Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-22 / 51-52. szám
6 1999. december 22. ______________________________________Nagyvilág ____________________________________________ Sz lovák-magyar és magyar-magyar viszony Koszovó és Csecsenföld: évek múlva sem hagyhatják figyelmen kívül a politikacsinálók Tartós felmelegedés Válságok és kockázatok December 8-án írták alá az orosz-fehérorosz unióról a szerződést. Lukasenko a dülöngélő Jelcint támogatja, aki már azt sem tudja, hol tart az ünnepi beszédben. TA SR/AP Számunkra, szlovákiai magyarok számára létfontosságú, hogy az ország Európa részévé váljon, hiszen csak egy stabil demokráciában van esély a kisebbségi jogok bővítésére, ki- teljesedésére. Ami természetesen nem következik be automatikusan, a kisebbségi nyelvtörvény kapcsán megtapasztalhattuk: egy magát demokratikusnak nevező kormány is hajlamos lehet az antidemokratikus módszerek átvételére. Különösen Szlovákiában igaz ez, ahol a demokrácia még csak viszonylagos - a meciari érához viszonyítva állja csak ki úgy- ahogy a nemzetközi próbát. Mindenesetre tény: Szlovákia európai integrációs esélyeinek javulásával, illetve ennek keretében két további lét- fontosságú területen történt az idén áttörés. Az egyik a szlovák-magyar, a másik a magyar-magyar viszony, vagyis az anyaország és a határon túli magyarság kapcsolattartása. A szlovák-magyar viszony javulását az idén két síkon is megfigyelhettük. Az első kereteit a szigorúan vett kétoldalú kapcsolatok, magas szintű látogatások adták, a másik a visegrádi négyek viszonylatában volt tapasztalható; e kettő kölcsönhatása természetes. Martonyi János külügyminiszter tavaly novemberi, ún. előkészítő vizitjét követően Orbán Viktor februári pozsonyi látogatása jelentette a .jégkorszak” végleges lezárását. Az egyik legfontosabb eredmény a szlovák-magyar alapszerződés végrehajtásáról aláírt jegyzőkönyv volt. Ismét majdnem a nulláról kellett kezdeni, hiszen Meciar csak aláírta az alapszerződést, de semmi sem valósult meg belőle, sőt: az alapszerződés aláírása utáni években nemhogy javult volna, inkább erősen romlott a szlovákiai magyarság helyzete. Az első Orbán-látogatás egyik jellemzője - de eredménynek is nevezhetjük - a jó szándék erőteljes és kölcsönös hangsúlyozása volt. A következő fontos állomás a visegrádi négyek kormányfőinek kétoldalú megbeszélésekre is alkalmat adó májusi pozsonyi értekezlete. A hármakból ekkor lettek ismét négyek, a helyszín kiválasztása gesztus volt a Dzurinda-kabi- net felé, és érzékeltette azt is, hogy Budapest, Prága és Varsó, a három új NATO-állam ismét teljes értékű partnernek tekinti a lemaradt Szlovákiát. Hasonló szándék volt tapasztalható a négy kormányfő októberi tátrai „nyakkendő nélküli” találkozóján. Ez utóbbit megelőzte a szlovák-magyar kapcsolatépítés két fontos, szeptemberi állomása: Göncz Árpád először tett hivatalos látogatást nálunk; Orbán Viktor és Mikulás Dzurinda pedig aláírta a párkány-esztergomi híd újjáépítéséről szóló megállapodást. A négy államfő is értekezett a Magas-Tátrában (ez nyakkendős találkozó volt), azzal a nyilvánvaló demonstratív szándékkal, hogy a helsinki EU-csúcs előtt megtámogassák Szlovákia visszakerülését az első csoportba. S bár a négy államfő arról beszélt, hogy a visegrádi négyeknek egyszerre kell EU-taggá válniuk, valószínű, hogy ez csak óhaj marad. Hiszen egyéb csatornákon