Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-15 / 50. szám
999. december 15. Kultúra 12 Heti kultúra Filmbemutató Az ősz meséje Eric Rohmer, a francia filmművészet majd nyolcvanesztendős mestere elkészítette A négy évszak meséi ciklusának utolsó darabját. A film szép példa Rohmer sokat idézett aforizmaszerű hitvallására: „A szó arra való, hogy eltakarja a gondolatot. A kép viszont arra, hogy föltárja.” Az ősz meséjének központi figurái - ellentétben az előző évszakokéival, amelyekben csupa fiatal ember szerepelt - negyvenes nők és férfiak. Magali délfranciaországi szőlősgazda, magányosan élő özvegyasz- szony, két felnőtt gyermek édesanyja. Fia barátnője, Rosine - aki szinte gyermeki szeretetet táplál iránta - és Magali barátnője, Isabelle egymás szándékáról mit sem tudva elhatározza, hogy partnert keres az asszonynak. Isabelle titokban - mert Magali utálja az ilyesmit - házassági hirdetést ad föl barátnője nevével. Rosine pedig volt szeretőjével, a nála jóval idősebb filozófiatanárral szeretné összeboronálni Magalit. Isabelle a hirdetésre jelentkező férfiak közt Géraldot találja a legrokonszenvesebbnek. Randevúzgat a férfival, majd elárulja neki, hogy nem ő, hanem barátnője keres magának partnert. A megdöbbent férfi rááll az ajánlatra, hogy Isabelle lányának esküvőjén megismerkedjen Magalival. Rosine is a családi ünnepet akarja felhasználni arra, hogy bemutassa egymásnak a filozófiatanárt és az asz- szonyt... Hosszas párbeszédekben, hosszan kitartott képekben bomlik ki a lassan csordogáló történet, a néző mégis nagyobb izgalmat élhet át, mint bármely akciófilm esetén. Mert a történet végkifejlete, hogy Magali vajon megleli-e boldogságát, fontosabb, mint például az, hogy a hollywoodi szuperhősnek sikerül-e megmenteni bolygónkat a fenyegető pusztulástól. Heti hír Sharon ösztöne Néhány hete felröppent a hír, hogy Sharon Stone végképp visszavonta azt a szándéknyilatkozatát, miszerint megfelelő forgatókönyv esetén hajlandó lenne közreműködni az Elemi ösztön folytatásában. A filmjogokat birtokló MGM viszont mégsem szeretne lemondani a nagy sikerrel kecsegtető filmtervről. Erre lehet következtetni abból a sajtóközleményből, amely szerint a stúdió egyik vezetője komoly tárgyalásokat folytat Sharonnal. Az Elemi ösztön volt az a film, amely egyszeriben szupersztárrá emelte a színésznőt, aki addig csupán egy volt a sok hollywoodi szőkeség közül. Sokan számítanak arra, hogy Stone már csak lojalitásból és talán hálából is csatlakozik a film folytatására verbuválandó forgatócsoporthoz. Günter Grass felolvas Berlinben , s megnyitja képkiállítását. ír is, fest is A kép mögött a fal Dunai Péter Tolongás a nyugat-berlini Aka- demie dér Künste bejáratánál. A rendíthetetlen optimisták még mindig a kassza előtt toporognak, hiába fityeg a felirat: minden jegy elkelt. Günter Grasst, a frissen koronázott királyt, a Nobel-díjast várják felolvasóestre. Felberreg a csengő, a csalódottak, a jegy nélkül maradottak is fellélegezhetnek. Az előrelátó rendezők a nagyterem előtti foyer-ban tévémonitorokat állítottak fel, előttük akkurátusán kiigazított széksorokkal, ahonnan a közeli büféből hozott pohár vörösbort szopogatva, cigarettát is megengedve készülhetnek a késő esti irodalmi csemege elfogyasztására. Konrád György tiszteletteljes szellemességgel mutatja be az írót, aki költő, és mint a minap megnyitott berlini kiállítása jelzi, képzőművész is. Konrád beszél Grassról, a demokráciabeli disz- szidensről, aki dühkitöréseket is provokál, mert rátapint a nemzet érzékeny morális pontjaira, gyengéire. Beszél a jómódú Grassról, akinek mindene megvan, de alapítványokat patronál, a romákat, színüket támogatja, és aki barátságos ember. - Ha Németország olyan lenne, mint Günter Grass, nem aggódnék - mondja. Megjelenik a mester, egyik kezében a jegyzeteit, a másikban a palack vörösbort meg a talpas poharat szorongatja. Tölt, kortyol és