Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-13 / 41. szám
8 1999. október 13. Riport Az elmúlt években szisztematikusan leépítették a nyitrai magyar pedagógusképzést! Álom az önálló magyar kar? Vrabec Mária A Nyitrai Konstantin Egyetem a napokban ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját - az oktatásügy helyzetéhez méltó szerénységgel és visszafogottsággal. Az ünnepi beszédek inkább a dicső múltról, mint a kérdőjelekkel teli jelenről szóltak, a jövőt illetően pedig csupán örök érvényű, és épp ezért nehezen számonkérhető frázisok hangzottak el. Talán véletlen, talán előre megfontolt szándék volt, de arról, hogy az intézmény megalakulása óta felvállalta a magyar pedagógusképzést is, az általánosságokon túl egyetlen szó sem esett. Pedig az elmúlt negyven év erről is szólt... A pedagógiai gimnáziumok és felsőbb iskolák megszüntetése után 1959-től a Pozsonyi Pedagógiai Intézet feladata volt a magyar pedagógusképzés, de csak egyeden évfolyam kezdett a fővárosban, mert a következő felvételi vizsgát már Nyitrán tartották. 1960-ban két évfolyammal indult Nyitrán az ún. magyar tagozat, amely Jozef Pás- tier igazgatósága idején - egészen 1969- ig jelentős önállóságot élvezett - saját igazgatóhelyettessel, tanári karral és évente kb. 140 végzős diákkal. 1964-ben a pedagógiai intézetek négyéves képzést biztosító pedagógiai karokká alakultak, de Nyitrán az intézmény struktúrája változadan maradt, és a magyar tagozat fejlesztését továbbra is támogatta a kar vezetése. A törés Michal Soták dékánná választása után, 1970-ben következett be, amikor a magyar tagozat formálisan ugyan megmaradt, de a gyakorlatban megkezdődött fokozatos leépítése. Évről évre kevesebb diákot vettek fel, és 1974-től már csak néhány szakot nyitottak a magyar tagozaton - elsősorban oroszt, szlovákot és polgári nevelést. A természettudományi tanszéken 1975- ben már nem is hirdettek felvételi vizsgát magyar tagozatra, abban az évben egyedenegy bukott diák kezdte újra a tanulmányait. Ez a fokozatos sorvasztás négy évig tartott, aztán 1978-ban bevezették az alaptantárgyak - pedagógia és pszichológia - közös, szlovák nyelvű oktatását, és ezáltal végleg megszűnt a felső tagozatos magyar pedagógúsképzés. 1970- től 1980-ig évente kb. hetven diák végzett a magyarul oktatott szakokon és bár az előző évekhez képest már ez is jelentős visz- szalépésnek számított, a radikális csökkenés még csak ezután következett. A nyolcvanas évek elején ugyan kisebb létszámú csoportokban, félig-meddig megtűrtén újra beindult a magyar szakoktatás, de mivel évente csak 3-4 diákot vettek fel egy-egy szakra, a végzősök száma a huszonötöt sem érte el. Az iskola magyar tanárai és diákjai 1988-ban aláírásgyűjtést szerveztek a magyar pedagógusképzés visszaállításáért, így már 1989 nyarán több mint kilencven diákot vettek fel és több, évek óta hiányolt szakot is nyitottak. A novemberi változások után 1990-ben már külön levélben értesítették a pedagógiai karra jelentkezőket, hogy újra működni fognak a magyar tagozatok, és az elkövetkező két évben évfolyamonként kb. 120 diák kezdte meg Nyitrán a tanulmányait. 1991-ben Peter Liba került az intézmény élére, és az akkori kedvező társadalmi hangulatnak kömagyar pedagógusállomány is mintegy ötven főre csökkent, ettől kezdve a magyar tagozatok újra csak papíron léteztek, mert a főiskola vezetése semmit sem tett azért, hogy pótolja a hiányzó tanerőket. 1996-ban pedagógiai főiskolából Nyitrai Konstantin Egyetemmé avanzsált az intézmény, de az új alapszabályba már hiába került be az a kurta mondat, hogy „részt vállal a kisebbségi pedagógusképzésből”, mert a rektor a nyelvtörvényre hivatkozva megszüntette a magyar tagozatokat és betiltotta a magyar felvételiket, diplomamunkákat, államvizsgákat is. A pedagógiai és a bölcsészkaron teljesen megszűnt a szaktantárgyak magyar nyelvű oktatása, módszeresen és jól átgondolva úgy hirdették meg az egyes szakpárosításokat, hogy még véledenül se alakulhassanak ki elegendő létszámú magyar csoportok. Egyedül az A Dániel Kluvanec vezette természettudományi