Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-12-22 / 51-52. szám

18 1999. december 22. Kultúra A Ropsa erődben meggyilkolt III. Péter cár özvegyét, aki II. Katalin néven lépett trónra, Nagy Katalinként ismeri az utókor Kurtizán vagy történelmi nagyság? Vojtek Katalin A történelemkönyvek szerint az utolsó Romanov-házi uralkodó a bolsevikek által 1918-ban csalá­dosmi legyilkolt II. Miklós volt. Valójában az utolsó Romanov-cár III. Péter volt, akit a cári gárda tisztjei 1762-ben a Szentpétervár környéki Ropsa erődben megfoj­tottak. A kortársak - és sok történész - szerint a gyilkosságot III. Péter fe­leségének hallgatólagos bele­egyezésével hajtották végre. Ezt látszik alátámasztani, hogy a me­rénylőknek hajuk szála sem gör­bült, sőt busás jutalomban része­sültek, és a meggyilkolt cár özve­gye ukázban sietett a nyilvános­ság tudomására hozni: férje halá­lát egy végzetes roham okozta. Az özvegy II. Katalin néven lépett a trónra és Nagy Ka­talin néven a törté­nelembe. Valóban megérdemelte a „nagy” jelzőt? A vá­lasz koronként vál­tozó. Neki szent meggyőződése volt, hogy ő „a szabadság és a törvényesség lovagja”, így jelle­mezte magát sokáig titkosított emlékira­taiban. A másokkal szemben mindig gunyoros és cinikus Voltaire, akivel ki­terjedt levelezést folytatott, dicshim­nuszokat zengett róla mint „az emberiség jótevőjéről”, de Puskin szerint csak „kurtizán volt a cári trónon”. Korunk embere, aki ta­núja volt az orosz birodalom szét­hullásának, tudja, mekkora árat fizet ma Oroszország azért a nagyságért, amelynek alapjait épp Nagy Katalin vetette meg. Ke­mény és gátlástalan uralkodó­ként ő erősítette meg az elmara­dottság sötét és félelmetes biro­dalmát annyira, hogy a nagyha­talmak is félni kezdtek tőle, és hó­dító terveiket szőve megtanultak számolni vele. Ha Nagy Péter lánya, a gyermek­telen Erzsébet cárnő nem Kata­lint szemelte volna ki az unoka­öccse számára, ma valószínűleg semmit sem tudnánk róla. De Er­zsébet úgy okoskodott, hogy a né­met környezetben nevelkedett trónörökösnek keresve sem talál­hatna megfelelőbb feleséget, mint a szintén német Sophie Friedrike Auguste von Anhalt- Zerbstet, aki ráadásul anyai ágon rokonságban állt az ifjú holsteini herceggel. Erzsébet rosszul okos­kodott, de ez nem az ő hibája volt, hanem a körülményeké. Mert lehet ugyan, hogy Károly Ul- rik holstein-gottorpi herceg, a ké­sőbbi III. Péter nem volt annyira ellenszenves és korlátolt figura, amilyennek ^felesége állította be emlékirataiban, de rokonszen­vesnek és eszesnek sem nevezhe­tő. Sajnálatra méltónak annál in­kább. Két hónapos volt, amikor anyját, Nagy Péter lányát elvitte a tüdőbaj, apját, Holstein fejedel­mét, XII. Károly svéd király uno- kaöccsét tizenegy évesen veszítet­te el. A kis herceget úgy nevelték, mint a svéd királyi trón váromá­nyosát, nevelői között svédek és németek azonos számban voltak. A kis holsteini udvarban külön pártot alkottak a svédek és a hol- steiniek, akik kölcsönösen gyűlöl­ték egymást. A két párt egymással vetekedve igyekezett a maga ol­dalára állítani a kisfiút, a saját el­képzelései szerint nevelni őt, elhintve benne a másik cso­port iránti gyűlölet magvait. így nem csoda, hogy magá­nyos, gyanakvó, érzelemsivár, sze­retni képtelen ka­masszá