Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-28 / 30. szám
4 1999. július 28. Háttér Tények Mindenhatók kudarca Reza Pahlavi, az utolsó sah igazi despota volt: Irán nemzeti kincseit saját tulajdonának tekintette, hatalma védelmét a hadseregre és a félelmetes titkosrendőrségre bízta, alattvalóit semmibe vette. Az egyházhoz viszont nem mert nyúlni, még a halálra ítélt lázádó ajatolla- hokat sem végeztette ki, csak kegyesen elűzte őket. Amire nem voltak képesek a fegyveres gerillák, azt megtette egy agg imám, akit a tudadanság- ban tartott nép már életében szentként tisztelt: Ruhollah Khomeini a messzi Francia- országból döntötte meg a sah hatalmát. Az iszlám fundamentalizmus, különösen annak síita ága ekkor kezdte reneszánszát élni. Az Iránban létrejött iszlám állam volt a bizonyítéka annak, hogy a Korán tanítása szóról szóra ma is érvényes. Ez a meggyőződés radikalizálta, majd mi- litarizálta a vallási színezetű pártokat és mozgalmakat Afganisztántól Algériáig. Az utóbbi egy-két évben viszont már jelentkeztek a sorozatos kudarcok. Még nem látványosak, de tagadhatatlanok. Csecsenföldön és a többi kaukázusi miniköztársaságban is a függeüenség került az első helyre az iszlámmal szemben, az algériai fundamentalisták ugyanúgy nem tudták megszerezni a hatalmat, mint a törökországiak, bár az előbbiek a terrort, az utóbbiak a politikai harcot választották. Bizton megjósolható, hogy ha az új izraeli kormány megtartja ígéretét, és előreviszi a békefolyamatot, a palesztin iszlám csoportok lába alól is kicsúszik a talaj a megszállt területeken és Dél-Libanonban egyaránt. S bár Afganisztánban a tálibok- akiket még Irán is elvakultaknak tart - gyakorlatilag az egész országot uralják, hatalmuk nem szilárd, mert elszigeteltségük szinte her- metikus. Jellemző, hogy éppen Iránban, ahonnan az egész iszlám reneszánsz elindult, a legszembetűnőbb a hanyadás. Az iskolázadan vidék még az ajatollahoké, a városi lakosság - azaz a többség - már ingadozik, az értelmiség viszont egyre nyíltabban ellenáll. Az iszlám ráerőltetése a társadalom életének minden területére azt eredményezte, hogy nemcsak a szellemi életen esett erőszak, hanem az alap, a gazdaság ingott meg, minek következtében gyengült az ország védelmi képessége is. Ez pedig nagyon veszélyes ebben a labilis térségben, különösen akkor, ha az ország nemzetközi kapcsolatai is a minimumra korlátozódnak. Ami külön figyelmet érdemel: még a vallásos értelmiség és nagyon sok teológus is úgy látja, hogy szét kell választani az egyházat és az államot. Hiszen az állam a hatalom gyakorlásának színtere, márpedig az egyháznak nem az uralkodás a feladata. Legerősebb érvük, hogy az iszlám elmélkedő, élő vállás: míg a Korán egyeüen könyv, a Korán-magyarázatok száma végtelen. Ez mindig, minden korban így volt, tehát a papok egy csoportja nem sajátíthatja ki magának azt a jogot, hogy a szent szövegek egyetlen értelmezője legyen, sőt előálljon egy, úgymond, hivatalos interpretációval. Márpedig Iránban éppen ez történt, s végeredményben a legfőbb vallási vezetés volt az, amely fokozatosan bebizonyította a színtiszta iszlám állam képtelenségét. (gzs) Khomeini ajatollah már tíz éve halott, de az irániak még mindig úgy érzik: rajtuk tartja a szemét. Archívum Az egyetemisták ugyanazokat a jelszavakat hangoztatták, mint apáik húsz évvel ezelőtt Déjá vu - iráni változatban Görföl Zsuzsa Húsz évvel az iszlám forradalom után Irán ismét forrong. A szikra picike volt: egy lap betiltása. A lángok azonban magasra csaptak: megperzselték az országra rátelepedő ajatolla- hokat is. Külön érdekessége a dolognak, hogy a teheráni és vidéki egyetemek diákjai ugyanazokkal a jelszavakkal vonultak az utcákra, mint apáik húsz évvel ezelőtt. Nem azért, mert szegényes a fantáziájuk, hanem mert időközben írán problémái nem változtak, csak mélyültek. Nyilván ezzel magyarázható, hogy az apák