Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
Mesélni csak nyugodtan, ráérősen lehet. Éppen ez hiányzik a mai, rohanó világból Palócország - Meseország Klein Melinda ______________________ Má sodik éve már annak, hogy a palóc gyerekek számára meghirdetett Palóc Mesemondóverseny útjára indult. A rozsnyói Fábián Edit egyszer gondolt egy merészet: miért ne nyújthatnának lehetőséget azoknak a gyerekeknek, akik palóc vidéken születtek, ez a gyönyörű tájnyelv az anyanyelvűk, és éveken keresztül pontosan emiatt részesültek hátrányos megkülönböztetésben a különféle szavalóversenyeken és kiejtési versenyeken? Évtizedekig tartotta magát a felfogás, hogy aki a palóc tájnyelvet beszéli, az csúnyán, helytelenül beszél. Ezért bármilyen tehetséges is, a zsűri kerek perec eltanácsolta a színpadtól, vagy azt szabta feltételként, hogy tanulja meg a „tiszta” kiejtést. Mindez egy elhibázott oktatáspolitika következménye, amely helytelen útra vezette a pedagógusokat. Itt is és az anyaországban is a tájnyelvek kiirtása volt a cél. „így vagy úgy, de túléltük ezt a meglehetősen hosszú korszakot - mondja Badin Ádám, aki már másodszor vett részt a Palóc Mesemondóverseny zsűrijének munkájában. - Ez a felfogás évtizedek óta tartja magát, és nemcsak a palóc, hanem az összes tájszólás ellen hadviselés folyt. Ki is vesztek a gondos tisztogatómunka nyomán, ám a palóc elég erősnek bizonyult, és megmaradt. Tüdva- lévő, hogy a palóc ember nagyon nehezen sajátítja el a köznyelvet, hiszen a hangképzés merőben eltér. Talán ennek is köszönhető, hogy a mai napig sokan tisztán beszélik ezt a nyelvet.” A tájnyelvek mellett a „tisztaság” éber őreinek figyelmét a mesék sem kerülték el. Legalább olyan maradinak, szégyenletesnek tartották azokat, mint a tájszólásokat, ráadásul népbutítónak is. Azt hirdették, nem érték az, ami szájról szájra terjed, és hogy a nagymama csúnyán beszél, inkább az iskolás gyerek tanítsa meg őt, milyen is a szép, magyar kiejtés. A mesék - már amelyik - stilizálva és aktualizálva kerültek be a mesegyűjteményekbe, az iskolai tankönyvekbe. A hagyományos mesemondás, a teljes szellemi szabadságnak ez a sajátos műfaja a maga színes, gazdag fantáziavilágával együtt elveszni látszott. Badin Ádám elmondta: munkatársaival együtt ezt a csodavilágot szeretné újra felfedezni, a mesemondás hagyományát újjáéleszteni. És kivel mással, mint a gyerekekkel? A gyerek az, akinek még szabadon szárnyal a képzelete, és aki mindennél jobban szereti a mesét. „Remélem, nem ott kötünk ki, ahol az egykori szavalóversesenyen is bebizonyosodott. Sokan nehezen váltanak át a köznyelvről a tájnyelvre, és akkor is érezhető, hogy a palóc nyelv bizony már nem a sajátjuk. Főleg a Palócföld Magyarországi részén élő mesemondókra igaz ez, a szlovákiai gyerekek legtöbbje még otthon tanulja, anyanyelveként beszéli a nagyanyái nyelvét. A játékosság jellemezte ezt a két napot. Észre sem vettük, hogy tulajdonképpen versengés folyik. Környei Álice, aki a zsűrinek is tagja volt, dalaival és játékaival olyan bájjal és könnyedséggel oldotta fel a legapróbb feszültséget is, hogy minden izgalom egy Badin Adám: „Az öregektől kellene tanulni, és nem valamiféle „műpalóc” nyelvet ráerőltetni a gyerekekre.” nyék. Ahol sok gyerek izzadó tenyérrel, remegő térdekkel előadott valamit, és örült, amikor végre lejöhetett a színpadról. Jó volna, ha a gyerekek szabadon közelítenének a műfajhoz, ha inkább szórakoztatnák meséjükkel magukat és a közönséget ahelyett, hogy lóhalálában versenyeznének. Jó volna, ha sikerülne meggyőzni őket arról, hogy a nagyszüleik nyelve nem