Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-28 / 30. szám
12 1999. július 28. Kultúra Heti kultúra ____________Filmbemutató _______ A velencei kurtizán Ha zaklatott korunkból képzeletben a múltba menekülünk, talán az egyik legvonzóbb korszak és helyszín a 16. század Itáliája. Az új hollywoodi mozidarab is azt látszik igazolni, hogy soha idillibb világ nem létezett. Gazdagság, pompa, az élet legtökéletesebb élvezete és a művészetek virágzása jellemezte a reneszánszt. Mindez persze az előkelő származásúaknak és tehetőseknek adatott meg. _ A címbeli hölgy, Veronica (Catherine McCormack) azonban nem tartozott közéjük. A gyönyörű, bámulatosan okos és tehetséges ifjú hölgy nem léphet frigyre szerelmével, Velence leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának sarjával, Marióval (Rufus Sewell). Ezért aztán anyja - aki virágzó ifjúsága idején szintén az ősi mesterséget űzte - biztatására kurtizán lesz. Ha azt írtam, hogy a filmben ábrázolt reneszánsz Itália idilli volt, nem túloztam. Ugyanis a napjainkban a társadalom által annyira megvetett kéjhölgyek - a film tanúsága szerint - akkoriban megbecsülésnek örvendhettek. A gyengébb nem olyan kiváltságos képviselői voltak, akik megtanulhattak olvasni, hiszen műveltnek kellett lenniük ahhoz, hogy ne csupán testi bájaikkal, de sziporkázó elméjükkel is el tudják bűvölni a férfiakat. A költői tehetséggel megáldott Veronica Velence legnépszerűbb kurtizánjává vált. Előkelő körökben nemcsak szépségét, de szellemét is csodálták. Igaz, a csodálok feleségének - az ő életük korántsem volt irigylésre méltó - körében Veronica nem volt olyan népszerű. Sőt! A Veronica által visszautasított egyik rajongó, valamint a féltékeny nejek bosszút állnak. Boszorkányság vádjával a inkvizíció kezére adják a szép kurtizánt... Hogy ezután mi történik, maradjon homályban. Megnyugtatásul annyit elárulok: igazi hollywoodi produkcióról van szó... Heti hír De Niro, a pszichológus A hatszoros jelölt és kétszer is Oscarral jutalmazott Róbert De Nirót eddig mindig jellemformáló és megrázóan drámai alakításaiért dicsérték az ítészek és a filmkedvelő publikum. Most viszont mindenki meghökkent: De Niro három évtizedes karrierje legnagyobb mozis sikerét a Csak egy kis pánik című komédia hozta meg, amely a bemutató utáni első héten 18 millió dolláros bevételt eredményezett, és a nézettségi lista első helyezettje lett. A film egyébként egy szorongó maffiafőnökről szól, aki kétségbeesve keresi fel a pszichiáterét. A szlovákiai magyar bábjátszás nemzetközi sikere. Fesztivál a vaskakashoz Bábok és bolondozások Jelenet Az őzzé változott fiúból A szerző felvétele Tavas József A rendezvény, melyet nyolcadik alkalommal valósítottak meg Győrben, mára az egyik legrangosabb szakmai találkozóvá nőtte ki magát. Szerencsés dolognak számít, hogy idén a Magyar- országi Színházi Találkozóval egy időben, egymás tőszomszédságában zajlott a két fesztivál. A résztvevők: színészek, rendezők, szakmabeliek „egy tálból” ettek a Komédiás Étteremben, így megvolt legalább az illúziónk arról, hogy íme itt az istenadta lehetőség: a kétfajta színházi szakma megtalálja az utat egymáshoz. Régi bánata a magyar bábjátszásnak, hogy hosszú évtizedek óta háttérbe szorult a drámai színház mellett. A háború után szovjet mintára létrehozott Budapesti Állami Bábszínház gyárszerű monopóliuma elnyomott mindenfajta kezdeményezést. A 60-as-70-es évek amatőr mozgalmának köszönhető, hogy valamelyest megőrizte a magyar hagyományokat, és ebből a csírából a nyolcvanas években lassan újjáéledtek a hivatásos városi bábszínházak, majd a családi és magánbábszínházak is megjelentek. Ma Magyarországon 10 városi és 8-10 családi, illetve magánbábszínház tevékenykedik. Az idei győri bábszínházi találkozóról el lehet mondani, hogy az utóbbi évek legcsaládiasabb hangulatú, legszervezettebb, szakmailag legátgondoltabb rendezvénye volt Magyarországon. A fesztivál mottójában is „A bolondságok jegyében” zajlott. Ezeknek a „bolondságoknak” az összeválogatása viszont nagyon igényesen történt. Meghívták az utóbbi évek 10 legjobb magyar előadását, és hozzáválogattak öt külföldi produkciót. így került a Győri Vaskakas Bábszínház bohócsapkájába a Vojtina Bábszínház Debrecenből, a Ciróka Bábszínház Kecskemétről, a Kolibri Színház Budapestről, a Bóbita Bábszínház Pécsről, a Márkusszínház Pécsről, a Kabóca Bábstúdió Veszprémből, a Vaskakas Bábszínház Győrből, a Maskarás Céh Budapestről, valamint a Meseszínház és a Piki Színház Szlovákiából, a Theatre WITAK Lengyelországból, a Prassein Aloga Görögországból és a Garlic Theatre Angliából. Egy-két kakukktojástól eltekintve szinte csupa színvonalas előadást láthattunk. A magyarországi bábszínházakról elmondható, hogy óriási fejlődésen mentek keresztül az utóbbi években. Ahány színház, annyiféle sajátos stílus van kialakulóban. Sok-sok év után beérni látszik az a befektetett energia, az a sokirányú kezdeményezés, amit a magyar bábostársadalom szakmai megújulást szorgalmazó része kezdeményezett. Ezek közé tartozik azoknak a szakembereknek a térnyerése, akik külföldön, elsősorban Prágában szakmai képesítést szereztek. Tipikus példája ennek a Kolibri Színház Tenyérbe zárt mese című, Iva Perinová által írt, Kiszely Ágnes által fordított és rendezett, valamint Boráros Szilárd által tervezett bábszínházi adaptációja. Ők mindnyájan a cseh bábiskola tanítványai. Továbbá új minőséget jelent a bábszínházi rendezők hiányában dolgozni kényszerülő színházaknak, hogy az utóbbi 15 év alatt az új bábszínházakban tapasztalatot szerző vezető színészek elkezdtek rendezni, és egyre jobb előadásokat hoznak létre. Egyre jobban megfigyelhető, hogy a drámai színházi világból származó rendezők szintén el-elkalan- doznak a bábszínház irányába, és teszik ezt egyre szívesebben és egyre érzékenyebben. Egyre jobban odafigyelnek és figyelembe veszik a bábszínház sajátosságait és törvény- szerűségeit. El kell még mondani azt is, hogy egyre nagyobb szerepet kap a magyar bábszínházak életében az utóbbi években újjáéledt magyar népi kézművesmesterség. Ez nagyon örvendetes tény, hiszen ennek termékei egyre több előadásban jelennek meg jelmez, díszlet, báb- vagy kellékként, és ettől a magyar bábszínház kezdi visszanyerni sajátos jellegét, amelyet az utóbbi ötven évben teljesen elvesztett és elfelejtett. A külföldi együttesek mindig egy fesztivál fénypontját jelentik. Ezeken az előadásokon az is ott van, aki a többiről hiányzik. Mindenki feszülten vár, vajon mi újdonság éri, mit vihet haza belőle. Lám, most ebből is bepakolhatott a tarisznyába egyet s mást. A lengyelek szuggesztív játékukkal, gyönyörű bábjaikkal jöttek. A szlovákok (Piki Színház, Bazin-Pezinok) eredendő játékosságukkal, abszolút professzionális színészi képességeikkel bemutatták, hogyan lehet egy banális történetből (Amikor az anyu nincs itthon) tökéletes bábszínházát csinálni. Aztán jött Écsi Gyöngyi és Badin Ádám Meseszínháza Szlovákiából magyar nyelven, akarom mondani palóc-magyar nyelven. Az őzzé változott fiú című előadással debütáltak a magyarországi és nemzetközi szakma előtt. A hagyomány olyan mély és egyszerű rétegeihez nyúltak vissza minden szemellenzés nélkül, amihez még magyarországi színházak sem mertek eddig. Aztán elkezdtek mesélni, énekelni, játszani, regölni. Tisztán, egyszerűen. Ők aztán igazán „megbolondították” a jelen lévő szakmai közönséget. Csujjogatásra, csúfolódókra, regölésre vettek rá minket. Aztán a végén mindnyájan csodálkoztunk. Magunkon a legjobban. Ilyen egyszerű volna a Színház? De ezután még jött egy meglepetés. A legeslegvégére tartogatták. A Szent György és a sárkány az angliai Garlic Theatre feldolgozásában. Bemutatták, hogyan kerül elő egy kicsi kofferből a csoda. Bizony előkerült. Gyönyörű díszlet, síkbábok, még profibb játék. S nem kell hozzá több kommentár. Kukoritól tudjuk már, hogy tojásból lesz a csoda. De ehhez még nekünk sokat kell tanulni és tapasztalni. Aztán majdnem vége lett e fesztiválnak, de