Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-28 / 30. szám

Kultúra 1999. július 28. 13 Dés László: „A film és a színház összetett feladatot jelentenek...” Egy lassú zeneszerző Galambos Ágnes ___________ Ze neszerző, szaxofonművész, a magyar dzseszz egyik kiemelke­dő egyénisége. Ha volnának még suszterinasok, valószínűleg Dés László filmzenéit és musi­caldallamait fütyülnék az utcán. A Kalózon című filmben játszott először a Jazz+az együttes. A film zenéjét ön szerezte. Olyan népszerű lett a muzsika, hogy országos turnéra indultak. Ho­gyan vélekedik eddigi sikerei­ről? Nem érzékeli igazán az ember, ha valahová elért. Ezt nem holmi A muzsikusokat rettenetesen el lehet bizonytalanítani, ezért hinnem kell magamban. álszent álszerénység mondatja velem, de mindig annyira bele­merülök az épp esedékes mun­kámba, hogy az megakadályoz az összegzésben. A film és a szín­ház összetett feladatot jelente­nek, ezért eleve nem lehet sima, problémamentes az én pályám. Az -összetett- azt jelenti, hogy konfliktusokkal jár? Ha az ember akar valamit, az el­kerülhetetlenül konfliktussal jár. Most életemnek nagyon bol­dog pillanatai vannak, mert a Jazz+az muzsikusaival fél sza­vakból is értjük egymást. Egy le­mezre való anyagot készítet­tünk, azzal járjuk az országot. A Kalózoknak nagy volt a vissz­hangja, és sokféle kritikát ka­pott. Volt, amelyik bíráló a fil­met szidta, mások a zenét ma­gasztalták, vagy épp ellenkező­leg, a zeneszerzőt marasztalták el. Hogyan tudja felvértezni ma­gát ilyen esetekre? Igyekszem toleráns lenni. Vi­szont ha tényszerű dolgokban tévednek, vagy alaptalanul tá­madnak, akkor az ember kicsit „Igyekszem toleráns lenni." védtelen. A muzsikusokat, elő­adókat rettenetesen el lehet bi­zonytalanítani, ezért hinnem kell magamban. Sokféle bírálatot kaphat, hi­szen alkotó és előadó egy sze­mélyben. Még nem fordult elő velem, hogy egy kritika önvizsgálatra késztetett volna. Az esetek nagy többségében a kritikákat olya­nok írják, akik nem értenek hoz­zá. Ez baj, mert az volna a jó, ha az adott vélemény megdolgoz­tatna. így csak az önkontrollom­ra hagyatkozhatom. Mi befolyásolja még a döntése­iben? Előadónak gyors vagyok, zene­szerzőként viszont lassan dol­gozom. Nagyon sok variációt készítek, amíg arányaiban, for­májában megtalálom az igazit. Az utóbbi években két musicalt is írtam, olyankor az alkotótár­sak óhatatlanul befolyásolnak. De ez nem demokratikus pálya. Eltökéltség kell hozzá. így a bi­zonyos kétségek között születő darabok végleges formát ölte­nek, és azok az én döntéseim. Amiért persze vállalnom kell a felelősséget. Szokás a komolyzene és a köny- nyűzene kibékíthetetlen ellen­tétéről beszélni. Eddigi mun­kássága azt bizonyítja, hogy a kettő között nincs is olyan nagy különbség. Az idei Tavaszi Fesz­tiválon például Kocsis Zoltán, Presser Gábor, Karácsony Já­nos társaságában az Amadinda Együttessel játszott. Olyannyira, hogy az Amadin- dának több darabot írtam is. Az utolsót épp most vettük fel, a Keller Vonósnégyes közre­működésével. Nagyon érde­kes, kortárs zene, ami csak na­gyon kevés improvizatív ele­met tartalmaz. Szerintem léte­zik átjárás a két műfaj között. S hogy a XXI. század küszöbén ez még mindig kétséges, abban a zeneoktatási rendszer a hi­bás. Nekem szerencsém volt: először komolyzenét tanul­tam, és amikor kamaszkorom­ban váltani kezdtem, párhuza­mosan műveltem a kettőt. így mindegyik zenei világ barátsá­gos nekem. Legendás volt együttese, a Trió Stendhal. Nem csoda, ha vezető egyéniségként tartják számon. Minden együttesben kell valaki, aki valamilyen utat, szellemisé­get meghatároz. Én a vezetésre alkalmasnak tartom