Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-10-13 / 41. szám
Figyelem! Következő számunkban indul karácsonyi játékunk, az Ajándékszóró! Szlovákiai magyar családi magazin 1999. október 13. • 32. évfolyam Riport Álom az önálló magyar kar? A nyitrai pedagógusképzést szisztematikusan O leépítették. ^ 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. október 16-ától 22-éig 41. szám • Ára 15 korona Sport ___________________ Hetven-nyolcvan to nnát emel naponta az örökös Toldi Miklós-díj viselője. A csallóközi természetvédők máris kongatják a vészharangot A medvelepke BereckJózsef______________ Ko rán a dió szeretetére, megbecsülésére szoktatva bennünket, anyánk gyakran elmondta, hogy ők még úgy tanulták: a szláv népek a hársfát, a magyar pedig a diófát tartja a maga nemzeti fájának. Mára talán már ez sem érvényes, mint oly sok minden. Hiszen például maga a köztársasági elnökünk, Rudolf Schuster is tölgyfasuhancokat ültetett ki államfő vendégeivel új rezidenciája, a Grassalkovich-palota kertjébe - hajói láttuk-hallottuk a híradókból. A gesztus persze így is elegáns. Példamutató ereje sem vonható kétségbe. Soha jobb emlékőrzőt egy élő, lélegző, terebélyesedő fánál a szmo- gos nagyváros kellős közepébe. Követendő példákért persze Schusternak sem kellett messzire mennie. Gondos erdészeti tanácsadóinak sugalmazására Mária Terézia már két évszázada így rendlkezett: „Minthogy már tapasztaljuk, hogy esztendőről esztendőre az erdők fogynak és a fáknak szüksége öreg- bedik, a mi kemény parancsolatunk az, hogy minden háznak minden lakosa mindaddig, amíglen a ház, udvar, kert, pajta és rétek körül üres és a fa ültetésére alkalmas hely kínálkozik, minden esztendőben fákat és ugyana’ vizes helyekre nyír, fűz és éger fákat; az agyagos és száraz földben pedig szilfákat, az után a fövenyes és száraz helyeken fenyő és szeredj fákat legalább 20-at plántálni tartozzék...” Saját „szérűnkön” végigpillantva a balkonról, a látvány megnyugtatónak tűnik. A Városháza téri lakótömbünk körül öt- ven-hatvan méteres körben közel félszáz fát számolhatok meg. Zömmel hársakat, japán birseket, cseresznyéket, de A veszedelmes kártevő kipusztítja vidékünkön a hűség fáját. akadnak köztük vadgesztenyék, juharok, kőrisek, szomorúfüzek és nyírek is. A házunk balkonos oldalán az egyik nyárfa, a túlsó oldalon pedig a kanadai jegyenye elérte már az örödik emeleti magasunkat. S van itt egy árva akác és egy diófa is, melyek nem a városi kertészet fatelepítőinek jóvoltából kerültek a mi szűkre vont zöld övezetünkbe. Elárulhatnám persze, hgy kinek a magánbuzgalma révén, de ez itt nem a hivalkodás terrénuma. Szóval itt, a Városháza téren, tömbházunk tövében egy dús lombú, már évek óta termő diófának is örülhetünk. Pontosabban: örülhettünk eddig. Mert idén már a mi elszigetelten, vagyis látszólagos védettségben nevelt diófánkat is megtámadta és szívfájdítóan elcsúfította az amerikai szövőlepke, más néven fehér medvelepke. A Csallóközben a természetféltők máris kongatják a vészharangot. Szerintük ez a kártevő rövidesen kipusztítja vidékeinken a diófát. A hűség fáját. Illyés Gyulánál olvastam valahol, hogy rögtön nagyobb tisztelettel és más étvággyal viseltetett a dió iránt, mihelyt megtudta, hogy gyümölcsfáink közül a diófa az egyetlen őshonos nálunk és egyben a leghűségesebb. Itt volt már a vízözön, vagyis a pleisztocén idők előtt, és itt is maradt. Nem úgy, mint a pálma, a mirtusz, a babér, melyek az éghajlat elzordulásakor meleg tájakra költöztek. A diófa maradt, pedig nehéz időket kellett átélnie. Akkor merültek föl például a Kárpátok, az Alpok, kifolyt az Alföldről a tenger... Stílszerűen szólva, akkor tűnt el innen a kámforfa is. Csak nem ilyen sorsot tartogat az ezredvég a mi életünket oly hűen példázó diófának? Nálunk tíz éve zajlott a rendszerváltás, Belgrádban még ma sem akar távozni a diktátor... TASR-teivétei Vezércikk