serdült. Mi­vel környezete túl­zott engedékeny­séggel igyekezett el­nyerni kegyeit, in­dulatos, kíméletlen, önző és makacs lett, ráadásul tízévesen rákapott az italra. „Még nem nőtt ki a gyermekcipőből, és az udvar már azt kívánta tőle, hogy úgy visel­kedjen, mint egy felnőtt. Ez fá­rasztotta, és alakoskodásra kész­tette. A mesterkéltség és az őszin­teség hiánya fokozatosan fő jel­lemvonásává vált” - írta róla Ka­talin. Tanítására nem nagy gon­dot fordítottak, érzelmi nevelésé­re még kevesebbet. Ennek tudha­tó be, hogy III. Péter felnőttként is megőrzött jellemében bizonyos gyermeteg vonásokat, melyek kö­zül nem hiányzott az állatkínzás keltette szadista öröm sem. A ná­la egy évvel fiatalabb, de észben- lélekben összehasonlíthatatlanul érettebb Katalint azzal képesztet- te el első találkozásuk alkalmá­val, hogy bevallotta neki: szerel­mes Erzsébet cárnő egyik udvar­hölgyébe, és szívesen elvenné fe­leségül. Ennek ellenére kész el­venni Katalint, mert cári nagy­nénje így parancsolja. „Elámul- tam, hogy mindezt ilyen leplezet­lenül elmondja, és hogy mennyi dolgot nem ért” - kommentálta évtizedekkel később a vallomást Katalin. III. Péter felnőtt korában sem értett sok dolgot. Például azt, hogy miért haragszik rá cári nagynénje, ha nem teljesíti férji kötelességeit, és minden szoknya után lohol, csak a feleségéé után nem. Vagy hogy miért tekintenek rá ellenszenvvel a cári udvarban, ha tüntetőén semmi­be veszi az orosz szokásokat, és ki­fecsegi, mennyire nem szereti Oroszországot, s legjobban holstei­ni katonái köré­ben érzi magát. Katalin bezzeg egészen más volt, az alkalmazkodás nagymestere, aki először magával, azután mások­kal is el tudta hitetni, hogy örö­met szerez számára idomulni új környezetéhez. Bájos volt, eszes, számító és szeretetre éhes. A leg­kritikusabb korban, alig tizenöt évesen teljesen magára maradt az intrikáktól terhes cári udvarban, egy naphosszat ólomkatonáival játszó, éretlen kamasz menyasz- szonya-, majd egy évre rá felesé­geként. Kizárólag magára, meg­érzéseire és leleményességére volt utalva, hogy kivédje a renge­teg áskálódást, ellenségeskedést, és kihámozza a hízelgő szavak rejtett értelmét. Már Moszkvába érkezése is problematikus volt. A problémát nem ő okozta, hanem nagyratörő anyja, Johanna, a „két lábon járó cselszövés és kalandor- ság”, ahogy több kortársa jelle­mezte. Johanna színleg lánya gondos kísérőjeként jött a cári udvarba, valójában azonban II. Frigyes porosz király titkos ügy­nökeként, aki megbízta, vegye rá I. Erzsébetet a poroszokkal köten­dő szövetségre. Johanna titokban leveleket küldözgetett II. Frigyes­nek, amelyekben Erzsébetet egy- ügyűnek és kegyencei által a vég­telenségig befolyásolhatónak írta le, s szót ejtett arról is, hogy Oroszországban mindenki - a mi­nisztereket is beleszámítva - pén­zért megvásárolható. A levelek a cárnő kezébe kerültek, aki a trón­örökös pár esküvője után nyom­ban megüzente Johannának, hagyja el az országot. Egyes tör­ténészek szerint kizárt dolog, hogy Katalin ne tudott volna any­ja küldetéséről. Azonban ha tu­dott is, mit sem tehetett ellene; Johanna az anyja volt, akinek en­gedelmességgel tartozott, s akit nehéz, zsémbes természete elle­nére is szeretett. S ha beavatta is Johanna a titokba, ezzel csak megnehezítette lánya helyzetét, mert Katalin eleinte teljes oda­adással igyekezett megfelelni új környezete elvárásainak, s így két malomkő között őrlődhetett. Tény, hogy a cári udvarban elein­te bizalmaúanul figyelték a fiatal lány minden lépését, Johanna cinkosát gyanítva benne. A szülői házzal meg kellett szakítania minden kapcsolatot, még levelet sem írhatott haza. Kémek, besú­gók vették körül, s ha azt jelentet­ték a cárnőnek, hogy valamelyik udvarhölgyét vagy a kiszolgáló személyzet valamelyik tagját ked­velni látszik, Erzsébet nyomban gondoskodott az illető eltávolítá­sáról. Olyan emberekkel népesí­tette be a fiatal lány udvartartá­sát, akik eleve elfogultak voltak irányában, nem rokonszenveztek vele, s olyan apróságokért is be­árulták, mint egy rövid esti séta a kertben vagy a reggeli ájtatosság kihagyása. Az esztelen, kicsinyes tiltásoknak nem volt se szeri, se száma. A trónörökös és neje láto­gatókat nem fogadhatott, enge­dély nélkül nem távozhatott a pa­lotából. A cárnő ha észrevette, hogy valakinek túlságosan jól áll egy szín vagy egy ruhaszabás, nyomban megtiltotta viselését az udvarban. Megtiltotta azt is, hogy betegségéről tudomást szerezzen környezete - ez a titkolódzás nap­jainkig folytatódó hagyomány Oroszországban -, aztán kifejezte neheztelését, amiért Katalin nem érdeklődött hogyléte iránt. Nyil­vánosan megszégyenítette a trónörökösnét azért, mert adós­ságokba keveredett, pedig ő tette íratlan szabállyá az udvarban a vég nélküli esti kártyacsatákat, amelyek sok pénzt emésztettek fel. Ezenfelül a ruházkodás is ren­getegbe került. Katalin saját be­vallása szerint szegényes kelen­gyével érkezett Moszkvába, há­rom-négy ruhája volt csupán, hol­ott a cári udvarban naponta há­romszor illett átöltözni. A barát­ságtalan környezet, a rosszindu­lat mégsem törte le. Ahelyett, hogy szomorkodott volna, vagy férjéhez hasonlóan léha szórako­zásokkal múlatta volna az idejét, Katalin nagyon tudatosan készült távlati céljára, az uralkodásra. Fi­gyelemre méltó gyorsasággal megtanult oroszul, történelmi és bölcseleti könyve­ket olvasott, miköz­ben nem hanyagol­ta el a testmozgást sem. Naponta kilo­vagolt - az udvar megbotránkozására férfiruhában -, re­mek lovas volt, kitű­nő céllövő, szenve­délyes vadász. Ter­mészetes közveden- ségével, derűs ke­délyével sok hívet szerzett. „Az összes ember, akit a szol­gálatomra rendeltek - kétségkí­vül rosszindulattól vezérelve - rö­vid időn belül barátságossá vált velem szemben, gyakran átállt az én oldalamra... Sosem voltam szeszélyes, nem haragudtam sen­kire, de mindig kész voltam érté­kelni az irányomban tanúsított legapróbb figyelmességet is. Eb­ben sokat segített vidám termé­szetem, mert ezt a sok cerberust gyakran megnevettettem a meg­jegyzéseimmel, miközben maguk is vidámabbá és engedékenyebbé váltak” - olvashatjuk Katalin visz- szaemlékezéseiben. Bár fennma­radt portréi nem tanúskodnak különösebb szépségről, emlékira­taiban magát csinosnak, vonzó­nak írta le. Biztos, hogy volt sze­mélyes varázsa, amelyet fiatal éveiben az ifjúság bája is növelt. S mivel törvényes férje nem muta­tott iránta érdeklődést, sőt gyak­ran megalázta, és Katalin áhította a gyengédséget, nem tudott el­lenállni a csinos, szellemes, fiatal