Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-22 / 38. szám
1999. szeptember 22. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Slam Marc Levin dokumentumfilmesként indult, főként a börtönvilág, az afroamerikaiak sorsa foglalkoztatta. Első nagyjátékfilmjét, a Slamet, amely Cannes-ban és a függetlenek seregszemléjén, a Sundance fesztiválon nagy tetszést aratott, díjakkal jutalmazták. A film tipikus fekete sorsot mutat meg Raymond Joshua történetével. A színes bőrű washingtoni fiatalember munka és minden cél nélkül tengődik az utcákon. Kedvtelésből verseket fabrikál. Egy utcai lövöldözéskor elkapják, és a nála talált igen kis mennyiségű „fű” miatt börtönbe kerül. A bezártság el- viselhetetlenségét, a cellatársak közt dúló bandaháborút versíró tehetségének köszönhetően sikerül elviselnie. Joshua a sajátosan amerikai műfaj, a rap és költészt furcsa ötvözete, a ”slam” segítségével kifejezi érzéseit, lecsillapítja sorstársai gyilkos indulatait, sőt egy jó barátot is talál magának. A börtönben tanító Lauren felfigyel a fiúra, és ideiglenes szabadlábra helyezésekor bevezeti a „slammelők” köreibe, ahol nagy sikert arat. A lány arról igyekszik meggyőzni Joshuát, hogy úrrá lehet lenni a sorson, hogy a börtönt is felhasználhatja a maga céljaira, ha megőrzi belső szabadságát. A film szereplői szinte saját magukat alakítják (ha egyáltalán megfelelő kifejezés ez a színészi játékra, amely nem rendezői improvizáció eredménye). A két főszereplő a slam műfaj két kiválósága, a cellatársat alakító Bonz Melone pedig valóban elítéltként él az egyik washingtoni börtönben, ahol a felvételek nagy része készült. A dokumentumfilmes stílus csak aláhúzza a képekből és szenvedélyes párbeszédekből áradó fájdalmat, szomorúságot és az elemi erejű megtisztulni akarást. Heti hír Hopkins is hallgat Egyre valószínűbb, hogy Ridley Scott lesz A bárányok hallgatnak 2 rendezője. Miközben a nézők a díjesővel jutalmazott film folytatására várnak, a producerek eddig arra vártak, hogy Thomas Harris befejezze a regényt, amelyért, és a megfilmesítési jogokért 10 millió dollárt ajánlottak neki. Amint Harris elkészült, azonnal küldtek egy-egy példányt Jodie Fosternek és Anthony Hopkinsnak, hogy felkeltsék az érdeklődésüket. (Hopkinsszal nem lesz könnyű dolguk, hisz ő már a Zorro felvételei után bejelentette, hogy visszavonul.) Miután eldöntötték, hogy nem Jonathan Demme-re bízzák a rendezést, Ridley Scottnak ajánlották fel a direktori széket, ám a válasz eddig még tőle sem érkezett meg. Várhatunk tovább. Lenyűgöző kiállítással lepte meg a festészet híveit a londoni National Gallery Rembrandt minden öröme Rembrandt: Anatómiai lecke Archív felvétel Sárközi Mátyás _____________ Lo ndon kellős közepén, a Tra- falgar téren magasló National Gallery lenyűgöző kiállítással lepte meg a festészet híveit, közöttük a nyaranta ide özönlő kultúraéhes turisták tízezreit. Összegyűjtötte a világ négy sarkából, többek közt Bostonból, Erzsébet királynő magánképtárából, a madridi Thyssen Bome- misza-múzeumból, a müncheni Alté Pinakothekből, a tiroli Ferdinandeumból, a Petit Pa- lais-ből és az Uffiziből Rembrandt összes önarcképét, szám szerint több mint hatvan festményt, rajzot és rézkarcot. A jelentősebb mesterek közül Rembrandt örökítette meg a legtöbbször saját arcvonásait, s ábrázolótehetségének hála háromszázötven év távolsága ellenére tökéletes emberi közelségbe kerülhetünk Németalföld e zaklatott életű, nagy sikerek után gyász és súlyos gondok mélységeibe hulló, zseniális fiához. Az arc nála valóban a lélek tükre, festői technikája pedig káprázatos. 