magam, de nagyon hinnem kell abban, amit csinálok. Kezdettől fogva ma­gam döntöttem el, hogy hova társulok. Természetesen voltak nehéz időszakok is az életem­ben, amikor a döntéseimért nagy árat kellett fizetnem. Ha az em­ber alakít egy zenekart, az senkit sem érdekel. A Trió Stendhallal évekig a »fű alatt«, kis dzsessz- klubokban játszottunk. Amikor három év múltán már nem fér­tünk el a klubban, olyan nagy volt a siker, kiléptünk a nagy színpadokra. Előtte se pénz, se posztó, csak maga a hit. Hittünk abban, hogy amit játszunk, az jó. Mindig tudtam, hogy nem sza­bad feladni. „Minden munkában benne van a bukás lehetősége.” Megváltoztatta a siker? Nem hiszem. Minden alkotó­nak minden munkájában benne van a bukás lehetősége. A mi­enk csapatmunka, és elég, ha csak egyvalaki végzi rosszul a dolgát. Biztos, hogy az esemé­nyek alakítják az embert, nyil­ván tapasztaltabb lettem, az is lehet, hogy bölcsebb. Végül is, az életet is lehet tanulni. Heti kultúra Könyvespolc Gábriel Viktor: 1848-1849 legendája a szlovák történetírásban „Lehet a mi »nemzeti értel- miségink« bármilyen prove- nienciájú - lutheránus vagy katolikus, fasiszta vagy kom­munista, akadémikus vagy maticás, konzervatív vagy li­berális többnyire elhomá­lyosul a látása, és elhagyja jó­zan ítélőképessége, mihelyt általában a »szlovákkérdés- sel« és különösképpen a szlo­váktörténelemmel kezd fog­lalkozni. Ez az a szellem, amelyet Gábriel Viktor sza- mizdatjában számtalanszor dokumentált, és amelynek könyv alakban megjelenő ta­nulmányában további példáit sorakoztatja fel. Ha a »nemze- ti elvről« van szó, nemzeti értelmiségink az ördöggel is hajlandó szövetkezni, Stúr és hívei a cárral és a császár őfel­ségével is, a nemzeti-szocia­lista és katolikus teológus, Stefan Polakovic a kommu­nista Vladimír Mináécsal vagy az istentagadó Husákkal is, akinek még meg is köszöni a »szlovák ügyben« való kiállá­sát. Ha valaki ezt az ügyet támogatja, ha valaki »jó szlovák«, akkor minden más meg van bocsátva: Tisónak a szlovák zsidók kiirtása, Hu- sáknaka normalizáció, a cár­nak a kíméletlen zsarnokság” - Írja Miroslav Kusy a kötet utószavában. (Kaliigram, Pozsony) Vasárnap kisgaléria Tono Stano: Ragyogás Regény M ilyen tapintatosak vagyunk! Szégyel- lősek. És ráadásul én: gyáva. Emlék­szel, amikor hasonló helyzet­ben ott álltunk a Nagymama ágyánál, már túl volt azon a borzalmas, felesleges mészárlá­son szegényke, és aludt, egy­másra néztünk, aztán megint rá, ahogy hihetetlen elszántság­gal, mint egy vastüdő, erős, egyenletes ritmusban lélegzett, de miért? És azt mondtad: az a jó kis nagyszebeni levegő. Tényleg, micsoda szervezet! És álltunk ott, nem tudtuk eldön­teni, hogy mi legyen. Csöpögött szépen az infúzió, táplálkozott a drágám, szép nyugodt álma lehetett. Akkor láttam először a vállát. A kerek női vállakat, mert csak addig volt betakarva. Nem tudom, hogy volt-e ben­ned valaha is féltékenység vele kapcsolatban? Mert lehetett. Mi, a Nagymamával így a végé­re már nagyon mélyre men­tünk. Olyan vallomások voltak, babám! Szóval néztem a vállait, a hófe­hér vagy zöld színű paplant, ami korábban sose volt, és lej­jebb bizony látható volt a pap­lan domborulataiból, hogy nin­csen már minden úgy, ahogyan volt, és nagyon elegünk voít, mert méltatlannak éreztük, dü­hösek voltunk. Valami siheder orvos a folyosón csak futtában Adél Salamon András 2.rész annyit mondott, hogy nem volt vérzés. Na cseszd meg! Visszamen­tünk, és úgy benne volt a leve­gőben, hogy egy mozdulattal be lehetne fejezni ezt. El kéne zárni az infúziót. Nem lehet, hogy erre ébredjen! De nem mertük, bár én benne lettem volna, ha te is. Akkor már so­kat