nekilát. Az én évszázadom című könyvéből idéz fel tucatnyi mozaikot. Képzeletbeli emberek szemszögéből láttat valós vagy kitalált, iróniával átszőtt jeleneteket, epizódokat. Olyanok szemszögéből, akik sosem csináltak történelmet, akikre vadásztak, vagy akik maguk is vadászok, áldozatok, egyben tettesek is voltak. A mozaikok visszaadják azt, amivel Németország, a németek lelkiismerete már egy évszázada keserves-tragikus konfliktusban van, a nemzetiszocializmust, a zsidókhoz való viszonyt, a világháborúkat, a német egységet. Az első történet egy kisfiúról szól, akit 1906-ban apja a nyakába ültet, hogy jobban lássa a vezért, Kari Liebloiechtet egy munkásgyűlésen. A kisfiú a papa nyakába pisil, s ezért nagyot kap a fenekére. Az epizód döntővé válik abban, hogy a később fiatalemberré serdülő gyerek a nemzetiszocialista eszmék lelkes hívévé válik. A következő mozaik egy öreg zsidó képtárost ábrázol, aki 1933-ban, a végzetes évben a Brandenburgi kaput szemlélve tanakodik feleségével, meneküljenek vagy maradjanak. Nézi a kaput, amely alatt már látta 1871-ben átmasírozni az Elzász- Lotaringiát visszafoglaló győztes német katonákat, majd 1914-ben az első világháborúba feltűzött szuronnyal indulókat, 1918-ban a tanácsköztársaság matrózait - és 1933-ban Rohm SA-bandáit. Egy bizonyos Ilse Lepinski emlékei következnek egy kövérkés lengyel zsidó tánctanárról, aki olyan jól táncolta-tanította 1921-ben a shimmyt. Felbukkannak a harmincas évek német középiskolásai, akik közül sokan Franco Falange-jában akarnak harcolni, a Junkernek, amelyek Guernicát 1937. április 26-án porig bombázzák. Fordul a kép, 1946-ot, a háború utáni első évet írjuk, egy berlini „Trömmer- frau” szólal meg. Jellegzetes német szó, „romeltakarító asz- szonyt” jelent, más nyelvben talán nem is létezik külön ez a fogalom, de Halász Előd nagyszótára is megemlíti. Grass kitűnő, magával ragadó és alapos - szónok. Amikor az egyszerű berlini nő szerepébe bújik, affektálva, berliniesen ejti a szavakat, a -,,g”-ket ,j”-nek mondja. A következő időugrás 1962-be visz, az Adolf Eichmann náci háborús bűnöst Izraelben védő páncélozott üvegkalitkáról, Eichmann bezártságáról esik szó. Willy Brandt híres, 1970-es varsói letérdeplése a következő, ezt egy jobboldali német szemszögéből dolgozza fel az író. Grass beleszövi a történetbe a szocialista Lengyelország egyik hírhedt figuráját, a késő hatvanas évek zsidóüldözésének karmesterét, Móczár tábornokot is. A soron lévő mozaikban egy képzeletbeli NDK-NSZK futballmeccsről is szó van, amelyet egy nyugatnémet börtönben ülő keleti ügynök gondolatai kísérnek. „Kinek drukkoljak, melyik oldal góljának örüljek, német ez is, meg amaz is...” Végül két keletnémet tanakodik azon a súlyos problémán, hogy az NDK hiánygazdálkodás viszonyai közepette hogyan szerezzenek a Wartburgra téli gumikat, és észre sem veszik, hogy közben a fal leomlott. Az én évszázadom utolsó szemelvénytörténete tehát 1989- cel, a berlini fal leomlásával zárul. Grassnak nem volna mondanivalója, legalábbis a felolvasóest hallgatósága számára, a helyreállt német egységről, a jelenről, az évszázad záró évtizedéről? A történetek között lélegzetvételnyi szünetet tart, aprót kortyint a pohárból. Csodálatos módon éppen a tizenkettedik történetig tart ki az egy pohár bor. Nagy ováció az est végén, a mester átvonul a foyer,-ba, előkerül az előadás közben nélkülözött, egyenes szárú angol pipa. Lehajol, elővillan rozsdabarna zakójával harmonizáló ritkás rozsdabarna haja (a rossz nyelvek szerint némi festék is segít a hajtónus megőrzésében), kotorász a zsebében, nincs gyufája. Egy olvasója ad neki tüzet, hálából elsőként neki dedikálja Az én évszázadom nagy alakban nyomtatott könyvét. Grass épphogy túl van kiállítása megnyitóján, amelyen oly nagy szeretettel és szakértelemmel taglalja festői és grafikai munkássága műfajait, akvarelljei titkait, a kaparva radírozó stílus