karon foly- tatódott a régi gya- korlat és a legtöbb tantárgyat máig is magyarul hallgathatják a diákok. szönhetően a pedagógiai kar statútumába is bekerült a magyar tagozat léte. Ekkor vetődött fel először az önálló magyar kar gondolata, de megvalósításához nem csak a politikai akarat, hanem az érintett pedagógusok egyetértése is hiányzott. Magyar kar helyett végül 1993-ban formálisan megalapították a nemzetiségi kart, amely jogilag ma is létezik, hiszen az akadémiai szenátus nem szüntette meg, de a valóságban soha nem működött. Egy alig féléves időszak után, amikor a pedagógiai kart összevonták a mezőgazdasági főiskolával és így létrehozták a Nyitrai Egyetemet, 1992 őszén megalakult a Nyitrai Pedagógiai Főiskola három karral. A főiskola alapszabályában már említés sem esik a magyar pedagógusképzésről, és az intézmény fennállása óta először nem neveztek ki magyar dékánhelyettest sem. Mivel időközben a 1—4-es szakon, valamint a Dániel Kluvanec vezette természettudományi karon folytatódott a régi gyakorlat, és a legtöbb tantárgyat máig is magyarul hallgathatják a diákok. Ebben az időszakban szinte egymásnak adták a kilincset az egyetemen az EBESZ megfigyelői, akik a magyar pedagógusképzés feltételeit voltak hivatottak vizsgálni, de a rektor minden egyes alkalommal a nemlétező nemzetiségi karral érvelt. A diplomatikus kifogásokon és óvatos ajánlásokon túl nem is történt semmi az elmúlt években, ezért a hazai magyar közösség annál nagyobb reményeket fűzött a szeptemberi kormányváltáshoz és a márciusi rektorválasztáshoz. 1999. március 2-án a huszonkilenc tagú akadémiai szenátus 19 szavazattal Dániel Kluvanecot választotta az egyetem rektorává, aki a magyar tagozatok fokozatos megerősítését ígérte, de nem zárta ki az önálló magyar kar létrehozásának lehetőségét sem. Első nyüatkozatá- ban leszögezte: „Szeretném jogi alapokra helyezni a magyar pedagógusképzést, úgy, hogy már az egyetem alapszabályából egyértelművé váljon, mi az, amire köteleztük magunkat. Realista vagyok, nem ígérem, hogy egyik napról a másikra mindent megoldok, de biztos, hogy a változás első jelei már a következő tanévben érezhetőek lesznek.” Dániel Kluvanecot 1999. július 2-án nevezte ki a köz- társasági elnök a Nyitrai Konstantin Egyetem rektorává, ettől a naptól megkezdődhetett az érdemi munka a magyar pedagógusképzés átszervezése terén is. Első lépésként az új rektor kinevezte a nemzetiségi oktatásért felelős helyettesévé Tibor Kmet’et és az egyes karok dékánjainak is azt ajánlotta, nevezzenek ki a kisebbségi pedagógusképzésért felelős magyar dékánhelyetteseket. Mivel az egyetem alapszabálya ezt a kérdéskört nem tartalmazza, az ajánlás, a dékánok számára nem volt kötelező érvényű, így mindmáig csupán a természettudományi karon van magyar dékánhelyettes, Kecskés Árpád személyében. A magyar pedagógusbázis bővítésére az oktatásügyi minisztériumtól 960 ezer koronát kapott az egyetem - ez az összeg hat tanár bérköltségeinek fedezésére elég. Augusztusban a rektor a természettudományi karon hirdetett pályázatot három tanári állásra, szeptemberben pedig a bölcsészkaron, de sajnos, ezzel a szaktantárgyak magyar nyelvű oktatása korántsem oldódott meg, hiszen a szétágazó szakpárosítások miatt a legtöbb tanszéken egyszerűen nincsenek magyar csoportok. A magyar tanszéken meghirdetett pótfelvételi sem segített ezen a helyzeten, mert hiába vettek fel hét új diákot, harmincra egészítve ki ezzel az elsősök számát, ha a jelentkezők a bölcsészkar dékánjának döntése alapján ismét 13 szakpárosításból választhattak. Jelentős előrelépés tehát semmiképpen nem történt még a nyitrai magyar pedagógusképzésben. Az alapszabály elfogadása után ki kell dolgozni a magyar tagozatok tanterveit és vizsgarendjét, ami Tibor Kmef rektorhelyettes szerint legalább féléves folyamat, tehát lényeges változásra leghamarabb a 2000/2001-es tanévben számíthatunk. Egyáltalán nem mindegy, ho milyen irányban teszi meg egyetem vezetése az első lápéi két. Az évfordulós ünnepség Könnyen megtörténhet, hogy úgy, mint 1991-ben, ismét a saját