Prága is, Budapest is jelezte: támogatják Szlovákia visszakerülését az első csoportba, de ez nem jelenthet „egyszerrét”, azt, hogy nekik be kelljen várniuk a több évi lemaradással küszködő Pozsonyt. Elképzelhetetlen lett volna a meciari időkben: a szlovák kormánypártok nem reagáltak rosszallással - legalábbis nem nyilvánosan - arra a tényre, hogy ez az esztendő minőségi változást hozott az anyaország és a határon túli magyarok kapcsolataiban. Hároméves szünet után, idén februárban tartották az újabb magyar-magyar csúcstalálkozót, létrehozták a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), vagyis a kapcsolat- tartás intézményesített formáját. Ekkor döntöttek az állandó munkabizottságok felállításáról is, amelyek a MÁÉRT második, novemberi üléséig megkezdték működésüket, kidolgozták munkatervüket. E tanácskozás legnagyobb hozadé- ka: elvi döntés született arról, hogy Magyarországon törvényt fogadnak el a határon túli magyarok jogállásáról. E státustörvény lényege a legtöbbet idézett népszerű megfogalmazásban: a határon túli magyarokkal ne úgy bánjanak az anyaországban, mint bármely más turistával. (-nák) Malinak István ______________ Po fonegyszerűen is meg lehet fogalmazni a világpolitika legnagyobb problémáit. Például nekünk szegezhetné valaki a kérdést: „Ha muszáj lenne választanod, mi szeretnél inkább lenni, koszovói albán vagy csecsen?” Pár hónappal ezelőtt, a koszovói háború idején könnyebb lett volna a választás, de most? Persze a válasznak éppúgy nincs sok értelme, mint a kérdésnek, hacsak az nem, hogy esetleg elgondolkodtat. Amikor az év meghatározó nemzetközi történéseit akarjuk számba venni, azokat, amelyek alapvető változást hoztak a külpolitikai gondolkodás- módban, alapelvekben, értékrendekben, akkor Koszovó és Csecsenföld jut az ember eszébe. Annak ellenére, hogy sok minden történt a világban: három új taggal bővült a NATO, Közép- Európában megemlékeztünk a rendszerváltás 10. évfordulójáról, Helsinkiben megtartották a számunkra is oly fontos EU- csúcsot, stb. Egyébként nem véletlen, hogy a helsinki csúcson tárgyalt három fő témakör egyike éppen Koszovó és Csecsenföld volt, egyrészt azért, mert sürgősen megoldásokat kell találni, másrészt azért, mert e válságok tapasztalatait évek múlva sem hagyhatják figyelmen kívül a politikacsinálók. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy két különböző dologról van szó, de léteznek párhuzamok is. Koszovó esetében valamivel egyszerűbb volt a képlet, a Csecsenföld elleni orosz háborút viszont a fejlett világnak a Moszkvához való különös-furcsa viszonya teszi „pikánssá”. Koszovóban több ezer halott és több mint egymillió földönfutó kellett ahhoz, hogy a tétovázó Nyugat végre rászánja magát a határozott fellépésre. A NATO első ízben alkalmazott katonai erőt egy szuverén ország ellen Európában, megakadályozandó a további népirtást és exodust. Ugyanakkor a szerb-horvát vagy a boszniai háború lezárásáéhoz hasonló szépséghiba ezúttal is az volt, hogy a fő háborús bűnös, az eszement diktátor hatalmon maradt. Milosevics már három általa kirobbantott háborúban volt (majdnem) vesztes, de népszerűsége, pozíciója Szerbián belül nem rendült meg (akárcsak Szaddamé Irakban). És nem csökkent az etnikai gyűlölködés sem a térségben. Washington, Brüsszel, London új külpolitikai alapelvként hangoztatta, a Koszovó elleni NATO- akció