is odaálltak fiaik mellé: Irán mintha egykori reményei újraéledését látná fiataljaiban. Pedig akik július közepén a nosztalgiát ébresztő jelszavakat skandálAz értelmiségiek már nagyon megelégelték a gyámkodást. ták, és megverekedtek a karhatalommal, anno még meg sem születtek vagy pici gyerekek voltak: Irán lakosságának fele húszévesnél fiatalabb. Az ókonzervatív iszlámizmus mellett éppen ez a magyarázat az iráni állapotokra. A forradalom után, az Irakkal vívott háború nyolc hosszú éve alatt a mindenbe beleszóló mullahok, a mindenható iráni papság talán önmaga számára is túl sikeresen ösztönözte a lakosság szaporodását. A forradalmat kísérő anarchia és a háború következtében összeomlott gazdaság így megoldhatatlan feladat előtt áll: évente 900 ezer munkahelyet kell teremtenie a végzős diákok számára. Ez csak az egyik nagy probléma, amelyet az iszlamizálás okozott, de vannak ennél kényesebbek is. A szigorúan vett vallási szabályok a vidéki életformához és konzervativizmushoz igazodnak, miközben az irániak többsége immár városlakó. A nagy munkanélküliség miatt képtelenek előteremteni az iszlám törvényei által előírt hozományt, így egyre több az agglegény és a túlkoros hajadon. S mivel a nőket lényegében kizárták a társadalmi és gazdasági életHatami elnök az idén márciusban Rómában járt. Tárgyalt az olasz állam- és kormányfővel, s megvalósult a történelmi találkozó: a Vatikánban fogadta őt a pápa. TA SR/EPA bői, ezek a hajadonok csak kölöncök a család nyakán. És ez már a mullahokat is nyugtalanítja, hiszen éppen az a rendszer mond csődöt, amelyet az egyetlen üdvözítőnek kiáltottak ki. Ennek a csődnek a következménye Szajed Mohammed Hatami elnökké választása is. 1997 májusában az értelmiség, a fiatalok és a nők szavazataival szerezte meg a posztot a klérus minden mesterkedése ellenére. Az Őrök Tanácsa, ez a 11 tagú politikai rögtönítélő bíróság ugyanis hosszasan fontolgatta, ne zárja-e ki a jelöltek sorából, de végül nem mert kockáztatni. Tudni kell, hogy ez a testület hivatott dönteni arról, ki az alkalmas jelölt, s döntése ellen nincs apelláta. Összetétele lehangoló: tagja a hat legkonzervatívabb ajatollah, s a többiek is méltó társaik. Az Őrök Tanácsa meg sem próbálja a demokrácia látszatát kelteni, szóvivője így nyilatkozott a Hatami jelölése körüli viták idején: „Ugyan mit tesz 20-30 millió ember szavazata, ha az iszlám vezetésnek más a véleménye?” Ebben a dohos társadalmi légkörben Hatami lett a remény megtestesítője. Államfőként igyekezett ott folytatni, ahol anno kulturális miniszterként abbahagyatták vele: óvatos reformokkal elviselhetőbbé tenni az életet, ügyelve arra, hogy túlzottan ne provokálja a klérust, hiszen rövid úton félreállíthatják, s akkor oda az esély. Hatami két évig Európában élt, s a demokrácia nyilván A saffafijat közismert orosz megfelelője: glasznoszty. megfertőzte. Kultuszminiszterként életet lehelt a filmgyártásba és az irodalomba, s mivel a rádióból és a televízióból még kirobbantani sem lehet a konzervatívokat, legalább a sajtó számára biztosított több levegőt. Éppen ez vezetett a júliusi ütközethez: a mindenhatók betiltottak egy reformer lapot. A diákok tiltakozásához az oktatók, sőt a felsőoktatási miniszter is csatlakozott, majd a közvélemény jelentős része, elsősorban az értelmiségiek. Hiszen ők - a képzetlen tömegekkel ellentétben - már nagyon megelégelték a gyámkodást. Ennyi a történet, amely valahol nagyon ismerős - déjá vu iráni változatban. Talán azért is, mert Hatamival egy új fogalom jelent meg a köztudatban, a saffafijat, amelynek van egy közismert orosz megfelelője: glasznoszty. így aztán érthető, hogy hívei csak Gorbiként emlegetik az elnököt. A diáklázadással kapcsolatban pedig megjelent az aggodalom: nehogy egy Tienanmen legyen belőle. Nem lett. Egyelőre. Hatamit megfenyegették, kicsit visszatáncolt, s lecsillapította a türelmetleneket is. Ez