előtte a magyarországi és nemzetközi szakma szavazott: 1., Vaskakas: Garlic Theatre, Anglia, 2., Vastyúk: Meseszínház, Szlovákia, 3., Vascsibe: Divadlo Piki, Szlovákia. Ahány színház, annyiféle stílus... Egyre nagyobb szerepet kap a magyar népi kézművesmesterség. Nyári szépművészeti szenzáció Londonban. A kiállítás a National Gallery és a hágai Mauriitshuis Múzeum közös szervezésében jött létre Rembrandt hatvan önarcképe a National Galleryben R. Hahim Veronika_________ A brit főváros nyári szépművészeti szenzációja alighanem a Trafalgar téri National Galleryben a napokban megnyílt Rembrandt, ahogy önmagát látta című kiállítás. A National Gallery és a hágai Mauriitshuis Múzeum közös szervezésében jött létre, és anyaga röviddel a londoni bemutató szeptember 5-i bezárása után, szeptember 25. és 2000. január 9. között a holland fővárosban is megtekinthető. A londoni galéria mintegy kesztyűt dobott a Royal Academy of Arisnak, melynek Monet-kiállítása nyolcszázezer látogatót vonzott, és az utolsó napokban nonstop nyitva tartott. A Remb- randt-kiállítás magabiztos rendezői ugyanis július 1-jétől mindennap este 10 óráig várják a XVII. század legnagyobb hatású holland festőjének rajongóit. Rembrandt szenvedélyesen örökítette meg önmagát 1625-től, 19 éves korától kezdve egészen életének utolsó évéig, 1669-ig, amikor a bemutató két drámai, megrázó képe is keletkezett. Talán egyetlen más festő sem foglalkozott önmagával ilyen megszállottan, noha Michelangelo is megfestette magát a sixtusi kápolna freskóin, Picasso is állt önmagának modellt, Rembrandt honfitársa és rajongója, Van Gogh pedig majdnem olyan gyakran ábrázolta saját fizimiskáját, mint bálványa. Az egyedülálló kiállítás a létező hetven önarcképből - olajfestmények, rajzok, rézkarcok - hatva- nat szedett csokorba, részben saját gyűjteményéből, az északlondoni Kenwood House-ban őrzött pazar Iveagh-kollekció- ból, az edinburghi National Gal- leryből, a holland Rijksmuseum- ból és a Mauriitshuisból, részben a távolabbi intézményektől, például a washingtoni National Gallery of Aritól és a bostoni Isa- bella Stewart Gardner Museum- tól kölcsönözve. Bár a képek nem feltétlenül kronológiai sorrendben követik egymást - a sztárfestményként kezelt Önarckép 34 éves korban Rubens-, ü- letve Tiziano-mintának tekintett portréi társaságában foglal helyet az utolsó előtti teremben -, kétségtelenül felfoghatók fényképalbumként is, híven megörökítve a kócos hajú, tágra nyitott szemű, fintorokat vágó fiatalember fokozatos változását, öregedését puffadt arcú, megereszkedett állú, ráncos, vörös orrú, fáradt tekintetű vénemberré. A kiállítás katalógusában ezzel szemben Emst van Wetering Rembrandt-kutató kifejti, hogy a mester nem tekintette volna összefüggő és folyamatosan alakuló sorozatnak a most a National Galleryben egyszerre látható hatvan képet. Önarcképeivel egyrészt különböző arckifejezéseket kívánt tanulmányozni, gyakorolni, másrészt „reklámnak” szánta őket, hogy megrendeléseket szerezzen tehetős holland polgároktól, és kielégítse a piac növekvő igényét híres emberek, köztük művészek portréira. A National Gallery kiállításának ambiciózus céljai vannak. A néhány évvel korábbi, Rembrandt és tanítványai című összeállítás kérdőjeleit felidézve ismét feszegeti, vajon mely képek tekinthetők eredetinek, és melyikeket festették tanítványai, akiknek képzéséhez többek között Rembrandt-önacképek másolása is hozzátartozott. Egymás mellett látható például a Mauriitshuistól kikölcsönzött Rembrandt portréja nyakdíszítéssel és a ritkán látható nürnbergi Önarckép nyakdíszítéssel. Míg előbbiről nemrégiben derült ki, hogy nem Rembrandt keze nyomát viseli, utóbbi a legkorszerűbb infravörös vizsgálatok szerint az eddigi feltételezésekkel szemben nem kópia, hanem eredeti Rembrandt. Külön csoportba rendezték azokat a korai, úgynevezett tronies festményeket és rézkarcokat, amelyek a szó legszorosabb értelmében nem önarcképek, hanem egy-egy karaktert ábrázolnak.
