Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-08 / 49. szám
4 1999. december 8. Háttér Magyar-orosz viszony---Fe szültségoldás A kampányban nem gazdasági és politikai programok ütköznek, Csecsenföld a fő téma Oroszország közel van A The Sunday Telegraph brit lap helyszíni tudósítója már november 28-án azt jelentette, hogy az orosz erők „a feledésbe bombázzák Groznijt”. (TA SR/AP) Malinak István Nem túlzás azt állítani, hogy az idén elérték a mélypontot Budapest és Moszkva kapcsolatai. Az okok között mindenképpen meg kell említeni a szovjet időket visszasíró nagyhatalmi nosztalgiát, a Kreml és a vezérkar lelke egyaránt sajog attól, hogy a volt kommunista csatlósállamok sorra kicsúsznak az orosz medve karmai közül. Moszkva mindvégig ellenezte és ellenezni fogja a NATO keleti bővítését. A Magyarországgal szembeni orosz ellenszenvnek ez (volt) az elsődleges indítéka, de az igazi törést a kétoldalú viszonyban a koszovói háború hozta magával. Magyar- ország a NATO újdonsült tagjaként szilárdan képviselte a szövetség álláspontját, amely szöges ellentétben állt Moszkva balkáni érdekeivel. Egy Koszovóba tartó orosz segélykonvoj feltartóztatása - egyébként ez a magyar törvényekkel teljes összhangban történt - kapcsán az orosz tömegtájékoztatás akkora vihart kavart, hogy az már a szovjet propaganda hírhedt imperialistaellenes kirohanásainak hangulatát idézte. Orbán Viktor kanadai látogatása is kapóra jött Moszkvának, az ún. atomfegyver-telepítési affért ismét fel lehetett tupírozni, tekintet nélkül arra, hogy az ügynek nincs politikai aktualitása, hiszen az ominózus inteijúban egy hipotetikus kérdésre adott hipotetikus válaszról volt szó. Mindezek hátterében még látni kell az orosz államadósság törlesztésével kapcsolatos problémákat, valamint az Oroszorszországba hurcolt magyar műkincsek sorsát. Ilyen előzmények után került sor november 29-én Martonyi János külügyminiszter moszkvai tárgyalásaira orosz kollégájával, Igor Ivanowal. Martonyi szerint a magyar diplomáciának Moszkva viszonylatában két kulcseleme van: egyrészt meg kell őrizni az elmúlt évtizedben felhalmozott fontos eredményeket, másrészt kölcsönös érdek a továbblépés a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésében. Igaz, hogy Magyarország az EU-ba igyekszik, és a magyar export 70 százaléka Nyugat-Európá- ba irányul, az orosz piac mégis rendkívül fontos a mindinkább exportorientált magyar gazdaság számára. Budapest pozitív jelzéseket tett Moszkva felé: július elsejével eltörölte az orosz acéltermékek importkvótáját, január 1-ji hatállyal pedig felszámolja a Kreml által kifogásolt vám- és statisztikai illetéket is. Az orosz fél pedig megígérte: még az év végéig javaslatokat tesz az államadósság megmaradt részének- 450 millió dollár - törlesztési módozataira. Természetesen nem lehetett megkerülni a kaukázusi helyzetet sem. A magyar diplomácia vezetője nem ment messzebb sem az EBESZ- csúcsnál, sem a többi NATO-or- szág, főleg az USA állásfoglalásainál, de ez nem is lehet Budapest feladata vagy célja. Martonyi megerősítette: Magyarország elítéli a nemzetközi terrorizmust, elismeri Oroszország területi integritását, de aggodalmának ad hangot a csecsen polgári lakosság szenvedései miatt. Az orosz akciók arányosságában lát problémát a magyar fél, és reménykedik a politikai rendezés sikerében. Kedvező jel, hogy Moszkva fokozni kívánja együttműködését a különböző nemzetközi szervezetekkel. Martonyi hangsúlyozta: Oroszország az európai és a nemzetközi biztonság megkerülhetetlen tényezője. A magyar kulturális kincsek kérdésében megállapodás született arról, hogy az illetékes munkacsoport mielőbb összeül (legutóbb 1997-ben tanácskozott), továbbá arról, hogy a sárospataki református könyvtár értékeinek ügyében a két érintett: az ősnyomtatványokat jelenleg őrző orosz, illetve a magyar könyvtár közvetlenül kapcsolatba lép egymással. Most már csak várni kell, türelemmel. Görföl Zsuzsa __________________ Na gy volt a veszély, de az isztambuli EBESZ-csúcs mégsem lett vízválasztó a világpolitikában. „Oroszország nélkül nem lehet megteremteni a stabilitást és biztonságot Európában” - harsogta dühösen Borisz Jelcin, és senki sem cáfolta meg őt. Merthogy ez így igaz - csak éppen más összefüggésben, mint ahogy ő tálalta. Jelcin ezt olyan vonatkozásban állította, hogy Oroszországnak mint nagyhatalomnak joga van beleszólni az európai folyamatokba, a nemzetközi politika alakítóinak kötelességük figyelembe venni Moszkva álláspontját. Valójában arról van szó, hogy Oroszország óriási bizonytalansági tényező, évek óta a gazdasági és politikai csőd szélén tántorog, s mindig csak kényszerű kompromisszumok és hatalmas pénzinjekciók árán sikerül megmenteni az összeomlástól. Magyarán: a Kreml visszaél azzal, hogy a világ retteg a káosztól, amellyel Oroszország további elszegényedése, a hatalomra törő kommunisták, nacionalisták győzelme járna. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy Isztambulban az állam- és kormányfők meglepően higgadtan hallgatták végig Jelcin dühkitöréssel felérő beszédét. Nagyon keményen válaszoltak rá - majd elfogadtak egy olyan egyezményt Cse- csenföldről, amely Moszkvát semmire sem kötelezi, nem tartalmaz egyetlen határidőt, egyetlen szankciót sem. Ezek után Jelcin azt is megengedhette magának, hogy amikor a német kancellár és a francia államfő kü- löntalálkozójukon megpróbálták őt kicsit dorgálni, hét perc múltán egyszerűen felállt, és faképnél hagyta őket. Jelcin jól kalkulált: az oroszoknak tetszett a mutatvány. A már százszor leírt államfő diadalmasan, a haza megmentője- ként tért vissza Moszkvába - majd napokon belül ágynak esett. Második elnöki időszakának tizenharmadik betegeskedése azonban már semmi izgalmat nem okozott, az orosz politikai erők már egymással voltak elfoglalva, hiszen december 19- én parlamenti választások lesznek. Jelcinnek ebben a küzdelemben egyébként is csak a kibic szerepe jutott, a prímet szép számú exkormányfője és számtalan riválisa játssza - hamisan. A kampány során csak marginálisan esett szó a rogyadozó im- périum jövőjéről, gyakorlatilag egyetlen párt sem állt elő komoly gazdasági programmal. A hirtelenjében bejegyzett fantompártok egy kaptafára alakultak: mindegyik élén áll néhány régtől ismert politikus, aki esetleg már több pártot és kormányt is megjárt, meg egy gazdag „újorosz”, aki az egész kalandot finanszírozza. Nem önzetlenül; ha mandátumhoz jut, mentelmi jogának köszönhetően megússza a börtönt, ha netán valakinek eszébe jutna megvizsgálni, hogyan tett szert hatalmas vagyonára. A sajtó és a riválisok számára pedig hálás téma a vagyonok eredetének firtatása. A Nagy Választási Téma azonban kétségkívül Csecsenföld: a pártok és listavezetőik egymást túllicitálva hazafiaskodnak, melldöngetnek és fenyegetnek. Meglepő módon a kommunista pártvezér Zjuganovtól, az állítólag konzervatív Luzskov moszkvai polgár- mesteren keresztül a hírhedten szélsőséges Zsirinovszkijig az egész politikai vircsaft egyetért abban, hogy a csecse- neknek most aztán „meg kell mutatni”. Egyedül az oroszok többsége számára „emészthetetlen” liberális Jab- loko és még két - cserkészcsapat nagyságú és lelkesedésű - liberális pártocska tett kísérletet a kaukázusi hadjárat elítélésére, és szenvedett csúfos kudarcot. Ebben a helyzetben talán nem is ostobaság jobban odafigyelni a csecsének állításaira, akik szerint az általános felháborodást kiváltó oroszországi házrobbantások, de még a dagesztáni ösz- szetűzések értelmi szerzői is Moszkvában keresendők. Ha visszagondolunk arra, hogy