a visszafogottság egyelőre jó taktikának bizonyul. De azt már tudni lehet: Hatami valamit elkezdett, valami fontosat, de aligha ő fogja befejezni. Feltehetően úgy jár, mint Gorbacsov. Déjá vu... Malinak István Ismét zsákutcába jutott az északír békefolyamat, a felek egyre szkeptikusabbak a holtpontról való elmozdulás lehetőségét illetően, egyedül a londoni kormány hangoztatja, hogy folytatni kell az erőfeszítéseket. Ami érthető, hiszen a békefolyamat megfeneklése Tony Blair személyes vereségét is jelentené. Nem volt még brit kormányfő, aki ennyi energiát fordított volna a sok évtizedes konfliktus rendezésére. A mostani viszály lényege, hogy az unionisták nem fogadták el a brit és az ír kormány legújabb forgatókönyvét, s el sem mentek a július 15-i tartományi parlamenti ülésre, amelyen - tavaly november helyett - meg kellett volna alakítani a tartományi kormányt. Az unionisták addig nem hajlandók kormányt alakítani, amíg az IRA be nem szolgáltatja fegyvereit, az IRA viszont addig nem szerel le, amíg garanciákat nem kap, vagyis meg nem alakul a kormány. Itt - remélhetően nem véglegesen - bezárult a kör. Igazuk volt azoknak, akik tavaly április 10-én, a nagypénteki békemegállapodás aláírásakor megjósolták: könnyebb volt megkötni, mint megvalósítani. Az évtizedes felekezeti háborút lezáró s nemcsak Ulster tartomány, hanem az egész ír sziget jövőjét meghatározó megállapodást egy hónappal később népszavazásra bocsátották: a lakosság elsöprő többséggel támogatta. Jó egy hónappal későbbjúniusban megtartották a választásokat a protestáns és a katolikus közösség pártjainak részvételével. A108 tagú ulsteri tartományi parlament legerősebb pártja az Ulsteri Unionista Párt (a britbarát protestánsok legnagyobb szervezete) lett, így az UUP állíthatott kormányfőt Dávid Trimble pártelnök személyében. Helyettese az Írországhoz húzó katolikusok mérsékelt erejének számító Szociáldemokrata és Munkáspárt vezetője, Seamus Maiion lett. Persze a nagypénteki békemegállapodáshoz előbb a brit és az ír kormánynak kellett lezárnia történelmi vitáit, és a felek egyetértettek abban, hogy az északír tartomány Nagy-Bri- tannia része marad mindaddig, amíg a lakosság többsége nem kezdeményezi az egyesített Írország létrehozását. (Ennek szinte minimális a valószínűsége, hiszen Észak-írországban az unionista protestánsok vannak többségben, akik ellenzik az Írországhoz való csatlakozást, szemben a köztársasági katolikusokkal.) Nos, a tartományi nemzetgyűlés felállása után kemény kormányalakítási tárgyalások kezdődtek. Az eredeti, túl optimistának bizonyult menetrend szerint a kabinet már novemberben meg kellett volna alakítani, de a teljes bizalmatlanság légkörében kemény diónak bizonyult a tíz miniszteri tárca elosztása, az ír-északír együttműködési tanács létrehozása. Nem volt könnyű meggyőzni az UUP-t arról, hogy beleegyezzen: a tartományi kormányban helyet kap az általa terroristának tartott IRA politikai szárnya, a Sinn Fein, hiszen például Trimble soha még csak kezet sem fogott Garry Adamsszel, a Sinn Fein vezetőjével. Trimble London és Dublin minden győzködése ellenére nem mondott le követeléséről: csak akkor ül be egy kormányba a Sinn Feinnel, ha az IRA leszerel. Ilyen feltétel a nagypénteki békemegállapodásban nem szerepel, a dokumentum két év határidőt adott az összes félkatonai szervezetnek (tehát a protestáns csoportoknak is) a fegyverek beszolgáltatására. Trimble elutasította a felkínált garanciákat is: a Sinn Fein megígérte, az IRA 2000 májusáig beszolgáltatja fegyvereit, London pedig megígérte, hogyha ez nem történik meg, akkor a Sinn Feint kizáiják a kormányból. Trimble ezzel elutasította a nagypénteki békemegálla-podást, amelynek lényege, hogy a protestánsoknak meg kell osztaniuk a politikai hatalmat a katolikusokkal. Belfastban kitehetik a táblát: Igazságos rendezés - elnapolva! Agonizáló békefolyamat
