Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
Kultúra 1999. december 22. 19 Ralph Fiennes, aki Berlinben Európa-díjat nyert, beszél új filmjéről, színészi munkájáról és terveiről Világjelenség az identitáskeresés Szászi Júlia _________________ A napfény íze. Szabó István legújabb filmje három Európa-díjat kapott Berlinben. A csaknem háromórás családtörténet hármas főszerepét Ralph Fiennes angol színész játssza, aki a legjobb férfialakítás díját nyerte el pár héttel ezelőtt a német fővárosban. Az angol beteg Almásy grófja után olyan szerepet fogadott el, amelyben immár nemcsak magyar embert-embereket kelt életre, hanem a film története Magyarországon is játszódik. Sőt a magyar történelem csaknem 150 évét fogja át. A Napfény íze valóban magyar- országi történet, a Sonnen- schein család - amelynek három nemzedékét képviselik az általam megszemélyesített hősök - szintén magyar. Amit azonban ezeknek az embereknek a sorsa számunkra elmond, nemcsak Magyarországra és nem kizárólag magyarokra vagy magyar zsidókra érvényes. A biztonság- érzet megszerzése végett szenvedélyesen vágyott beilleszkedés, az elvesztett identitás keresése világjelenség, amelyre a föld oly sok szegletében találunk példákat. Elmondaná röviden a történetet? A múlt század közepén kezdődik a film: ekkor indul szerencsét próbálni a tizenéves Sonnenschein Emánuel, zsebében falusi kocsmáros apjától örökölt gyógylikőrrecepttel, miután apja a szeszfőzde-robbanáskor életét vesztette. A receptnek köszönhetően később ő teremj: polgári létet családjának. Két fiából ügyvédet és orvost nevel, örökbe fogadott unokahúgából fotográfust. Az elsőszülött Ignác - első szerepem ez - tehetségét a Monarchiában érvényesíteni vágyó jogászként hamar szembesül a kompromisszum szükségességével. A testvéreivel együtt felvett magyar hangzású névvel már bíróként egy ideig sikerrel, később inkább elhagyatva igyekszik megfelelni az elvárásoknak - mindenkinek, a szeretett családnak, a császárnak, a saját igazságérzetének, a zsidó hagyományoknak. Fia, a vívóbajnok - őt is én játszom, immár a XX. század első harmadában vagyunk ugyancsak tehetsége kibontakoztatásáért, a tiszti klubba való bejutásáért újabb engedményt tesz: kikeresztelkedik. Sem ez, sem az olimpiai bajnoki cím nem menti meg életét, kamasz fia szeme láttára gyilkolják meg a koncentrációs táborban. A fiú - ez is az én szerepem -, a harmadik nemzedéket képviselő Iván útja a szörnyűségeket túlélve, a bűnösök felkutatásának vágyától hajtva a kommunisták közé vezet, s csak amikor felismeri az árulást, a hatalomvágy öncélú kíméletlenségét, akkor ébred rá saját gyökértelenségére. Kacs- karingós úton, a családból egyedül életben maradva eredeti családnevének visszavételével próbál visszatérni a gyökerekhez, hogy ezzel visszanyerje belső szabadságát. Mi az üzenete ön szerint a filmnek? A felemelkedésért és a beilleszkedésért érdekében elhagyott név visszavétele s ezzel a gyökerek újravállalása bizalmat fejez ki. Bizalmat az iránt, hogy végre olyan országban lehet majd élni, amely őt származásával együtt teszi szabaddá, amely nem lenézi az ő múltját, hanem igényli annak vállalását, s támogatja családi gyökereinek megőrzését, hagyományainak ápolását. Ez a gesztus azt a reményt táplálja, hogy lejáróban van a szomszédoktól, a másságtól való félelem kora, s a problémák megoldásának formája immár nem a bezárkózás vagy az ellenségkép-alkotás. A mögöttünk lévő huszadik század nem nagyon ad valóságos alapot ehhez a bizalomhoz, éppen ezért tartom nagyszerűnek, hogy Iván - aki számomra az igazi hős - ráébredt, hova vezethet az elfogadtatásért való örök harc, a megfelelési kényszer szorongató vágya, s szakítani akar ezzel a befogadás hiányából adódó örök űzöttséggel. Ez a lépés igen merész, s eleve reményt és bizalmat feltételez. Mindezt elfogadva, azért ez a történet mégiscsak a Monarchia Magyarországában kezdődik, a Tanácsköztársaság idején folytatódik, a vívóbajnok Magyarország számára szerez dicsőséget, az ’56-os forradalom úgyszintén nagyon magyar esemény. Ön mégis általános, szélesebb jelentést emleget. Az alkalmazkodás kényszere a világ megannyi országában mozgatóerő a kisebbséghez tartozók számára. Azokra gondolok, akiket a hatalom gyanakvással és előítélettel méreget, akiknek lojalitását nem hiszi el, s annak állandó bizonygatását követeli tőlük. S akiktől időlegesen elfogadja ezt a bizonyítékot, hogy aztán ismét megvonja a bizalmat, ezzel mintegy megtartva a folyamatos zsarolás lehetőségét. Annyi helyszín lehetne alkalmas - elismerem, más típusú, ám mégis ugyanilyen kicsengésű történet elmeséléséhez. Indonézia Törökország, bármely ország, ahol az uralmon lévő többség képtelen a vele élő népcsoport iránti toleranciára, ahol a másokkal szembeni türelmetlenség a hatalom gyakorlásának eszköze. így járnak el az oroszok Csecsen- földön, de mi mást tettek a belgák Kongóban, az angolok Írországban? Ön 1962-ben született Angliában, a színiiskola elvégzése óta egyenes az útja a sikerhez - vajon milyen személyes tapasztalata van ezen a téren? Angol katolikus családban nevelkedtem, heten vagyunk testvérek, s a jobb megélhetésünk végett a család gyerekkoromban Írországba költözött. Én akkor tízéves voltam, s a szüleim már az elutazás előtt figyelmeztettek: az angolok történelmi szerepe Írországban szörnyűséges. Elsősorban apám, aki fényképész, irányította kisgyerekkorom óta figyelmemet a történelem felé, és ő is, de írónő anyám is mindig arra biztatott, hogy a dolgok másik oldalát is nézzem. Nos, Írországban gyerekkori éveim alatt, akárcsak az iskolai tapasztalataim alapján, angol kisfiúként nem kellett nagy megfigyelőképesség ahhoz, hogy az ember felismerje a sokféle előítéletet, gyűlölködést, a szigetet uraló angolok beolvasztási kísérleteit, paranoiás félelmüket az írektől, akik között nagyszerű koponyák vannak, kitűnő írók, s akiknek van elég bajuk a saját ellentéteikkel. Ma már tudom, mennyire nem egyedi az ilyesmi, s mennyire felfedezhető szinte mindenütt, ahol a hatalmi helyzetben lévők, az establishment tagjai tartanak a kisebbektől, vagy csak gőgből, fensőbbségük tudatában kívánják meg tőlük az alkalmazkodást, esetleg megoldatlan problémák leplezésére jól jön egy közvetlen közelben található ellenség. Ön nyilván rengeteg szerep- ajánlatot kap. Amikor A napfény íze forgatókönyvét megkapta, mi ragadta meg, miért fogadta el a szerepet, ráadásul azt olvastam, a szokásosnál alacsonyabb gázsiért? Szabó István az emberi esendő- séget ábrázolja, mind a három fiú, akit játszom, színes egyéniség. Korántsem egyértelmű hősök, tetteik nem feketék vagy fehérek, megkínlódják döntéseiket, szerelmeiket. A könyv egészében véve azzal ragadott meg, ahogyan a múlt eseményeit ábrázolja, ahogyan a hibák tudomásulvétele által utat nyit a jövőbe. Aki az utolsó jelenetsor név-visszaváltoztatásában csak a zsidó identitás visszavételét olvassa ki, az ostobán leszűkíti a mondanivalót. Ez az a lépés, amely jelzi a múltban történtek tudomásulvételét s azt, hogy nem kell eldobni korábbi értékeket a továbblépéshez. A saját szerepemen túl nagyszerűnek találom a női főszereplőét, az örökbe fogadott, majd az első generációs Sonnenschein fiúval összeházasodó Valerie alakját: az ő mindvégig sugárzó személyisége mutatja - az utolsó harmadban már nagymamaként -, hogyan maradhat valaki hű önmagához, hogyan zsugorodhat külsőséggé a névváltoztatás. Persze vonzott a nagy feladat, a három különböző karakter életre keltése, a vásznon való csaknem háromórás jelenlét. A kanadai kritikák a nagy családi eposzok közé sorolták a filmet. A torontói National Post kritikusa a Buddenbrook házat és a Forsyte Sagát emlegette. Hogyan fogadta a filmet a torontói bemutató közönsége? A belvárosi Roy Rhomson Hal kétezres nézőtere megtelt, a közönség feszült figyelemmel követte a történetet a háromórás vetítés egész ideje alatt, reakciói értésről tanúskodtak, s minket, a film alkotógárdáját nagy szeretettel fogadtak. Úgy tudom, zsúfolt volt mindegyik sajtó- és kereskedelmi vetítés nézőtere is. Ami a nagy családi legendák emlegetését illeti, kétségkívül közös vonás a nemzedékeken átívelő kontinuitás, a hétköznapi mese és a történelmi vonatkozások összefüggése: a történelem - vagy ha úgy tetszik, a politika - minden hétköznapi történésben jelen van, attól nehéz függetlenné válni. A torontói fesztiválon egy másik filmjével is szerepelt: az Anyegin valóságos családi vállalkozásnak nevezhető. Valóban, a húgom, Martha rendezte, s míg én a főszerep mellett a társproducerséget is vállaltam, a zenét az öcsénk, Magnus szerezte. Először főiskolás koromban olvastam az Anyegint, és rögtön beleszerettem. Aztán később láttam filmen, színpadon, de ez nem ingatott meg abban a meggyőződésemben, hogy meg kell csinálni, de másképpen. A történet tisztasága, bölcsessége, keserű humora, a szerelem és a veszteség mélysége, Anyegin magányossága ragadott meg, és sokakkal ellentétben úgy vélem, jóval többről van itt szó, mint szerelmi történetről. Könnyebbséget jelentett, vagy inkább hátrányt, hogy a testvére volt a rendezője? Éppen annyi volt a nézeteltérés és a vita, mint bármikor máskor, ha nehéz egy feladat. Márpedig nem volt könnyű Puskin meghatározó egyedi hangvételével, a narrációval szemben nagyobb folyást engedni magának a történetnek. Boldoggá tett, hogy az oroszországi bemutató után az ottani kritikák háromnegyed része elismerő volt. És boldogság volt maga a forgatás Szentpéterváron - még oroszul is elkezdtem tanulni. A magyarországi forgatáshoz is köti némi új ismeret.... Igen, a vívás, amely valóságos szenvedélyemmé vált, azóta vissza is tértem már budapesti edzőmhöz, s ha lesz időm, ezt újra megteszem. Volt-e más példa az Anyeginhez hasonló családi vállalkozásra? A New York-i Bloomsbury kiadó posztumusz megjelentette édesanyánk utolsó regényét. Ő eredetileg festő volt - magam is annak készültem -, ám később sikeres író lett: lánynevén (Jennifer Lash) több regénye jelent meg. A hét gyermek nevelése, mert heten vagyunk testvérek, én a legidősebb, minden idejét lekötötte, s amikor sokéves kihagyás után befejezte A vér kötelékei című könyvét, a kiadók sorra elutasították. Hat évvel halála után nagy boldogság volt könyv alakban látni a regényt, amelyből Sophie