Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-07-21 / 29. szám
1999. július 21. Kópé Benedek Elek A kecskebékák királya Elmondom nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán. Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a kecskebékáknak is volt királyuk, hanem ezt csak úgy hallották az emberek hírből, de nem tudták, hogy melyik a király közülük, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengő forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki miről, miről nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta:- Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya! Erre megszólalt a kecskebékák királya:- Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya. Na, a király egyszeribe ki is fizette a fiúnak a száz pengő forintot; de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévő legyen a pénzével, mondta neki:-Add ide, én majd jól elrejtem, s ha szükséged lesz rá, visszaadom. A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengőtől. Azóta könnyű megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán. Lukács Zsolt és Rácz Noémi illusztrációja Magyar népmese Az öregember és a pokróc Reich Károly rajza Egyszer volt egy fösvény fiatalember, s annak a fösvény embernek volt egy fösvény felesége, s volt nekik egy öreg apjuk. Ez az öreg apjuk nagyonn öreg volt. Úgy reszketett a keze, hogy amikor a levest ette, s amíg a kanállal a tányértól a szájához vitte, mind kireszketett a kezéből, s az abroszt is mind teleöntözte. Mikor a tányérból ki akarta tölteni a kanálba a levest, a tányért is elejtette, s eltörött. Ezért úgy megharagudott a fiatal- asszony az apósára, hogy nagyon. Rábírta a férjét, hogy az öreget csapják el a háztól, eresszék világgá, hogy ne csináljon annyi szemetet náluk. A fiatalember rá kellett szánja magát, mert az asszony annyit duruzsolt, hogy végül is meghajolt az akarata előtt. Elmentek a vásárba, és vettek két új pokrócot. Elhatározták, hogy a két pokrócot az öregnek a hátára teszik, s úgy indítják világgá. Akárhol beesteledik, az egyik pokrócot leteríti, és a másikkal betakarózik, s úgy aludhat. Mikor hazaérkeztek, hát sem a férfi, sem a fiatalasz- szony nem tudta rávenni magát, hogy az öregurat útnak eressze. Volt nekik egy olyan hatesztendősforma fiuk. Azt mondja neki az apja:- Fiam, itt van ez a két pokróc, ügyesen össze vannak fogva. Mi elmegyünk a mezőre dolgozni, s mikor te gondolod, hogy már kinn vagyunk a mezőn, akkor a pokcórot tedd nagyapádnak a hátára, s fogd meg a kezét, vezesd ki az utcára. Mondd meg neki, hogy le is út, fel is út, menjen világgá, többet hozzánk ne jöjjön vissza. Úgy is tett a gyerek. Mikor az apjáék elmentek hazulról, akkor gondolt egyet, és csak az egyik pokrócot vette elő. Azt rátette a nagyapjának a vállára, kivezette az utcára, s azt mondta neki:- Nagyapám, maga menjen akár le s akár fel, de többet ide haza ne jöjjön, mert magának itt helye nincs. Az öreg sírt egy kicsit, s a pokróccal a hátán megindult. Este hazajött az ember és az asszony a mezőről, s látják, hogy a pokróc ott van, néznek szerte, az öreg meg nincs ott. Elészólítják a fiút:- Mi van nagyapáddal?- Hát úgy tettem, ahogy maguk mondták.-Hogy?- Rátettem a pokrócot a hátára, s megmutattam az utat neki, hogy menjen világul, s többet ne jöjjön haza, mert nincs reá szükségünk.