figyelmeztetés minden diktátor számára: ezentúl senki sem követhet el büntetlenül háborús bűn- cselekményeket még a saját országában, a saját népe ellen sem, s a kisebbségek védelme fontos biztonságpolitikai tényezőnek számít. Hihettünk is ebben mindaddig, amíg az oroszok meg nem indították a Csecsenföld elleni második háborújukat. (S már azt követően az EBESZ isztambuli csúcsértekezlete is deklarálta: a nemzetiségi és egyéb fegyveres konfliktusokat ezentúl egyetlen tagállam sem tekintheti belügyének.) Több ezer csecsen halott, több tízezer csecsen menekült kellett ahhoz, hogy a Koszovó esetében oly határozott demokráciák most nagy óvatosan, tessék-lássék bírálni kezdjék Moszkvát. Heteken át pusztították az orosz csapatok a csecsen polgári lakosságot, amíg végre a nemzetközi pénzintézetek és a nyugati államok vezetőiben felmerült az a lehetőség, hogy netán fel lehetne függeszteni az Oroszországnak nyújtott hitelek és segélyek folyósítását. De még ekkor is úgy tettek, mintha elhinnék a moszkvai kormánynak azt az állítását, hogy nem a külföldi pénzekből finanszírozzák a csecsen terroristák elleni háborút. Ami a terrorizmust illeti: természetesen minden formája ellen küzdeni kell, de Moszkva ez esetben nem a terroristák ellen harcol, hanem büntetőhadjáratot folytat, nem utolsósorban azért, mert ’96-ban vereséget szenvedett a csecsenektől. Moszkva azért is gyanús, mert az iszlám szervezetek, terrorista csoportok általában vállalják a nyilvánosság előtt az általuk elkövetett merényleteket. Korábban a csecsének sem titkolták akcióikat, de azokat a házrobbantásokat, amelyek miatt az oroszok megindították a támadást, nem hajlandók vállalni. Sokak szerint az FSZB (a KGB utóda) szervezte provokációkról van szó, a választások előtti zűrzavaros helyzetben a Kreml és az FSZB-hez közel álló Putyin kormányfő (épp az FSZB éléről emelte őt Jelcin a miniszterelnöki székbe) pozícióit, népszerűségét hivatott növelni a csecsének elleni győzelem. Egyébként az a fura helyzet állt elő, hogy senki sem tudja, mit lehetne tenni. Az tény, hogy a Helsinki EU-csúcs „szankciói”, dorgáló szavai későn jöttek. De az is valószínű, hogy korábban sem lett volna semmi hatásuk. Aki látta, hogyan fenyegette meg Jelcin Bili Clintont azzal, hogy Oroszország még mindig atomnagyhatalom, tudja, mekkora a kockázat. Jelcin az orosz atomerővel lényegében felelőtlenül megzsarolta a világot. Az külön katasztrófa, hogy egy fizikailag és szellemileg teljesen leépült ember kezében van az atomtáska kulcsa. Emberileg talán sajnálatot is ébreszthetne a látványa, ha nem akarna mindenáron vezető világpolitikai tényezőként szerepelni. A meciari érához viszonyítva állja csak ki úgy-ahogy a próbát. Afő háborús bűnös, az eszement diktátor hatalmon maradt. Az orosz atomerővel lényegében felelőtlenül megzsarolta a világot. A katasztrófák éve Egyre több áldozat Sóki Tibor 1999-et egyre többen nevezik a katasztrófák évének. Ugyanez volt a helyzet az előző évvel is. Az emberek többségének az az érzése, hogy egyre több és egyre súlyosabb katasztrófa sújtja az emberiséget. Ha csak erre az évre gondolunk, azonnal eszünkbe jut a törökországi földrengéssorozat, az indiai, valamint az ismétlődő vietnami áradások és szökőárak, az egyre hevesebbnek tűnő hurrikánok az USA-ban. Ezek mellett a hazai áradások - bármilyen súlyosak voltak is - szinte apróságnak tűnnek. Mintha a Föld megunta volna, amit az emberiség vele művel, s megpróbálná lerázni magáról a hálátlan bérlőket. (Egyesek szerint pontosan ez történik.) A számok is igazolni látszanak a feltevést, hogy minden újabb évet a katasztrófák évének nevezhetünk. Csak 1998-ban világszerte több mint 50 000 ember vesztette életét földrengések, hurrikánok vagy áradások következtében. 