szervezésében a nyáron testvéremmel, Josephfel részleteket olvastunk fel New Yorkban. A felolvasókörúttal nehéz évet zárt: csaknem egyfolytában forgatott. Igen, az Anyegin után jött A napfény íze, utána februártól Graham Greene A szakítás című regényéből készült filmben játszottam. Neil Jordánt, a rendezőt nagyon kedvelem, pedig féltem, hogy Szabó István után, akivel mindenkinél jobban szerettem együtt dolgozni, nem lesz könnyű. Most egy kicsit visszatérek a színházhoz: két Shakespeare-drámában, a II. Ri- chárdban és a Coriolanusban játszom. A londoni bemutatók után turnéra indulunk, távoli településekre is, Skóciába, olyan emberekhez visszük el Shakes- peare-t, akiknek eddig nem volt vele sok kapcsolatuk. Szép és fontos feladatnak tartom. „Vonzott a nagy feladat, a három különböző karakter életre keltése.” Berlinben, a díjátvétel perceiben Hét kapu Csehy Zoltán ___________ Yv es Namur, a kortárs belga költészet egyik legjelesebbje a közelmúltban önálló kötettel mutatkozott be a magyar olvasóknak. Namur költészete kétségtelenül a minimalizmussal rokon, sőt, a papírcsöndbe vetett mondattöredékek szórészei szinte minden kombinatorikus változatukat létrehozva tagozódnak a verstestbe. Ez az eljárás túl tágas értelmezési teret indukál, melyet már a századelőre jellemző nyelvpoétikai játéklehetőségek, a csönd „felhangolás”, az olvasói játék egyre bonyolódó vonatkozási rendszerének tudatos összezavarása jelent. Ami akár lejárt avantgardista lemeznek is tűnhet, szinte ellentmondásos módon a lombikpoézis korában visszatérő „őszinte” költészet tükre is lehet. Namur minimalizmusa más, mint elődeié: az ő szövegei véleményem szerint a leginkább az antik jósdák szűkszavú, verses jóslataira emlékeztetnek, melyekben a versvázra feszülő szótömeg megfejtéséhez nem pusztán a közvetlen, bár homályos jelentés segíthetett hozzá, hanem egyfajta kombinatorikus metaforika is. Namur hét kapun vezeti át olvasóját: a halálból indít, és a fénybejut, a dantei pokolból a beatricei mennybe; az út azonban korántsem olyan kitaposott, mint ahogy azt a két meglehetősen direkt véglet sugallná, hiszen például a fény kapuját az enyészeté előzi meg. A kapu erőteljes szimbólum, kifejtése oldalakat venne igénybe. Az ebben rejlő poétikai lehetőség Namurnál a névadás (der- ridai?) problematikájában nyilvánul meg: minden kapuvá lesz, mindent meg kell nevezni, de ha mindent megnevezünk, a Kimondhatatlan kapujánál úgyis rá kell döbbennünk igyekezetünk hiábavalóságára, marad a felismerés, amit Maurice Blanchot vall, azaz: szavakkal hallgatni a csöndet. A Másik kapuja az „én disz- szeminációjának” (Lacan) lélektani elképzelésére adott poétikai válaszként is olvasható. A szétszóródott én viszont a te-ben realizálódik, hogy felkészüljön egy újabb bomlásra. A Másik Más is, s egyszersmind a mi másunk is lesz, ha belép a bomlásreakcióba. Valahogy úgy, ahogy azt a kiváló olasz költő (a szintén mini- malizmusra hajlamos), Sandro Penna fogalmazta meg: „Boldog, aki Más, lévén, hogy nem Egy / a sok közül/, de jaj annak, aki Más, mert léténél fogva / másokkal mégis / Egy.” A Namur-féle Másik-koncepciót rokonnak érzem továbbá a keleti misztikus költészet (perzsa, arab, török) boldogsághozó, bár rettegett, kiismerhetetlen, nemtelen Isten-Szeretőjével. Namur költészete izgalmas kaland, mivel épp azokat a költői eljárásokat tölti meg új erővel, melyek mára talán a legmegszokottabbak- ká váltak.
