Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-29 / 39. szám
10 1999. szeptember 29. Kópé Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj Verssarok Kányádi Sándor Szarvas-itató Ahol a szarvas inni jár, moccanatlan a nyír s a nyár; még a fűszál is tiszteleg, mikor a szarvas inni megy; megáll akkor a patak is egy pillanatig áll a víz: s ő lépked, ringatja magát, agancsa égő, ékes ág. Az elveszett követ Hogy s hogy nem, de egyszer, Kolozsvárra jövet, elveszett az úton, el a török követ. Pedig egyenest az isztambuli öreg szultántól jött volna, ha megjön a követ. Fényes kísérettel, ahogyan csakjöhet Konstantinápolyból egy szultáni követ. Födte a lovát is selyembrokát-szövet bíborban, bársonyban lovagolt a követ. Turbánjára forgót, derekára övét a fényes szultántól kapott volt a követ. Csillogtatta a nap a sok drágakövet: éjszaka sem veszhet el egy ilyen követ! S mégis, amint mondják, Enyed táján jövet, kámforrá változott, odalett a követ. Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikát Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből! Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment, soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el! Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:-Teríts, teríts, asztalkám! Hát lett azon annyi ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Téríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort. De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna! Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé. Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig! Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy „Teríts, teríts, asztalkám!”, de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot. Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: „Tüsszents, tüsszents, csacsikám!” - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz Elfogadod?- Egy ilyen jószágot? Csupaháj ngyon megörült szamárnak. El is indult vei hazafelé. Útközben ő is be tért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:- Tüsszents, tüsszents, csacsikám! A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvég- ből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrvette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal. Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsz- szentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték. Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt. Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: „Ki a zsákból, furkócskám!” - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz. Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocs- márost! A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi- puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam! Málészáj csak nagyot nézett.- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat! De a furkó még folyvást ütötte a kocs- márost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba! A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak. Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett. Illyés Gyula feldolgozása Nagy emberek - híres történetek Prométheusz tüze Hajdanán, amikor Zeusz, az istenek királya úgy határozott, hogy az Olümposz hegyére költözik, kísérete meglepődött:- Olyan magasra? Olyan messze? Miért éppen oda?- Használjátok az eszeteket! - felelte Zeusz. - Ha lent laknánk a völgyben, egy falu szélén, a földi lakók istenek konyhájára járnának, istenek tüzével és mennykövével játszanának. Az ember szépen lassan ellesné az összes isteni csodát, és nekünk nem maradna semmink. Az Olümposz ellenben magas, senki emberfia nem merészkedik fel. Zeusz és kísérete tehát teljes felszereléssel a hegycsúcsokra költözött, ahol minden képzeletet felülmúló gyönyörű aranypalota várta őket. A felvonóhíd helyét sűrű felhő borította, mely csak isteni parancsra emelkedett fel vagy süly- lyedt alá. A felhők fölött mindannyian békésen iszogatták a nektárt, eszegették az ambróziát, melytől örök- ifjak és halhatatlanok voltak. Egyéb kiváltságaikra is gondosan ügyeltek: uralták a mennykövet, az esőt és a szelet. No meg a tüzet. Akkoriban a földlakók nem is álmodtak ehhez foghatóról! Az Olümposz magas volt, tehát senki emberfia nem merészkedett fel rá. Zeusz, az istenek királya elégedett lehetett. Míg fel nem bukkant Prométheusz. Ereiben volt egy csepp istenvér, két csepp titánvér, leginkább mégis az emberekhez húzott. Borzasztóan sajnálta, hogy az ember még oly kevés dolgot ismer, hogy agyonhajszolja magát, és mégsem látja eredményét. Megtanította ezért a földművelésre, a te- hénfejésre, megtanította eke elé fogni a lovat, hogy ne az ember húzza az igát, megtanította beteget ápolni és gyógyítani. Ám mindezt kevesellte. Miért nem foglalkoznak egy kicsit az emberrel az Olümposz istenei? Prométheusz nem irigyelte az istenek halhatatlanságát, sem világuralmukat. De miért nem osztják meg az emberrel legalább a tüzet? Mindjárt más lenne a földi élet! A tűz megmelegítené az embert, kenyeret sütne neki, megolvasztaná a fémet, és megtanítaná sok szép mesterségre. Ad- dig-addig foglalkoztatta Prométheuszt a gondolat, míg egyszer minden bátorságát összeszedve felsettenkedett az Olümposzra, és ellopta az istenek tüzét. Levitte a völgybe az embereknek, akiknek valóban sokkal könnyebb lett az életük. Neki azonban kegyetlenül bűnhődnie kellett tettéért! Zeusz, az istenek királya egy sziklához láncolta, és hatalmas saskeselyűt küldött rá, hogy nap nap után kínozza, marcangolja. Számtalan sok év telt el, míg végre a sziklához tévedt egy bátor ember, a hős Hérak- lész. Első nyílvesz- szőjével leterítette a saskeselyűt, és egyetlen kalapácsütéssel szétzúzta Prométheusz béklyóját. Prométheusz szabad volt, Zeusz, az istenek királya pedig dühöngött. Hiszen Prométheusznak isteni parancsra az idők végezetéig sziklához láncolva kellett volna élnie! Mivel uralkodásának hosszú évei alatt Zeusz bülcsebb lett egy szemernyit, olyan ítéletet hozott, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon: Prométheusznak élete végéig egy kis béklyót kellett viselnie az ujján, egy darab kővel. Gyűrűt... Ez azonban egyáltalán nem lényeges. A legfontosabb, hogy a tűz, Prométheusz tüze végérvényesen az emberé lett.