udvaronc, Szergej Szaltikov gróf ostromának. A gyermek, a későb­bi I. Pál, akinek Katalin 1754-ben, huszonöt évesen életet adott, Szaltikov fia volt, nem a Romanovok vére csörgedezett ereiben. Az udvarban persze semmit sem lehetett eltitkolni, így a cárnő fülébe is eljutott a hír, hogy az újszülött - fattyú. I. Er­zsébet meglepően józanul reagált: „Ha az is, nem ő az első a családunk­ban.” A - valószínű­leg steril - férj fur­csa módon akkor nem, csupán a má­sodik gyermek szü­letésekor adott han­got apaságát illető kételyeinek, de ak­kor több tanú előtt. Katalin helyzetét ez nem ingatta meg, az már első fia szü­letésével megszilárdult. Igaz, hogy gyermekeit nem nevelhet­te, jóformán nem is láthatta, mert a cárnő nyomban saját lak­osztályába vitette és magánál tartotta őket. Szaltikov szerelme nem bizonyult tartósnak, ráadá­sul külföldi útján eldicsekedett hódításával, ami Katalinnak is a fülébe jutott. Először vigasztal­hatatlan volt, aztán megvigaszta­lódott. A korabeli botránykróni­kák szerint férje életében Szaltikovon kívül még két szere­tője volt, köztük a cár elleni me­rényletben főszerepet játszó Orlov fivérek egyike. III. Péter meggondolatlan lépése­ivel sorozatosan kompromittálta magát, ráadásul azt tervezte, hogy megszabadul feleségétől és újranősül. Mire azonban Erzsé­bet cárnő 1762-ben meghalt, Ka­talinnak kitűnő taktikai érzékkel már sikerült megbízható szövet­ségeseket szereznie a miniszte­rek és a katonaság körében, így nem csoda, hogy hívei lemondat­ták, majd meggyilkolták a nép­szerűtlen, hebehurgya Pétert, és őt segítették a trónra. Eljött az idő, hogy Katalin megvalósítsa nagy álmát, a rend és az igazsá­gosság uralmát, megvesse az al­kotmányosság alapjait. (Alkot­mánytervezetét annyira liberális­nak tartották, hogy még Francia- országban sem találták tanácsos­nak kiadni.) Hamarosan rá kel­lett azonban döbbennie, hogy a francia felvilágosodás nagyjai hirdette reformok megvalósítha­tatlanok a zűrzavaros, elmara­dott oroszországi viszonyok kö­zött. Noha eredetileg a jobbágy­ság felszabadítását tervezte, a fé­lelmetes Pugacsov-lázadás arra a meggyőződésre juttatta, hogy nem több szabadságra, hanem a kötelékek erősítésére van szük­ség. Uralkodása végén alig ma­radt szabad paraszt Oroszország­ban, és a jobbágyok helyzete rosszabb volt, mint trónra lépése előtt. Hódításaival - amelyekre, akárcsak a mértéktelen pompá­ra, 45 évesen választott szerető­je, a kisnemesi származású, te­hetséges és célratörő Grigorij Patyomkin ösztönözte - roppan­tul megnövelte birodalma terüle­tét. Igaz: száznál több várost ala­pított, jelentősen fejlesztette a közigazgatást, a kereskedelmet és a közlekedést, támogatta a kultúrát, a tudományokat, isko­lákat alapított, irodalmi folyóira­tot hozott létre. Mindez hatalmas teljesítmény. Másrészt viszont neki is oroszlánrésze volt abban, hogy az orosz impérium azzá vált, aminek Csaadajev mondta: „tátongó lyukká a világ erkölcsi rendjében”. A korona, amelyre annyira vágyott. Szent meggyő­ződése volt, hogy ő „a sza­badság és a tör­vényesség lo­vagja”, ígyjelle- mezte magát so­káig titkosított emlékirataiban. Kémek, besúgók vették körül, az általa kedvelt személyeket ügyesen eltávolították a közeléből.

Next

/
Thumbnails
Contents