gondoltunk arra is, mi lesz a Csilkóval? Ha felébred, azonnal azt kérdezi. Ha alszik, biztos a cicájáról álmodik. Szerencsére azonban nem lát­tunk aggodalmat az arcán. Én megmondtam a Nagymamá­nak már bent, hogy minden fontosat tőle tanultam. Függet­lenséget, méltóságot, a szabad­ság tiszteletét. Vittem valami kaját, egy kis sámlin ültem, ő feküdt, nevetgéltünk. Emlék­szel, hogy én voltam az, aki pár percre mindig visszahoztam a morfium-tripből? Azt mond­tam: - Nagymama, hülye vagy? - Igen, fiam, na és? - Ki vagyok én? - Hát tudom... - De mondd meg! Mondjad a nevem! - Hát az a... tudod te... És azért szép lassan végigmen­tünk, és mennyire örültem, mert sikerélmény volt: -Nem vagy bolond, Nagymama! Mégse vagy hülye! Mi nem puszilkodtunk, mélyebb kapcsolatunk volt. Kéz­csók, magázódás, de már csak a végén, mert eredetileg mi bará­tok voltunk, évtizedeket lógtunk át együtt, cinkosok, deviáns ál­lampolgárok voltunk. Egy lehe­lettel később jöttem rá, hogy li­mitált időnk van, semmi baj, du­málunk mi azóta is. Onnan tudtam, hogy baj van, mikor a pénztárcáját átadta. Mert dugta nekem a pénzt foly­ton, meg kértem is, loptam is, szorította, nem adta, és a vé­gén, mintha megadta volna ma­gát, harminc év harc után ön­ként átnyújtotta nekem a PÉNZTÁRCÁT. Lehetett benne legalább négyszáz forint, meg az apró is több mint kétszáz! Szerettem megpuszilni a kezét. Nekem ott mondtad a kórház­ban, hogy apukám, engem ne­hogy hamvasszatok! -Remé­lem, túlélsz anyám, mert én nem temetek. Úgy kezdődött, hogy - mint máskor is - együtt dolgoztunk, és mindig, ha valamivel kész lettem, megkérdeztem, hogy milyen? Azt mondod: ez jó. De miért? Mi a jó? Megint csak annyit válaszolsz: jó. Csapko­dok, hogy csináljuk gyorsab­ban, nem leszek kész, azt aka­rom, hogy lássad a végét is, mit szólsz hozzá? Lehetnék író én is? Csöndben vagy, nem vála­szolsz. Miért? Téged nem érde­kel, hogy mit találtam ki megint? Figyeljél már, hé! Te mondtad, hogy tehetséges va­gyok, én nem mertem volna ilyesmibe kezdeni. Gondoltam, hogy csak meg tudod ítélni, te elolvastál majdnem mindent, orvosira jártál, kívülről tudtad az összes József Attilát, és most nem mondasz semmit. - Anyám, néma vagy? Megné- multunk, anyuka? P ár nap alatt hihetetle­nül felgyorsult az egész. Többször is mondtad, hogy nem bí­rod, álljunk le, elájulsz a fá­radtságtól. És az én határ­időmmel mi lesz? Mi az, hogy fáradt vagy! Ennyitől? A jóistenke áldjon meg, énne­kem nincsen életem? De csak nézem, ahogy hanyatt fekszel, mi ez, megjátssza magát? Vá­rok, toporgok, akkor én olva­som át, pedig nem szoktam. Kaci, a fekete jicád, akit az au­tónk alól mentettünk ki neked, a hasadra ugrik, a kardigáno­dat cumizza. Nem kelnél fel? Gyanússá kezd válni, mért nincs kedved beszélgetni? Nem veszel részt a társalgás­ban, folyton én beszélek, meg a többiek, pedig hogy’ unom! Azt mondod, hogy én nem me­sélek, nem tudod, mi van ve­lem, és tényleg egy ideje azt ér­zem, hogy bonyolult lenne el­mondani az összes részletet, a szereplőket, a szemétségeket, annyira komplikáltak lettek a viszonyok körülöttem, olyan rengeteg érdektelen dolgot ké­ne elmondanom, hogy valamit is megértsél, hogy inkább csak dicsekszem, ha van mivel. Mit akarsz hallani? Hogy sikeres vagyok? Fenét. Pontosan tu­dod, hogy vergődök, de mégis örülsz minden kis jónak, hogy na, talán, talán.-A legnagyobb fiam.- Mit csinál?-Hát...- Mivel foglalkozik?- Öööö, hát olyan afféle, tudja, szóval itt-ott... Emlékszel jöttem ki a felvételi­ről, ott álltái:-Sikerült?-Persze. Fel fognak venni. Ter­mészetesen. (folytatjuk) Kieb Attila felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents