Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-12-08 / 49. szám

Nyerjen 99 999 koronát! Lapunk 5. oldalán találja az Ajándékszóró hetedik bankjegyét, ■■yn" ® Vasamap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. december 8. • 32. évfolyam Riport _________ Barang olás Loson­con, „az élők házá­ban”. A holocaust ezt a várost sem kímélte. 8 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. december 11-étől 17-éig 49. szám • Ara 15 korona Sport____________ Vil lanófényben Forgács Oszkár ví­vómester, a sportág szlovákiai -i j­nesztora. X O Még szerencse, hogy a magyarság nem jár külső testi jegyekkel Határok nélkül Vojtek Katalin___________________ A színhely Nyitra, az Agroinstitút épülete, ahol a Szlovákiai Helsin­ki Polgári Társulás szervezésé­ben nemzetközi szimpózium fo­lyik, Emberi kapcsolatok határok nélkül címmel. Az oldott, baráti légkörben elhangzó előadások olyan kiválóságok munkásságát ismertetik, akiknek szabadon szárnyaló szelleme nem ismert országhatárokat, felülemelke­dett mindazon, ami időhöz, hely­hez, szűk nemzeti közösséghez köt, hogy megtalálja az egyete­mest, az örök emberit, amely mindenkihez szól. Ők azok, akik - Babits szavaival élve - „fe­lelnek egymásnak, korokon és or­szágokon át, akik folytatják egy­mást századról századra, s kezet nyújtanak egymásnak a népek fe­je fölött”. A hallgatóság - a szel­lem nemzetközi szabadkőmű­ves-páholyának testvéri közös­sége - a hallottaktól megérintve úgy érzi, nem is olyan kicsinyes és borzasztó ez a világ, hisz csak követni kell az igazán nagyok ki­jelölte utat, az emberséges érte­lem útját, és minden szebbé, job­bá válik. Ebben az eufórikus hangulatban tódul be a társaság az étterembe. Nincs tolongás, türelmedenség, mindenki kedves, udvarias és megértő, ismeretlen emberek mosolyognak egymásra a párol­gó tálak felett. A magyarországi küldöttség tagjai kissé késve ér­keznek, tanácstalanul nézelőd­nek, evőeszközt keresve. A mel­lettük elhaladó felszolgálótól kémek eligazítást - magyarul. A felszolgáló hölgy foghegyről vá­laszol - szlovákul. „Nem értem” - mondja a kérdezősködő, s még mielőtt valamelyik világnyelven megismételhetné a kérdést, a fel­szolgáló jó hangosan rászól: „Na Slovensku po slovensky!” A ké­A nagyszülők ma­gyarok, a lányuk már nem, az unokák még kevésbé. sek, villák egy pillanatra megáll­nak a levegőben, aztán mindenki tovább eszik. A világ helyrebil­lent egy nyitrai étteremben. A következő színhely egy pozso­nyi szlovák gimnázium, ahol rendhagyó történelemórát tart két egyetemi tanár. Az égjük po­zsonyi, a másik Budapestről jött, hogy Trianonról beszéljen az érettségizők osztályában. A tája­inkról elszármazott magyaror­szági történész folyékony szlo­váksággal ad elő, könnyed, lebi­lincselő stílusban. Úgy tud új megvilágításba helyezni történé­seket, folyamatokat, hogy a diá­kok abban a pillanatban talán észre sem veszik, mit visznek el erről az óráról, mennyi tovább­gondolkodásra késztető infor­mációt. Mindnyájan figyelmesen hallgatnak, csak az egyik fiú izeg- mozog, padtársának suttogja el kommentárjait. Időnként fejét csóválva ujjaival megkocogtatja a homlokát, szemmel láthatóan nem ért egyet a hallottakkal. Szó­lásra azonban egyszer sem jelent­kezik, pedig bárki szabadon kö­zölheti észrevételeit, s a gyerekek közül többen élnek is ezzel a le­hetőséggel. Az óra végén a ma­gyarországi vendég megkérdezi: ki tud magyarul? Egy szöszi kis­lány jelentkezik. „Az édesanyád magyar?” - érdeklődik az előadó. „Nem, a nagymamám.” „Egyszó­val a nagyszüleid” - pontosít a történész. Az igenlő válasz után eltöprengek, keresem benne a lo­gikát, de nem találom. Hogy is van ez? A nagyszülők magyarok, de a lányuk már nem az, az uno­kájuk még kevésbé. Érdekes je­lenség, egyre gyakrabban tapasz­talható. A magyar gyökerekre ál­talában csak egyenes rákérdezés­re derül fény, akkor is egy ösztö­nös, görcsös elhárítás kíséreté­ben: „Csak a nagyszülők voltak magyarok.” Még szerencse, hogy a magyarság nem jár külső testi