A vályú neve Kövesdi Károly Umberto Eco, a század egyik legzseniálisabb írója vaskos regényben kerestette hőseivel a titkot, ami nem volt más, mint a könyvekbe rejtett tudás. Mondhatni: a tudás almája, melyet Eco, szemiotika-professzor és esszéista létére, költői névvel látott el. így lett a titok neve: rózsa. Nem tudom, a szlovákiai politika felkent papjai olvasták- e Adso és a ferencesrendi Vilmos mester kalandos történetét, amely egy északolasz kolostorban játszódik valamikor a XIV. század elején, s amelyben istennek nem tetsző dolgok történnek. Talán látták a regény filmváltozatát - a tévében. Ha ugyan. Tudom, alpári a hasonlat, de A rózsa nevét a tíz év óta, amikor olvastam, annyi mindenre aggattam rá, annyi jelenség, titok fejébe húztam sipkának, hogy nem tudom magamban tartam a legújabbat, amely most vályú formába kívánkozik öntődni. Mindezt Ján Camo- gursky igazságügyminiszter úr legújabb kijelentései kapcsán ízlelgetem. Mert a kormány kereszténydemokrata minisztere megletősen arrogánsán ízet- lenkedik hatalom adta helyzetével. Ha azt kérdik tőle, helyénvaló-e, hogy öccse ugyancsak érdekelt az orosz adósság behajtásában, pontosabban bizonyos keletről nyugatra irányuló tranzakciók lebonyolítására, szemrebbenés nélkül vágja a választ: ez az ország érdeke. Aki nem amnéziás, talán emlékszik még arra az időre, amikor az öccs Binder úrral karöltve (azóta DSZM-es képviselő) szolgálta az ország érdekeit egy Bős nevű falu mellett. Keresztényi türelemmel és alázattal, miközben a bátyó miniszterként üldözi a gonoszt. Ugyancsak keresztényi alázattal, amely oly hatalmasan munkálkodik benne, hogy ka- nosszajárást tart a kassai cigányoknál, seprővel meg szemeteslapáttal. A port azonban nem a saját szemébe suhintja a szél, hanem a gyanútlan választópolgáréba, akifeszítsd- meget kiált Csáky Pálra, mert hazahozatta a Belgiumba kalandozott atyánkfiáit. A szlovákiai polgároknak ez a rétege arra már nem igen emlékszik, hogy volt már nálunk olyan felelős ember is, aki külföldre hurcoltatta a saját országa polgárát (s aki most felháborodásában éhezni készül)... Nade legyen ez annak a bunkónak a lelki terhe, aki nem tud háromig számolni. Az ország többsége azonban egyre inkább megtanulja az ábécét meg a szorzótáblát, s nem lehet maszlagokkal a falhoz állítani. Ha szinte naponta sorakoznak a hírek elkótyavetyélt üzemekről, megfurdancsolt bankokról, átvert turistákról, szabadon futkosó politikai banditákról és befejezhetetlenül nyúló igazságtalanságokról, előbb-utóbb az analfabétának is eszébe öt- lik: nincs itt valami baj az igazságszolgáltatással? Vajon hogyan működnek kis hazánkban az ügyészségek, bíróságok? S ha ráadásul arról értesül, hogy tizenhét éves tragacsa luxustárgynak minősül, s valamilyen őrült ötlet által meg lesz adóztatva, akkor már végképp eldől benne a borjú: itt minden elképzelés az ő zsebére megy. Ne csodálkozzunk, ha hídpénz, füstpénz víziójától és a rendetlenség látványától elborult agy- gyal fogja magát, és kiballag a térre ha Saktor beint, s Eupták mester meglengeti a vakolókanalat. Mert a nyolc osztályt végzett őfelségének nem eléggé vájt a füle Carnogursky humorára. Vagy annak, akit a gombaszögi mészgyárpora megcsapott... Hja kérem, mondaná a klasszikus, amit szabad Jupiternek, avagy ezt hívják úgy, hogy A rózsa neve. Illetőleg: a vályú neve. Mert az mindig úgy fáról, hogy egyeseknek a keze alá essen. Csak az az érdekes, hogy ennek a kis országnak hogyan váltakoznak az érdekei. Az öccsök gazdaságilag teszik rendbe a szénánkat, a bátyók ezalatt szobor-ügyekkel, EDU-ügyekkel öregbítik a nevet. A nyolcelemis őfelségének meg kilophatják a feneke alól a megadóztatott tragacsát, mert egy tévében bájolgó rendőrnő szerint a maffia úgy kifogyott a pénzből, hogy már piti rablásokra adta a fejét. Még egy ilyen örömhír, és a leszálló ágban levő libidónk dacára röhögni is megtanulunk.
