Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-07-28 / 30. szám

10 1999. július 28. Kópé “ Nagy emberek - kis történetek Newton almája Az alma rendszerint kompótnak vagy rétesnek való. Ámbár számtalan közönséges téli alma, birsalma és gránátalma kö­zött emberemlékezet óta időről időre megérik egyetlenegy varázsalma, amely mindent a visszájára fordít. Úgy hírlik, egy alma miatt űzték ki az első emberpárt a Para­dicsomból, almáért vetélkedve kezdődött több háború, és el­varázsolt alma gurul át minden második mesén... A történe­tünkben szereplő alma azonban csumájától a száráig valódi. Egy eldugott angol faluban, Woolsthorpban még a múlt szá­zadban is mutogatták azt a fát, amelyikről leesett. Közvetlenül az almafa melletti piros házban született egyszer régen egy Newton nevű földbirtokos fia, Isaac. Gyönge, vézna fiúcska volt, sok munkát, komoly vesződsé- get okozott családjának, míg a pelenkából a nagyfiús nad­rágba nőtt. A papája korán jobblétre szenderült, Isaac te­hát egyedül maradt a mamájával és Jakab bácsival, akik gyakran tanácstalanul álltak fölötte. A gazdaságban makk- egészséges fiúra lett volna szükség, aki birkát legeltet, és segít a mezei munkában. Isaac azonban kisgyerek korától fogva a könyveket bújta, és a fejét törte mindenfélén. - Is­kolába kellene adnunk - sóhajtott Jakab bácsi -, itthon annyit ér, mint lencsében a kavics... így is történt. Isaac pedig olyan eredményesen folytatta tanulmányait, hogy a tanárok nem győztek csodálkozni. Könnyedén, akadálytalanul haladt osztályról osztályra, az elemi iskolából a középiskolába, a főiskoláról az egyetem­re. Huszonkét éves korában még mindig meglehetősen vézna volt, ellenben a világon mindent tudott arról, hogy ki mit mikor és hol talált ki... Csak ekkor lazított, és uta­zott haza nyaralni. Lefeküdt a ház mellé az árnyékba, hogy szundítson egyet, ám ebben a pillanatban egyenesen az orrára pottyant egy alma.- Nem tudnál egy kicsit távolabb esni? - dünnyögte Isaac. Amint e szavak elhagyták a száját, meghökkent, elméje meg­világosodott: soha semmi, még az alma se úgy esik a földre, ahogyan a kedve tartja, hanem mindig a legrövidebb úton! Ebből aztán nagy felfedezés lett: a szabadesés törvénye. Isaac Newton ettől fogva folyton feltalált valamit, minden idők egyik leghíresebb tudósa vált belőle, óriási tisztelettel és dicsőséggel övezve, bár mindig kissé gyöngén és véznán, tisz­tes kort, nyolcvankét évet ért meg... Müyen nagyszerű, hogy időről időre olyan almát terem a fa, amelyik tudja, kinek az orrára pottyanjon! Francia népmese Mirkó királyfi meg a táltos paripa Reich Károly rajza Volt egyszer egy király, annak három fia. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett. Megkérdezte egyszer a legkisebbik fia - Mirkó királyfi -, mi az oka annak, hogy király apja egyik szeme sír, a másik meg nevet.- Nagy oka van annak, édes fiam - mondta a Fehér király, mert ez volt a neve. - Volt nekem egy vitéz barátom, a Fekete király, hej, sok ellenséggel megvívtunk mi ketten legénykorunkban! Aztán egyszer úgy esett, hogy el kellett válnunk. Volt ennek az én barátomnak egy tündér keresztanyja, az meg­mondta nekem, hogy három derék fiam lesz, de jó király csak abból lehet, aki majd megtalálja, az országomba el is hozza a Fekete király birodalmában termett aranyvirágot meg melléje még egy aranyalmát is. Nevet az egyik sze­mem, mert három derék fiam van, sír a másik szemem, mert azt sem tudom, hol-merre van a Fekete király birodalma; hogyan is várhatnám, hogy valamelyik derék fiam elhozza az aranyvirá­got meg az aranyalmát?- Egyet se búsulj, édesapám! - mondta Mirkó királyfi. - Elmegyek én is meg a két bátyám is, haza sem jövünk aranyvirág és aranyal­ma nélkül. így is lett. Csakhogy a Fekete király istállójában két szép paripa volt bekötve, azt elvitte a nagy útra a két idősebb királyfi, Mirkónak egy öreg, sovány gebe jutott. Megveregette Mirkó királyfi a gebe oldalát, s szelíd szóval biztatta:- Egyet se félj, derék öreg jószá­gom! Megitatlak, megetetlek min­den reggel, minden este, valaho­gyan majd csak eljutunk a Fekete király országába. Azzal felült a gebe hátára, s a testvérbátyjai után ő is elindult a hosszú útra. Mikor esteledett, megszólalt az öreg ló:- Mit parancsolsz, édes gazdám? Szálljak-e, mint a szél, vagy röpül­jek-e, mint a gondolat? Mert tudd meg, hogy táltos vagyok én, csak azt vártam, hogy szelíd szóval szól­janak hozzám!- Röpülj, lovam, táltos lovam, röpülj, mint a gondolat! - örven­dezett Mirkó. Röpült is a táltos, röpült, mint a sebes gondolat; a hold sem világolt még az égen, Mirkó királyfi a Fekete király palotájának az udvarába ért. A palota ablakából éppen kinézett a Fekete király szépséges leánya.- Hát te ki vagy, galambom? - kérdezte Mirkó királyfi.- Én a király leánya vagyok, de mit keresel az én apám udvarában, te idegen vitéz?- Téged kereslek, galambom, mert nálad szebb aranyvirágot még nem látott a szemem! Most már csak az aranyalmát kell megtalálnom! A király leánya becsapta az abla­kot, sehogyan sem értette, mit akar az idegen vitéz. Akkor Mirkó királyfi meg a táltos paripa háromszor megkerülte a palotát, a Fekete király meg a szép­séges leánya kijöttek a palotából, de ahogy átlépték a küszöböt, a király aranyalmává, a leánya meg aranyvirággá változott. Mirkó ki­rályfi a kalapja mellé tűzte a virá­got, az almát meg zsebre vágta, s mint a sebes gondolat, szállt vissza az édesapjához.- Apámuram, meghoztam az aranyalmát, meghoztam az aranyvirágot, aztán most már nevessen ám mind a két szeme! Székely monda: Mese a kalászról Mikor az Úristen a világot megteremtette, jó dolguk volt a szántó-vető embereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég volt bőven, mert a gabonák szára a tövétől a hegyéig csupa kalász volt. S még milyen ka­lász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy ka­lász elég volt egy ház népének. Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyan könnyű legyen az élete, s el­kezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni:- Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megeléged­ni egy barázdával?! Lássátok, ha több barázdát húz­nátok, annyi gabonátok lenne egyszerre, hogy hol­tig nem kellene többet dolgoznotok. Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre men­tek, s egy helyett száz meg száz barázdát szán­tottak, s jó sűrűn teleszórták gabonával, hogy sok, nagyon sok gabonájuk legyen. Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalász- szal tövétől hegyéig minden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlensé- gén, végigsimította a gabonaszálakat tövétől hegyéig, csak éppen legfelül hagyott egy fejecs­két, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embe­reknek:- Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek: szántsatok ezután annyi baráz­dát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg, hogy én is annyit adok, amennyit akarok. Azóta a szántó-vető ember sokat szánt, de hiá­ba hullajtja véres verejtékét, egy szálon csak egy kalász terem. Verssarok Illyés Gyula Egy barackfára A kis barackfa vállig sem ér. De már barack van ága hegyén. Lábujjra állva nyújtja feléd. Mint szűz leányka behunyt szemét. Állj csak elébe: szál derekát hajtja és lépne - futna tovább. Piheg és illeg, melege van. Legyez, legyintget divatosan. Rázza ruhája lepke díszét. Pirulva várja, hogy megdicsérd. Folyton azt nézi, csak őt keresd. Bálterem néki még ez a kert.

Next

/
Thumbnails
Contents