felkészületlenségünkön és széthúzásunkon bukik meg a dolog, mert amíg mi nyílt levelekben vitázunk a különböző elképzelésekről és az elfogadható kompromisszum mértékéről, addig az illetékesek helyrehozhatatlan látszatmegoldással szúrják ki a szemünket. Szabó iános-Borsos Mihály: Gondolatok egy könyv kapcsán Molnár Imre Nemrég a történelmi Felvidék egyik olyan településén jártam, ahol a falu lakossága összefogva, hatalmas többletterheket vállalva, egyedül fogott neki középkori eredetű temploma felújításának. Erősen ráfért már a revonálás a kis templomra. Én történetesen épp akkor jártam arrafelé, amikor a régi vakolatot leverő mai mesteremberek és önkéntes segítőik előtt kibontakozott a templom lemeztelenített kőfala. Csakhogy ez a bizonyos fal (pontosabban a templom keleti főfala), számos meglepetést tárt az akkor, ott sebtében összeverbuválódott alkalmi közönség elé. Kiderült ugyanis, hogy a vakolat egy több méter magasságú befalazott boltívet, néhány ugyan- üyen sorsa jutott, de korábban erősen koptatott, felfelé vezető kőlépcsőt, illetve kőből faragott ajtót és ablakkeretet is rejtegetett hosszú-hosszú időn keresztül a külvüág elől. Hogy mi okból, arra a falu legöregebb embere sem tudta a választ, hiába kutatott az emlékezetében, felidézve a „régi öregek” templommal kapcsolatos elbeszéléseit. Nem tudott a feltárulkozó építészeti rejtelmek nyitjára mit mondani a falu szinte mindig lótó-futó plébánosa sem. Ó a magyarlakta vidéket egyre jobban sújtó paphiány miatt amúgy is valahonnan a harmadik faluból jár ide elvégezni a legsürgetőbb pásztori teendőket, ha egyáltalán lelkipásztorságnak lehet nevezni az efféle távutas (levelező tagozatként működő) szükségmegoldásból fakadó szolgálatot. Mit is mondhatott volna? Azt még elődjétől hallotta, hogy 1945-ben az oroszok az iskola udvarán raktak - melegedéshez - tüzet a plébánia könyvtárának legrégibb, fatáblás - tehát jól lángoló - példányaiból. Ott veszett a falu egykori iskolamesterei által kézről kézre adott, de lelkiismeretes gondossággal megőrzött és vezetett falukrónika is. Ami a könyvtárból ezek után megmaradt, mint pl. a régi anyakönyvek, azt az 1948 utáni kommunista hatalom szedette össze és szállíttatta el a faluból. Szakértőt, műemlékvédőt megbízni a fal rejtette titkok felderítésével, nos erre sem pénz sem idő nem mutatkozott elegendő. Nevezett plébánosunk jószerével annak is örülhet, hogy van még e megfogyatkozott hitű világban néhány olyan híve, aki a templom megmentése érdekében - nem sajnálva időt és anyagi áldozatot - hadra fogható. Nem csoda hát, ha azt az utasítást adta a munkában megállt, fejük búbját vakaró mesterembereknek, ne bolygassák a múltat, hanem azon legyenek, hogy a régi falakra mielőbb kerüljön fel az új vakolat. így is történt. A faluban még egy ideig beszéltek az ódon templomfal titkairól, de a rejtelmek titokzatos világa hamar átadta a helyét a megújuló, megszépülő templom feletti közös és jogos örvendezésnek. A történtek bennem elsősorban annak szomorú felismerését okozták, hogy sok helyütt menynyire nincs, mert elveszett a lokáNem csoda hát, ha a múltvesztésnek e fá- jó folyamata együtt jár a fiatalok elvándorlásával, falvaink elnéptelenedésével. lis történelemtudat korábban legalább szájhagyomány útján terjedő ismeretanyaga. Hiszen a fenti példa, néhány üde (s Istennek hála, szaporodó) kivételtől eltekintve sok-sok kisebbségbe szakadt magyar településre ráilleszthető lenne. Nem csoda hát, ha a múltvesztésnek e fájó folyamata együtt jár a fiatalok elvándorlásával, falvaink elnéptelenedésével, anyanyelvűnk s vele kultúránk lassú de folyamatosan történő elporladásával. Mert a kőfalakat be lehet vakolni, az ide marta réseket ideig-óráig be lehet tömni, de vajon mi lesz a szellem láthatatlanul omladozó védfalaival, az önismeretből fakadó öntudattal s az arra épülő kitartással, a megtartó hittel és hűséggel ebben az ellenünk és nem értünk globalizálódó világban? De mielőtt végképp beleke- serednénk, hadd idézem föl Nagyfödémes XVIII-XIX. százafordulóján, tehát épp 200 évvel ezelőtt élt plébánosának
