Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-12-08 / 49. szám
Nyerjen 99 999 koronát! Lapunk 5. oldalán találja az Ajándékszóró hetedik bankjegyét, ■■yn" ® Vasamap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. december 8. • 32. évfolyam Riport _________ Barang olás Losoncon, „az élők házában”. A holocaust ezt a várost sem kímélte. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. december 11-étől 17-éig 49. szám • Ara 15 korona Sport____________ Vil lanófényben Forgács Oszkár vívómester, a sportág szlovákiai -i jnesztora. X O Még szerencse, hogy a magyarság nem jár külső testi jegyekkel Határok nélkül Vojtek Katalin___________________ A színhely Nyitra, az Agroinstitút épülete, ahol a Szlovákiai Helsinki Polgári Társulás szervezésében nemzetközi szimpózium folyik, Emberi kapcsolatok határok nélkül címmel. Az oldott, baráti légkörben elhangzó előadások olyan kiválóságok munkásságát ismertetik, akiknek szabadon szárnyaló szelleme nem ismert országhatárokat, felülemelkedett mindazon, ami időhöz, helyhez, szűk nemzeti közösséghez köt, hogy megtalálja az egyetemest, az örök emberit, amely mindenkihez szól. Ők azok, akik - Babits szavaival élve - „felelnek egymásnak, korokon és országokon át, akik folytatják egymást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek feje fölött”. A hallgatóság - a szellem nemzetközi szabadkőműves-páholyának testvéri közössége - a hallottaktól megérintve úgy érzi, nem is olyan kicsinyes és borzasztó ez a világ, hisz csak követni kell az igazán nagyok kijelölte utat, az emberséges értelem útját, és minden szebbé, jobbá válik. Ebben az eufórikus hangulatban tódul be a társaság az étterembe. Nincs tolongás, türelmedenség, mindenki kedves, udvarias és megértő, ismeretlen emberek mosolyognak egymásra a párolgó tálak felett. A magyarországi küldöttség tagjai kissé késve érkeznek, tanácstalanul nézelődnek, evőeszközt keresve. A mellettük elhaladó felszolgálótól kémek eligazítást - magyarul. A felszolgáló hölgy foghegyről válaszol - szlovákul. „Nem értem” - mondja a kérdezősködő, s még mielőtt valamelyik világnyelven megismételhetné a kérdést, a felszolgáló jó hangosan rászól: „Na Slovensku po slovensky!” A kéA nagyszülők magyarok, a lányuk már nem, az unokák még kevésbé. sek, villák egy pillanatra megállnak a levegőben, aztán mindenki tovább eszik. A világ helyrebillent egy nyitrai étteremben. A következő színhely egy pozsonyi szlovák gimnázium, ahol rendhagyó történelemórát tart két egyetemi tanár. Az égjük pozsonyi, a másik Budapestről jött, hogy Trianonról beszéljen az érettségizők osztályában. A tájainkról elszármazott magyarországi történész folyékony szlováksággal ad elő, könnyed, lebilincselő stílusban. Úgy tud új megvilágításba helyezni történéseket, folyamatokat, hogy a diákok abban a pillanatban talán észre sem veszik, mit visznek el erről az óráról, mennyi továbbgondolkodásra késztető információt. Mindnyájan figyelmesen hallgatnak, csak az egyik fiú izeg- mozog, padtársának suttogja el kommentárjait. Időnként fejét csóválva ujjaival megkocogtatja a homlokát, szemmel láthatóan nem ért egyet a hallottakkal. Szólásra azonban egyszer sem jelentkezik, pedig bárki szabadon közölheti észrevételeit, s a gyerekek közül többen élnek is ezzel a lehetőséggel. Az óra végén a magyarországi vendég megkérdezi: ki tud magyarul? Egy szöszi kislány jelentkezik. „Az édesanyád magyar?” - érdeklődik az előadó. „Nem, a nagymamám.” „Egyszóval a nagyszüleid” - pontosít a történész. Az igenlő válasz után eltöprengek, keresem benne a logikát, de nem találom. Hogy is van ez? A nagyszülők magyarok, de a lányuk már nem az, az unokájuk még kevésbé. Érdekes jelenség, egyre gyakrabban tapasztalható. A magyar gyökerekre általában csak egyenes rákérdezésre derül fény, akkor is egy ösztönös, görcsös elhárítás kíséretében: „Csak a nagyszülők voltak magyarok.” Még szerencse, hogy a magyarság nem jár külső testi jegyekkel, mondjuk, sötét bőrrel és gyapjas hajjal. Vajon hogy nézne ki akkor a szöszi? Seattle-ben nem volt adventi hangulat december 1-jén. A WTO elleni tüntetés fejtetőre állította az amerikai várost. TASR/AP-feivétei Vezércikk Mit hozott a Mikulás? Kövesdi Károly ________________ Tu dom, mindenkinek tele a hócipője a tíz évvel ezelőtti dolgokkal, a hősi és az átkos múlt folytonos felemlegetésével. Nem is jó azon kérődzni, mert megüli a gyomrunkat, s elborul az elménk. Valamire mégis kénytelen vagyok visszaemlékezni. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt baráti társaságban a nevelésről beszélgettünk. Hogy pontosan kikkel, nem emlékszem, nem is lényeges, annál inkább a helyszín és a környezet. Nyitrán bandukoltunk a folyó hídján az akkor még Csehszlovákiában álló s akkor még nem Konstantin Filozófus és még nem egyetem, „csak” pedagógiai főiskola aulájából távozva, ahol talán akkor alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Vagy a leendő magyar kar volt a téma. Egyáltalán, akkor még szép álmok szövődtek jövőről, emberszabásúbb iskoláról, magyar egyetemről (vagy karról), iskolai önkormányzatról, iskolaszékről, a magyar alap- iskolák jogalanyiságáról, és sok más haszontalanságról, amik ma már eltörpülnek az ország költségvetésének milli- árdjai mellett, elszivárgó köddé válnak a büdzsé kerítésének deszkarései közt. Arról álmodoztunk, hogy a pártállam bukása után ránk törő jólétben például nem lesz szükség óvodákra, bölcsődékre, az anyák otthon nevelhetik a kis nebulókat. Ma már egyszerű rálegyinteni: álmodik a nyomor, ám akkoriban az ember még álmodozott. Aztán fölébredt, és rádöbbent a kemény valóságra. Amely tíz év után egyre keményebb. A múlt héten bejelentették: a kormány kompromisszumra jutott, hogy a pedagógiai dolgozóknak nem tíz, hanem „mindössze” az öt százalékát kell elbocsátani. Miközben magyarázatból nincs hiány, hol mennyit lehet megtakarítani. Hogy hány millióba kerül az elbocsátott pedagógusok végkielégítése, s mennyibe a bérek, ha maradnak. Mintha krumplitonnákról volna szó, vagy vagon búzáról, esetleg hengereltvas tonnáiról. Sörök hektolitereiről. Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: ki kivel jutott itt kompromisszumra? A pénzügy az oktatásüggyel? A gazdasági tárca a bankszektorral? Netán a baloldal a jobbal? Miféle kupeckedés folyik itt a jövővel, amikor minden józan és mértéktartó pedagógiai szakember riadót fúj az emberszabásúbb, gyermek- központúbb iskoláért? Miféle kompromisszum az, amelynél éppen azt nem kérdezik meg, akire leginkább tartozik a dolog: a szakmát, a pedagógust, a jövő generációjáért felelős (és felelősségre vonható) tanárok társadalmát? Holott mindenki tudja, hogy iskoláink, tanáraink s nem utolsósorban gyermekeink túlterheltek, az osztályokban olykor kétszer annyi gyermek ül, mint elviselhető és ésszerű volna, a kreativitás, az önálló gondolkodás, az alkotó szellemű oktatás ebben a rendszerben csak óhaj marad. Ráadásul azzal is tisztában vagyunk, hogy a felszálló ágba került, egykor elmaradott országokat (például Korea vagy Írország) éppen az oktatás kiemelt kezelése emelte fel arra a szintre, ahol ma tartanak. Jó, jó - halljuk az ellenvetést -, szegény az eklézsia, mindenütt takarékoskodni kell. Nem kell! Van, ahol lehet, van, ahol nem lehet. Mert a tudás és a műveltség drága befektetés, de a legtöbb hasznot hozza hosszú távon. Amihez persze hosszú távon kellene gondolkodni. Nem arról van szó, hogy a mostani kormány bűnlajstromát gazdagítsuk, hiszen az elmúlt tíz év alatt szinte semmi sem történt Szlovákiában az iskolaügy igazi reformjáért. Kormányoktól függetlenül csak tili- tolizás folyik, számlák, fűtés, meleg víz, kréta, malter és hasonló fogalmak ragozása. Az oktatásügy azért több ennél. Ha egy-egy banképület építése milliárdokat nyel le, akkor nem bankokat kell építeni, hanem iskolákat. A Mikulástól nem ezt az „ajándékot” várta a pedagógustársadalom.