ízléstelen faház, belül piszkos rendetlenség: BÜFÉ. Nincs benne semmi megnyugtató, ugyanaz a részvétlen, tapintatlan Magyarország, mint mindenhol.- Oda mi lesz? (Már ettől a mondattól legszívesebben átvetődött volna a pulton, hogy a nőt a nyakánál fogva lerántsa, s még a levegőben megölje.) ávét akarnak, de amíg az asztalhoz érnek, Adél kilötyköli, kicsit elmosolyodik az ügyetlenség miatt. Akkor már inkább csak suttogva, kevés szóval beszéltek. Egy nagy borítékban vannak a felvételek, Adél a hóna alatt tartja. A kocsiban nézik meg, hatalmas filmeken az anyja koponyája. Lelet is van mellé, és milyen érdekes: nincs leragasztva a boríték. Adél azonnal olvasni kezdi, ő közben a fotókat nézi, nem lát semmit. Hülyéskedik. Csak később veszi észre, hogy az anyja fázik. Reszket, annyira fázik.- Mi van anyám, fázol? Adél sápadt, mint szokott, de most vacog a foga a hidegtől. Július van.- Ennyire fázol?- Pukli van a fejemben. Kiveszi az anyja kezéből a fotókat. Nézi a kékesfekete formákat, látja a koponya kontúrját, de többet nem ért. Nem mert az anyjára nézni. Ülnek egymás mellett az Opelban, térdükön szétterítve ott vannak a röntgenképek, ott van a nyitott boríték, a diagnózis. (Égy pillanat alatt végigszalad minden. Érdekes, hogy ez tényleg csak ennyi, ahogy mondják. Végiggondolod az életedet. Mint mikor a számítógép időt kér, valami kis figura megjelenik a képernyőn, forog pár másodpercig, s ezalatt egy kedves, halk morgás. Ezután kiteríti neked, amit kértél, ott fekszik előtted az egész holmi. Te akartad, mégis meglepődsz.) (folytatjuk) Dolán György: Extázis