például Sevardnadze grúz államfő ellen már két merényletet követtek el, s mindkettőt olyan időszakban, amikor Tbiliszi megpróbálta lazítani kapcsolatait Moszkvával, s hogy az orosz erők az elmúlt hetekben „tévedésből” kétszer is lőtték Grúzia területét nyomban azután, hogy Moszkva a csecsének támogatásával vádolta meg Tbiliszit, akkor ezek a csecsen vádaskodások egyre inkább vádnak tűnnek. Arra is érdemes odafigyelni, hogy a csecsének elleni újabb háborút Vlagyimir Putyin indította el, aki a KGB-utód belbiztonsági szolgálat éléről került a miniszterelnöki bársonyszékbe, s lett egy csapásra Jelcin kijelölt utódja. És persze lekötelezettje. Vagyis Oroszország jövője nem a mostani dumaválasztásokon, hanem majd csak a nyári elnök- választáson fog eldőlni. Addig a Kreml-beli „család” nyugodtan uralkodhat, nem kell szankcióktól tartania. Oroszország ugyanis túl közel van mind Amerikához, mind Európához. A szovjet propaganda hírhedt kirohanásainak hangulatát idézte. A pártok egymást túllicitálva hazafiaskodnak, melldöngetnek és fenyegetnek. A csecse- neknek most aztán „meg kell mutatni”. Öcalan-dosszié Ankara saját Mintha az ankarai politikai elit nem tudná eldönteni, mi a fontosabb számára: saját és a török népesség erőteljes kurdgyűlöle- tének kielégítése vagy pedig a csatlakozás Európához. Törökország évek óta kitartóan ostromolja az Európai Unió kapuit, de rendkívül rossz bizonyítványt kapott emberi jogi politikájára, ezért Brüsszelben sorozatosan elutasítják a török kérelmet, még ha kényelmetlen is ez egy NATO-taggal szemben. A legutóbbi nagy pofont az EU 1997-es luxemburgi csúcsértekezletén kapta: olyan határozat született, hogy az EB néhány kelet-európai országgal és Ciprussal megkezdi a csatlakozási csapdájában tárgyalásokat. Talán mondani sem kell, Ankarának Ciprus fájt a legjobban, mert félreérthetetlenüljelezték neki, hogy a ciprusi törökök és görögök konfliktusában is őt tartják felelősnek. Akár politikai öngólnak is tekinthető az ankarai semmítő- szék november végi döntése, amellyel elutasította a halálra ítélt Abdullah Öcalan kurd vezér kegyelmi kérvényét. Ankara ismét a nemzetközi bírálatok kereszttüzébe került, csakúgy, mint pár hónapja, a halálos ítélet meghozatalakor. A demokratikus államok nem ismerik el az egyoldalú török érvelést, amelynek lényege: minden kurd terrorista. Ugyanis kevés annyira jogfosztott nép van, mint a törökországi kurdok. A nyolcvanas évek elején alakult meg a marxista színezetű, Öcalan vezette PKK, amely fegyveres harcot kezdett a hatalom ellen. Nagyon sokan inkább szabadságharcosnak tekintik Öcalant, nem terroristának. Az ártatlan emberek halálát okozó terrorakciókat, így a kurdok által elkövetetteket is el kell ítélni, de Ankara elnyomó, kurdellenes magatartására sem lehet mentség. A semmítőszék döntését a török főváros utcáin tömegek ünnepelték, Öcalan felakasztását követelve. Nyilvánvaló, milyen súlyos külpolitikai következményekkel járhat ez, de a belpolitikaiak sem lesznek enyhébbek; a kurdok valószínűleg fegyverrel válaszolnak majd. Ugyanakkor látni kell, mindez nem jelenti azt, hogy az ítéletet végre is fogják hajtani. Hiszen még a parlamentnek, majd az államfőnek is jóvá kell hagynia. A hírek szerint Demirel elnök megígérte az olasz kormánynak: ha a török parlament megerősítené a halálos ítéletet, akkor ő fogja kegyelemben részesíteni Öcalant. Bár Törökországban még nem törölték el a halálbüntetést, tény az, hogy másfél évtizede senkit sem végeztek ki. Minden szempontból nagyon rossz lenne, ha ezt a hagyományt most épp Öcalan esetében rúgnák fel. Nem mellékes: Ankara is a hét végi helsinki EU-csúcstól várja, hogy besorolják a csada- kozási tárgyalásokat megkezdő országok közé. (-nák) Öcalan a bíróság előtt, üvegkalitkában Archívfelvétel
