Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-11-03 / 44. szám
12 1999. november 3. Kultúra Heti kultúra __________Filmbemutató__________ Bá lványRock - Velvet Goldmine Bizonyára sokan akadnak, akik számára a glamrock fogalma jól ismert. E sorok írója megvallja, a BálványRock című film ismertette meg vele. A rockzenei stílus - ahogyan a filmből kitűnik - a hetvenes évek elején Angliában született, az akkor világ- jelenségnek számító hippimozgalom és annak zenéje elleni lázadásként. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy mi a vasfüggöny innenső oldalán a „virággyerekek” eszméit és zenéjüket legfeljebb a Vígszínház Képzelt riportjának interpretációjában ismerhettük, vagyis nagyon másodkézből. E film a nyugati közönség számára valós emlékeket idézhet, a hazai talán a felfedezés örömét élheti át. A film kerettörténete a nyolcvanas években játszódik, amikor egy újságíró megbízást kap főszerkesztőjétől, nézzen utána, mi lett Brain Slade-del (Jonathan Rhys-Myer), az ünnepelt glamrock-sztárral, aki éppen tíz esztendeje a koncertjén megrendezte saját halálát. A közönség soraiból valaki rálőtt, ő pedig vérbe borulva hanyatlott a színpadra. Mindenki azt hitte, meghalt. Aztán kiderült, színjáték volt az egész, Slade pedig végérvényesen eltűnt a koncertekről, és lassan a rajongók emlékezetéből is. Az újságíró annak idején bálványozta a sztárt, szinte valamennyi koncertjén ott volt, az utolsón is. Az ő emlékei idézik a glamrock fénykorát, amikor a férfiak is kifestették magukat, testhez simuló, fényes ruhákat öltöttek, toliakban és tüllökben pompáztak, mintegy azt illusztrálva: nem számít a nemi hovatartozás. A sztárok, mint Slade és zenész barátja, Curt Wild (Ewan McGregor) nyíltan vállalták homosze- xualitásukat. Bár a film túl gyakran, szinte fel sem fog- hatóan váltogatja az idősíkokat, a rengeteg szereplős történet nehezen követhető, a kitűnő zene (Brian Eno, Andy Pratt, Brian Ferry, Lou Reed dalai) és az időutazás egy letűnt korba mindenért kárpótol. (k) Heti hír Shakespeare Ltd. Pajzán musical készül Shakespeare Felsült szerelmesek című művéből. Legalábbis ezt tervezi Kenneth Branagh, aki olyan filmvállalatot alapított, amely kizárólag Shakespeare-műveket filmesít meg. Branagh már eddig is több Shakespeare- adaptációt rendezett, sőt az V. Henrikben és a Sok hűhó semmiértben játszott is. A filmipar máris nagyszerű jövőt jósol a Shakespeare Film Co. nevet viselő vállalkozásnak. Zenemű készült Antall József tiszteletére. A bemutató ellen tiltakoztak a családtagok Stafétakantáták Bácher Iván _________________ Eg y partitúra akadt a kezembe. Nem is akármilyen zenemű, nem valami kis dalocska vagy könnyebb zongoradarab, hanem egy nagyzenekarra, hatalmas kórusra és három szólistára méretezett oratórium vaskos kottája fekszik asztalomon néhány napja. Mindenekelőtt a szöveget - jeles magyar költőnk ihletett versét - tanulmányoztam át, és - mivel beleszületés folyományaként kaptam némi zenei nevelést, és zongora is feketéllik a hallban - átpöntyögtem a hangokat is, próbálgattam, kóstolgattam a jeles zenepedagógus, karmester által komponált zenét. A művel való első, felületes ismerkedés után is bizton állíthatom: az új magyar zenemű döbbenetes. Mondhatnám: páratlan a maga nemében. Mondhatnám, ha nem leltem volna párjára. De leltem. A mostani mű főhőse egy egykori magyar miniszterelnök, aki súlyos betegen, kórházi szobájában várja az elkerülhetetlen véget. A darab első részében a halálra készülő államférfit asszonya látogatja meg. A megérkező hölgy imigyen szólítja urát:- Ha röpke időre is, fölizzani hittel, maradt-e még parázs?- Maradt annyi, amely testamentumot hagyni elég - válaszol az államférfi.- Tudod, drágám, hogy szítod onnan is, ahonnan már nem lehet, szítod a reményt, mert múlásodban is a jövőnek adsz életet.- A fájdalmas magyar jelenre, megváltói akarattal ezért tettem föl a sorsom. Az asszony elköszön, s a haldokló ekként szól:-...egy ifjút én is idevárok, látom őt fölékesítve a győzelem jelével. Majd miután a folyosón léptek hallatszanak, így folytatódik a szöveg:- Jöjj, kiválasztott fiú, gyere, fiam, hadd váltsak szót veled, földi időm nem vesztegethetem, egy percemért még kincses Erdély is kevés. Én már csak azzal beszélek, akinek súlyos sorsa van, csak az bírhat el országnyi terheket, az ország kicsi, teher nagysága határtalan. És a fiút váró államférfi lelki szemei előtt felködlik egy történelmi újratemetés: „...látom a koporsókat magas ravatalokon, lakkozásuk friss derengésében állnak ott, főhajtva állnak ott ár- mányos elvesztőik is, akik gyászruha alatt még mindig pu- fajkát hordanak.” A harmadik részben ismét a kórházi szobában vagyunk. És akkor megtörténik a találkozás. „Istenem... mi ez a tenyeret keménnyé égető kézmeleg, életáram, mely átjár, és megreszket- teti szívemet... hát eljöttél, ne rettenj, te eljövendő... csak én hűlök ki, nem a fáklya, örökmécsmagvú stafétabot, melyet a fáradt, de bilincsnél is erősebb parolával kezedbe plántálok, melyet majd gyöke- reztetni fogsz a síromon, te büszke olimpikon, mert lesz idő, mikor te következel, akkor segítsd fölkelni és járni a népem, de nem csak erőt, ihletet is adj a feltámadáshoz, szíts honvágyat egy álom után húsevő ábrándok helyett, mentsd meg a balsorstól, hogy a nemzet ne süllyedjen el, emeld fel Tiborcaink, tartsd meg magyarnak, dúld szét a régi, bénító babonát, mert a széthúzás régi, kikezdhetetlen fá- tum, ősmagyar átok, és ajánld újra Boldogasszonyanyánk oltalmába az országot, régi nagy patrónánk, mert visszakérődző szájjal szétrágtuk a védőpalástot, nagy szükségben lévén így szólít meg hazánk. Kérjed, segéljen, hogy ebben az irdatlan sötétben eltaláljak hozzád a feltámadáshoz. Ámen.” A mű áttanulmányozása után - bevallom - döbbenten ültem a zongoránál. Ezt azért nem gondoltam volna. Hogy a magyar ezredforduló még szülhet ily zeneművet. Pár évtizeddel ezelőtt, akkor igen, akkor inkább lett volna elképzelhető ilyesmi, mit elképzelhető - kaptam észbe, és már léptem is az öröklött kottaszekrényhez, húztam le recsegő rolóját, és rövid kutakodás után ki is emeltem onnan egy poros partitúrát. A kottában egy régi újságkivágás is lapult, a művet elemző korabeli kritika, amelyből szabadjon pár sort idéznem: „K. P. eddigi legnagyobb alkotói sikere a Sztálin esküje című kantátája, amellyel méltán érdemelte ki a Kossuth-díjat. A Z.Z. versére készült kompozíció hatalmas, lenyűgöző témát választott: Sztálinnak Lenin temetésén tett esküjét. A téma a nagy zeneszerzőt nagy feladat elé állította: a temetés és az eskü képein keresztül érzékeltetnie kellett a szovjet nép nagy forradalmi múltját, a proletár- diktatúra megszilárdításáért és a szocializmus építéséért vívott hősi harcait, elszántságát, és nem utolsósorban - a gyászon keresztül is - azt a törhetetlen erőt és optimizmust, amely a szovjet népet Sztálin vezetése alatt új, fényes győzelmek útjára vitte.” Újra a zongorához ültem, és átpöntyögtem ezt a művet is - megjegyzem, hogy könnyebben boldogultam. Rokon alkotásokról van szó. A hatalomtól - és élettől - búcsúzó államférfi és a fiatal, életerős utód egyik esetben sem közönséges földi halandó, nem hivatalába meghatározott időre választott tisztes polgár, hanem szakrális személy, akinek küldetése van, s ezt a küldetést valamely emberek feletti, isteni felsőségtől kapta. Persze számos különbség is mutatkozik a két darab között. Hogy mást ne mondjunk: a régebbi például sokkal rövidebb, alig negyedórás, míg a mostani egész estét betöltő. Azt is meg kell mondanom, hogy az 1950-es opusz bizony jó zene. Mágával ragadó, dallamos, tömör muzsika. Bárkit kérdeztem hetven éven felül, hogy emlékszik-e a műre, az öreg, karcos férfitorkokból szobában, kávéházban, villamosmegállóban azonnal fölszárnyalt a hullámzó, himnikus, diadalmas ének: ,Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, örökbe hagyta ránk, tartsuk magasra, őrizzük meg tisztán a párttagság magasztos zászlaját.” Hogy a mostani műben vannak-e hasonló slágerek, amelyeket majd ötven év múltán is őriz az emlékezet, azt még nem tudom megmondani. A mű felcsendülését december 12-ére tervezték. Értesüléseink szerint Antall József hozzátartozói megvétózták a bemutatót. A harmadik részben ismét a kórházi szobában vagyunk. A téma a nagy zeneszerzőt nagy feladat elé állította. Hugó von Hofmannstahl: „Meg kell születnie a varázslatnak, amely a lélekből előtörő tekintet sajátja” Talpalatnyi hely se legyen jelentés híján a színpadon Soha ne feledjük: ha a színpad nem valami csodaszerű, akkor semmi, és a semminél is rosz- szabb. Ne feledjük: az álmok álmává kell lennie, mert ha nem, akkor csak lélektelen pellengér, amelyen a költő meztelen álomképét undorítóan meggyalázzák. A színpadkép felépítőjének tudnia kell - mit tudnia, hinnie kell, át kell vele itatódnia -, hogy a világon semmi sem merev, semmi sem vonatkozások nélküli, semmi sem létezik önmagáért. Saját álmaiból kellett ezt megtanulnia, és eszerint kell látnia a világot; nagyra kellett nőni benne az álomlátás erejének, és költőnek kell lennie a költők között. Alkotó szeme legyen, mint az álmodénak, aki csak a jelentésteli képeket érzékeli. Olyan képet kell alkotnia, amelyben talpalatnyi hely sincs jelentés híján - ennyi az egész. Az álmok ökonómiája szavakkal le sem írható: ki feledhetné, mekkora hatalmas erő nyilatkozik meg bennük bámulatos letisztultságban, pőreség- ben? Ha toronyról kell lezuhannunk, e torony képéből nem érzékelünk mást, csupán a szörnyű meredekséget, a meztelen falak könyörtelenül függőleges szakadékét. Zuhanunk, és virágos pázsitra esünk, de micsoda virágok ezek! Hogy szöknek fel a csupasz zöld talajból! Igen, nárciszok, igen, szegfűk - de hol láttunk korábban hozzájuk foghatókat? Mintha magukba szívták volna mindama virágok nedvét, amelyek festett mása valaha is elgyönyörködtetett, mintha a valaha átélt, mondhatatlanul boldog idők fénye tündökölne rajtuk, mintha ragyogó szirmaik közé az üdvösség mélységesen mély tárnái süllyedtek volna alá, és minden egyes selymes levélen a boldogok mezői terülnének szét. Itt már nem mered fel a teremtmények közt nagyság és kicsinység válaszfala: megálmodott virágai között az álmodó ént olyan üdv járja át, amilyet csak óriás bimbó sugározhat egy szúnyog- szerűen parányi fény felé, s az én, a valóság partjait maga mögött hagyva, a boldogság valóságos Golf-áramlataiba veti magát, miközben aprócska rovarként szippantják fel az óriás bimbó illatának és ragyogásának örvényei. És ugyan ki parancsolna rá a színpad építőjére, hogy az üd- vözülten andalgó emberek és a virágok közé ő húzza fel nagyság és kicsinység válaszfalait, amelyekhez a valóság - a valóság? - ragaszkodik? Meg kell születnie a varázslatnak, amely a lélekből előtörő tekintet sajátja: a magasból a sötét színpadra hulló fénysugarat a színpad építőjének azzal a pillantással kell elképzelnie, amellyel a rab fogadja be a vaksötétbe a fal résén át behatoló egyetlen aranyló fénypászmát, a kinti, sugaras világ egyetlen hírnökét, a ragyogó palástot, amely Isten trónjáról omlik alá. Egyetlen, az éj sötétjét átfúró fénysugár oly elviselhetetlen édességet lophat az álomba, amelyet szorongással telítenek az évtizedes komor börtönlét kínjai, hogy az álom fel is oldódik tőle, és mi az örömre riadunk. És a színpad mestere, akinek ilyen sugarak adattak a kezébe, aki a borzadály egyetlen, a magasból kilőtt sugarával mint szikrázó karddal át tudja fúrni az imádkozó Margit lelkét, mialatt az orgona félelmetes hangjai fonódnak láncokként köré egyre szorosabban, és aki utána a lélekre alaktalanul rátelepülő börtön fakó halálpárájába a magasságok magasságából belehajítja az üdvözülés minden oldó mézszínű, földöntúli sugarát - ő, aki ilyen villámokat szórhat, feledkezzék meg tudásáról, és építsen fel inkább egy katedrálist székesvászonból készült faragványok- kal és súlyosnak látszó boltívekkel, amelyek egy ruhával súrlód- va is meginognak, aztán meg egy börtönt, amolyan „igazit”, szalmával a színpad fapadlóján, papírból tákolt rácsokkal, ahelyett, hogy a maga fényeit, az álom kimondhatatlan hatalmának hordozóit hullatná a meghatározatlan, sötétségbe burkolt, titokzatos térbe, ahol a bizonytalanság varázsa honos? (folytatjuk)