1997-ben ez a szám még „csak” 13 ezer volt. Az áldozatok számának növekedése azonban nem feltétlenül azt jelzi, hogy a katasztrófák száma vagy mérete növekedett. Vannak vidékek, amelyek állandóan veszélyeztetett területnek számítanak. Árvizek nyugtalan folyók mentén vannak, a szökőárak olyan tengeri partvidékeket sújtanak, ahol semmi sem áll ellen a hatalmas hullámoknak, s a földrengéseknek is megvan a maguk „kedvenc előfordulási helye”. Ha valaki földrengésveszélyes területen lakik, nem csodálkozhat, hogy szinte menetrendszerű pontossággal, évente megmozdul a talpa alatt a föld. Ahol egyszer víz volt, ott a legtöbb esetben később újra lesz víz. Az Odera 1997. évi áradása során elöntött településeket ennek ellenére nyomban újból felépítették. Tülajdonkép- pen arra lehetne számítani, hogy a károsultak máshová költöznek. Az emberek azonban kitartanak, sőt a számuk egyre nő. S erre vezethető vissza az áldozatok mind riasztóbb száma - egyre többen élnek a katasztrófaövezetekben, s ahol nagy a népsűrűség, ott a halottak száma is magas lesz egy-egy megsemmisítő földrengés vagy áradás után. Van a katasztrófajelenségnek egy másik oldala is. Világunk összeszűkült, a tévé, a rádió, az újságok házhoz szállítják a híreket. Törökországot korábban is sújtották heves földrengések, de nálunk senki sem tudott róluk. Ma szinte élőben láthattuk a mentési munkálatokat. S ha már Törökországnál tartunk: a katasztrófák egy különösjelenséget is előidéztek, a természeti csapások nem ritkán politikai következményekkel járnak. Az 1789-es francia forradalmat is három különösen száraz év előzte meg. A mostani törökországi földmozgások pedig kis híján politikai földrengést idéztek elő, miután kiderült: az áldozatok magas számának oka elsősorban az építmények rossz minőségében keresendő. A hatás azonban nemcsak negatív lehet. A földrengés következtében hirtelen változás állt be az addig ellenséges török-görög viszonyban. A görögök az elsők között ajánlották fel segítségüket, s a török kormány el is fogadta. Nem teljesen alaptalanok azok az előrejelzések, amelyek szerint a jövőben még gyakoribbak és súlyosabbak lehetnek a természeti katasztrófák. A kilencvenes évek egyértelműen kívül esnek azon a hőmérsékleti sávon, amely az elmúlt ezer évet illetően bizonyítható. Az északi féltekén 1998 az elmúlt évezred legmelegebb éve volt. A hőmérséklet emelkedése jelenleg gyorsabb, mint a legutóbbi jégkorszak végén volt. A Kohl-kor- mány becslése szerint 95 százalékban bizonyított, hogy az éghajlat megváltozása emberi okokra vezethető vissza. Az ennek ellenkezőjével érvelők hangja évről évre halkul. Melegebb éghajlaton növekszik a valószínűsége annak, hogy a szélsőséges jelenségek száma nő, több a felhőszakadás, hőhullám vagy heves vihar. Magasabb hőmérséklet mellett például növekszik a tengerek 26,5 Celsius- fokos vízfelülete, amely felett trópusi forgószelek keletkezhetnek. Ezek aztán a jövőben sűrűbben sújthatnak olyan gigantikus városokat is, mint New York vagy Tokió.