vagy a rézmetszetkészítés technológiai finomságait. Képei tartalmi részéről hallgat, mint a partizán. Egy Picassóról szóló anekdotával tér ki a tolakodónak érzett kérdezők elől. Egy idős hölgy kérdezi: - Művész úr, árulja már el, ugyan mi rejlik a kép mögött? Grass felel: - A fal, asszonyom. Képei tartalmi részéről hallgat, mint a partizán. Tőzsér Árpád szépirodalmat és szépirodalomról szóló értelmezést, kritikát vagy esszét évtizedek óta mesteri fokon művel Továbbra is az önértés kanyargós útjain bandukol Németh Zoltán__________________ Tőzsér Árpád azon kevesek közé tartozik tájainkon, akik szépirodalmat és szépirodalomról szóló értelmezést, kritikát vagy esszét is mesteri fokon művelnek. Egyik legújabb kötete, amely a Kalligram kiadó Dialógus könyvek sorozatában jelent meg - szintén szokatlan jelenség, felülemelkedve az irodalmat felosztó nyelvi és ízlésbeli határokon - több értelmezői, illetve irodalomról gondolkodó csoportot igyekszik megszólítani. Kötetbeli tanulmányai ugyanis magyarul, illetve szlovák fordításban is olvashatók, lehetőséget teremtve a dialógus számára két különálló nyelvi közösség viszonyrendszerében, másrészt egymástól eltérő poétikákat, az „írás” eltérő lehetőségeit értelmezik, vonják párhuzamba vagy különítik el, két „szlovákiai magyar”, Cse- lényi László és Grendel Lajos műveiben. Mi indokolja vajon, hogy a ne- oavantgárd szövegeket programszerűen generáló Cselé- nyit, illetve a posztmodern beszédmód felé törekvő Grendelt ugyanazon problematika jegyében, ugyanazon alapállásból közelítsük meg? Vajon léte- zik-e olyan, megfelelően tág kontextus, amelybe mindkét szöveg elhelyezhető? Paradox módon éppen Tőzsér nyilatkozik elítélően arról az egyetlen kontextusól, amelyben Cselényi és Grendel szövegei egyáltalán értelmezhetőek lehetnének egymás mellett: azaz a „szlovákiai magyar” irodalomról. Hiszen Tőzsér mind a Dionyz Durisin-féle felfogást („A cseh-szlovák irodalommal egységet képező magyar nemzetiségi irodalomnak a céljaiból és rendeltetéséből következik, hogy nem lehet a magyar nemzeti irodalom szerves része.”), mind a magyar nemzeti hagyományok és a nemzeti közösségek védelmére berendezkedő szlovákiai magyar írói köröket elmarasztalja abban, hogy az irodalmi szöveg alapjául szolgáló „nyelvet” csak másodlagosnak, azaz eszközként képzelik el, s ebből következően a „szlovákiai magyar” entitást valamiféle nyelv fölötti ideológiaként fogalmazzák meg. Olyan minőségElemzései megala- pozottnak és sok- szor újszerűnek tűnnek. ként tehát, amely a nyelvi meghatározottságokat figyelmen kívül hagyva, azokat túlszárnyalni vágyva kívánnak az esztétikum mezején „kisebbségi messianizmust”, „szlovákiai magyar regényt” vagy éppenséggel „hídszerepet” követelni a műalkotás számára. Ez a gondolat természetesen ma is kísért, akár a közelmúltra, Zalabai Zsigmond vagy Roncsol László értelmezői szövegeire, akár a jelen állapotokra gondolunk, még mindig igen erős a „sajátosan „szlovákiai magyar jellegzetességeket” kutató szemlélet. Hiszen Tőzsér kötetbeli tanulmányainak is éppen az adja apropóját, hogy mindkét szerző, azaz Cselényi és Grendel is a „szlovákiai magyar” kontextusból nőtt ki, szakítva azzal, tehát egyfajta negatív lenyomatként elismerve egy ilyen minőség létezését. A „szlovákiai magyar” meghatározottságokon túl azonban Tőzsér szűknek érzi a „közép-európaiság”, sőt a „világirodalom” terminusokat is. Éppen ezért - kissé ellentétben a bevezető tanulmányában felvázolt problematikával - Cselényi Téridő-szonátájával és Grendel trilógiájával (Eleslövészet, Galeri, Áttételek) mint nyelvi, szövegszerű tényekkel, s nem mint valamilyen „szellemiség” reprezentánsával foglalkozik. Elemzései éppen ezért tűnnek megalapozottnak és sokszor újszerűnek: az önértés kanyargós útjain. (Tőzsér Árpád: Az irodalom határai, Kalligram, 1998) Konrád György: „Ha Németország olyan lenne, mint Günter Grass, nem aggódnék."