- Hát akkor ez a pokróc, ami itt van, miért nem tetted ezt is reá? Akkor egy kicsit állott a fiú, s azt mondja:- Tudja, miért nem tettem, édesapám? Eszembe jutott, hogy mikor maguk is úgy megöregszenek, mint ő, s utat kell adjak maguknak, akkor nekem ne kelljen pokrócot venni, evvel a pokróccal magát is útnak ereszthetem. Összenézett az ember az asz- szonnyal, elszégyellték magukat, és sírni kezdtek. Hamar kihozta az ember a lovat az istállóból, ráült, s a kilencedik falu végén utolérte az öreget. Bocsánatot kért tőle, felültette a lóra, s úgy vezette kötőféknél fogva, amíg hazaértek. Amint hazaértek, az asztalhoz ültették, s a gyereket is úgy tanították, úgy nevelték, hogy tisztelje az öregeket. Többet nem bánták, ha eltörött a tányér, kiömlött a leves, vagy mi lesz, mi nem lesz, azontúl jó szemmel nézték az öreget. Tisztességesen éltek, s máig is élnek, ha meg nem haltak. Nagy emberek kis történetei És mégis mozog a Föld Az ember ősidők óta abban a hitben élt, hogy a Föld a világ közepe, hogy szépen befészkeli magát a fellegek közé, meg se moccan, és minden más kizárólag körülötte nyüzsög... Aki pedig ellentmond ennek, az ugyancsak megbánja. Öt és fél századdal ezelőtt Nicolaus Kopernikusz, Torun városának tudósa eljutott erre a megállapításra, de nem lelt benne sok örömöt.- Hogyan mondjam el az embereknek? Hiszen megnyúznak elevenen! Jobbnak látta tehát, ha nem szól senkinek. Nézeteit egy könyvben foglalta össze, melyet csak a halálos ágyán adott ki a kezéből. Olvasták királyok, uralkodók, sőt a pápa is, majd rettenetes haragra gerjedtek. Megparancsolták a világ akkori összes tudósának:- Eszébe ne jusson valakinek elolvasni ezt a könyvet! Zagyvaság az egész, s írójának egyetlen szerencséje, hogy idejében elhalálozott. A tudósok fogadalmat tettek, ám a tiltott könyvet elolvasták. Hamarosan arra a véleményre jutottak, hogy Kopemikusznak igaza van: a Föld a Nap körül kering, ráadásul saját tengelye körül forog... de psszt, senkinek egy szót se! Csupán Giordano Brúnó, a bátor szerzetes nem volt hajlandó hallgatni. Következésképpen borzasztó csúnyán végezte. Máglyán elégették, akár egy csutak szalmát. Telt-múlt az idő, az évek egymást követték, de hivatalosan a földgolyót továbbra is a világ közepének tartották. Egészen addig, amíg meg nem jelent a tudományok büszkesége, Galileo Galilei, a tekintélyes orvos és fizikus, csillagász és matematikus, akinek királyok veregették a vállát, és akit a pápa előszeretettel úgy nevezett: „a mi kedves Galileink”. Ő talán veheti a bátorságot ahhoz, hogy hangosan kimondja, hogy is áll a Föld-anya ügye! Megrökönyödésére elődeihez hasonlóan börtönbe jutott. Szó sem volt vállveregetés- ről, szó sem volt „a mi kedves Galileinkről”. Kész helyzet elé állították: vagy visz- szavonja igazát, vagy máglyán ég el, mint a megboldogult Giordano Brúnó, aki nem hajlott a szóra. Galileo szerette az életet, és még tömérdek dolgot akart kigondolni, megvizsgálni, feltalálni. Milyen választása maradt tehát? Hamisan azt fogadta a bírák előtt, hogy az egész világ a Föld körül kering. A lelkiismerete azonban nem hagyta nyugodni, s a tárgyalóteremből távozva azt dünnyögte:- És mégis mozog a Föld... Senki nem hallotta meg, csak a törvényszéki ajtónálló. A törvényszéki ajtónállók pedig világéletükben nagy szószátyárok voltak, igya mondat elterjedt, s ma is idézik az emberek. Még azok is, akiknek a híres Galileo Galilei életművéről halvány sejtelmük sincs. Verssarok Nemes Nagy Ágnes Fekete hattyú Nyírfaágból volt a híd, azon álltam egy kicsit. Egyszerre a híd alatt megláttam egy madarat. Fehér hattyút vártam én - ez sötét volt, mint a szén. Piros a csőre, piros a lába, mint a láng és mint a szén; lába lángja, csőr-hegye: fekete tulipán belseje. Úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú És azóta szemlehúnyva minden este látom újra: fényes hattyú, fekete hattyú úszik, úszik, ú-