csúnya, hanem igenis szép. A mai gyerekek nagyszülei, dédszülei még gyönyörűen beszélik a palóc nyelvet a maga sokféle a és e hangjával. Tőlük kellene tanulni, és nem valamifajta „műpalóc” nyelvet ráerőltetni a gyerekekre.” Hogy a palóc gyerekek közül valóban sokaknak újra kell tanulniuk őseik nyelvét, az a Balassagyarmaton, november 20-21-én megrendezett Palóc Mesemondóvercsapásra elpárolgott, és maradt a dal, a mese, a mosoly. Nem volt ez másként az elődöntőkön sem, a szervezők regionális szinten sem engedtek a színvonalból, nem a döntőre tartogatták a lényeget. A verseny szellemisége, ereje éppen abban rejlik, amiben a népmese ereje is van: igyekszik valódi közösséget építeni. „A palóc egyetlen tájnyelvhez sem hasonlítható, amolyan kakukktojásnak számít - mondja a főszervező, Fábián Edit. Amikor felötlött bennem ennek a rendezvénynek a gondolata, a* vezérelt, hogy megpróbáljuk visszaadni megtépázott becsületét és a rangját a mi nyelvünknek. Azért éppen a mesében gondolkodtunk, mert talán ez az a műfaj, amelyen keresztül a legkönnyebb közel férkőzni az emberek leikéhez. Mesélni csak nyugodtan, ráérősen lehet, és pontosan ez hiányzik a mai rohanó világból. Az idei versenynek három meghirdetője volt: a Palóc Társaság, a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központ és a Gombaszög Fejlesztéséért Alapítvány. Tavaly Rozsnyón zajlott a rendezvény, az idén a balassagyarmatiak vállalták ezt a feladatot nagy örömmel. A művelődési ház népművelője, Jakus Júlia vállalta a szervezési munka nagy részét. Még nem döntöttük el, hogy 2000-ben hol legyen a döntő. Az is lehet, hogy vándorolni fogunk, megpályáztatjuk a rendezés jogát. Az idén Magyarországról körülbelül hatvan gyerek jelentkezett a verseny- felhívásra, Szlovákiából pedig száznyolcvan. A regionális elődöntőkből negyvennyolcán jutottak a döntőbe, ebből harminchat a szlovákiai versenyzők száma. Szigeti László, az oktatási tárca államtitkára levelet intézett a pedagógusokhoz, amelyben arra kéri őket, támogassák ezt a rendezvényt a munkájukkal, azzal, hogy segítik tanítványaikat a felkészülésben. Jarábik Gabriella, a Kulturális Minisztérium Nemzetiségi Főosztályának vezetője javasolta, hogy a Palóc Mesemondóverseny kerüljön a hivatalos versenyek jegyzékébe. Ha ez megtörténne, ez volna az első, az állam által is támogatott fesztivál, amely tájnyelven folyik.” B. Kovács István muzeológus, a zsűri tagja elmondta, hogy viszonylag kevés forrásanyag, mesegyűjtemény áll a felkészítő pedagógusok rendelkezésére. „Kötelességünk, hogy minél előbb egy újabb, jól használható gyűjteményt állítsunk össze, hogy a felkészítők megismerkedhessenek a palóc vidék meseanyagának sokrétűségével. Ha gazdagabb volna a választék, talán ritkábban fordulna elő, ami az idei versenyen is megtörtént, hogy hatan-heten is ugyanazzal a mesével indultak. A meseválasztás terén is tanácsokkal kellene ellátni a versenyzőket. Hogy miként, annak a játékszabályai még kidolgozásra várnak.” A versenyen elhangzott, hogy nagy szükség van az olyan pedagógusokra, akik a Palócföld nyelvjárását, annak sajátos dallamát és hangjainak játékát, de egyúttal a köznyelv helyes használatát is megtanítják a gyerekeknek. Ráadásul a népművészetet is ismerik. Furcsa különbség van a palóc kultúra hazai és magyarországi állapota között. Nógrádban, Balassagyarmat környékén még láthat az ember viseletbe öltözött nénikéket. Nagy bánatukra unokáiknak már nincs közük az egészhez. A tájnyelv helyett azt a - csak Magyarországra jellemző - modoros magyar (?) nyelvet beszélik, amelynek viszont a szépséghez nincs semmi köze.