jegyekkel, mondjuk, sötét bőrrel és gyapjas hajjal. Vajon hogy néz­ne ki akkor a szöszi? Seattle-ben nem volt adventi hangulat december 1-jén. A WTO elleni tüntetés fejtetőre állította az amerikai várost. TASR/AP-feivétei Vezércikk Mit hozott a Mikulás? Kövesdi Károly ________________ Tu dom, mindenkinek tele a hócipője a tíz évvel ezelőtti dolgokkal, a hősi és az átkos múlt folytonos felemlegetésé­vel. Nem is jó azon kérődzni, mert megüli a gyomrunkat, s elborul az elménk. Valamire mégis kénytelen vagyok visszaemlékezni. Nyolc-kilenc évvel ezelőtt baráti társaság­ban a nevelésről beszélget­tünk. Hogy pontosan kikkel, nem emlékszem, nem is lénye­ges, annál inkább a helyszín és a környezet. Nyitrán bandu­koltunk a folyó hídján az ak­kor még Csehszlovákiában ál­ló s akkor még nem Konstan­tin Filozófus és még nem egyetem, „csak” pedagógiai főiskola aulájából távozva, ahol talán akkor alakult meg a Csehszlovákiai Magyar Peda­gógusok Szövetsége. Vagy a leendő magyar kar volt a té­ma. Egyáltalán, akkor még szép álmok szövődtek jövőről, emberszabásúbb iskoláról, magyar egyetemről (vagy kar­ról), iskolai önkormányzatról, iskolaszékről, a magyar alap- iskolák jogalanyiságáról, és sok más haszontalanságról, amik ma már eltörpülnek az ország költségvetésének milli- árdjai mellett, elszivárgó köd­dé válnak a büdzsé kerítésé­nek deszkarései közt. Arról ál­modoztunk, hogy a pártállam bukása után ránk törő jólét­ben például nem lesz szükség óvodákra, bölcsődékre, az anyák otthon nevelhetik a kis nebulókat. Ma már egyszerű rálegyinteni: álmodik a nyo­mor, ám akkoriban az ember még álmodozott. Aztán föléb­redt, és rádöbbent a kemény valóságra. Amely tíz év után egyre keményebb. A múlt héten bejelentették: a kormány kompromisszumra jutott, hogy a pedagógiai dol­gozóknak nem tíz, hanem „mindössze” az öt százalékát kell elbocsátani. Miközben magyarázatból nincs hiány, hol mennyit lehet megtakarí­tani. Hogy hány millióba kerül az elbocsátott pedagógusok végkielégítése, s mennyibe a bérek, ha maradnak. Mintha krumplitonnákról volna szó, vagy vagon búzáról, esetleg hengereltvas tonnáiról. Sörök hektolitereiről. Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: ki kivel ju­tott itt kompromisszumra? A pénzügy az oktatásüggyel? A gazdasági tárca a bankszek­torral? Netán a baloldal a job­bal? Miféle kupeckedés folyik itt a jövővel, amikor minden józan és mértéktartó pedagó­giai szakember riadót fúj az emberszabásúbb, gyermek- központúbb iskoláért? Miféle kompromisszum az, amelynél éppen azt nem kérdezik meg, akire leginkább tartozik a do­log: a szakmát, a pedagógust, a jövő generációjáért felelős (és felelősségre vonható) ta­nárok társadalmát? Holott mindenki tudja, hogy iskolá­ink, tanáraink s nem utolsó­sorban gyermekeink túlterhel­tek, az osztályokban olykor kétszer annyi gyermek ül, mint elviselhető és ésszerű volna, a kreativitás, az önálló gondolkodás, az alkotó szel­lemű oktatás ebben a rend­szerben csak óhaj marad. Rá­adásul azzal is tisztában va­gyunk, hogy a felszálló ágba került, egykor elmaradott or­szágokat (például Korea vagy Írország) éppen az oktatás ki­emelt kezelése emelte fel arra a szintre, ahol ma tartanak. Jó, jó - halljuk az ellenve­tést -, szegény az eklézsia, mindenütt takarékoskodni kell. Nem kell! Van, ahol le­het, van, ahol nem lehet. Mert a tudás és a műveltség drága befektetés, de a legtöbb hasz­not hozza hosszú távon. Ami­hez persze hosszú távon kelle­ne gondolkodni. Nem arról van szó, hogy a mostani kor­mány bűnlajstromát gazda­gítsuk, hiszen az elmúlt tíz év alatt szinte semmi sem történt Szlovákiában az iskolaügy igazi reformjáért. Kormá­nyoktól függetlenül csak tili- tolizás folyik, számlák, fűtés, meleg víz, kréta, malter és hasonló fogalmak ragozása. Az oktatásügy azért több en­nél. Ha egy-egy banképület építése milliárdokat nyel le, akkor nem bankokat kell épí­teni, hanem iskolákat. A Mi­kulástól nem ezt az „aján­dékot” várta a pedagógustár­sadalom.

Next

/
Thumbnails
Contents