1625-ös keltezésű a legkorábbi ismert képe. Akkor szülővárosában, Leidenben főként bibliai témákat és történelmi jeleneteket festett, s ez a kompozíció a mártír Szent István megkövezését ábrázolja. Az egykedvű bámészkodók között ott ácsorog borzas fürtjeivel, tipikusan holland vonásaival maga a művész, a tizenkilenc éves Rembrandt van Rijn. (Később a van Rijnt elhagyta, mert úgy vélte, ha Leonardónak elegendő volt a keresztneve, neki se fontos, hogy a teljes nevén ismerjék.) Tehát már legelső műveinek egyikén is szerepelt. 1669-ben, halála évében pedig három önarcképet festett, így végigkísérhetjük, hogyan lett a hetyke, magabiztos ifjúból borvirágos orrú, megtört tekintetű öregember Ta ítványa, Sámuel va: Hoogstraten a tan ú rá, megírta egy levelében, hogy Rembrandt folyvást biztatta festőiskolája tag Iáit a tükör előtti grimaszolás gyorskezű skiccelésére. Aki csataképeken vagy mitológiai témájú vásznakon meghökkenést, derűt, félelmet vagy akár elszömyedést akar kellő hűséggel ábrázolni, az színészkedjék egy kicsit a tükör előtt, gyakorolja, hogyan változik el érzelmek hatására az emberi arc. Sokszor apró rézkarc maradt fenn arról, hogyan alkalmazta e módszert maga a remek rajztudású mester. Amikor megfestette a kereszten haláltusáját vívó Krisztust, a kinyíló száj vonalát így véglegesítette. 1631-ben Rembrandt elhagyta Leident, és felköltözött Amszterdamba, Hendrick van Uylenburgh műkereskedőhöz, aki azután éveken át menedzselte. Három évvel később nőül vette Hendrick unokahúgát, a telt idomú Saskiát. Mint élete e korszakának az önarcképem látjuk, a festő kiegyensúlyozott, sikeres, boldog ember volt fiatal házasként. Tizenháromezer guldenért vásárolt csodás palotát Amszterdam közepén, dőltek hozzá a megrendelések, és megszületett fia, Titusz. Egy rézkarc az egyetlen mű, amelyen együtt láthatók Saskiával. Ám hamarosan jönnek a bajok. 1642-ben Saskia meghal, és úgy végrendelkezik, hogy vagyonát a festő csak akkor örökölheti, ha nem nősül meg újból. Rembrandt a kis Titusz dajkájánál, Gertje Dircnél talál vigasztalást, aki később beperli, hogy a művész házasságot ígért neki. A bíróság évi 200 gulden járadékot ítél meg. Rembrandt bosszúból kieszközli, hogy volt kedvesét zárt intézetbe utalják. Addigra már házvezetőnője, Hendrickje Stoffels az élettársa. Őt viszont a reformátusok veszik célba „szajháskodás” vádjával. Mindezek láttán Van Uylenburgh műkereskedő többé nem menedzseli Rembrandtot. Épp ez idő tájt teljes összeomlás zül- leszti szét Hollandia gazdasági életét, százak mennek tönkre, közöttük csődöt jelent be a művész is, a gyönyörű ház elúszik, az ingóságait elárverezik. (Milyen jól meglátta háromszáz évvel később Korda Sándor és Bíró Lajos, hogy ebből a zaklatott, fordulatos történetből filmet kell készíteni! S milyen remek angol filmet csináltak Charles Laughtonnal a címszerepben!) Amikor 1663-ban Hendrickjét elviszi a pestisjárvány, Rembrandt már puffadt arcú, ősz fürtű, fáradt férfi, bár még alkot, ecsetje gyakorlott mesteri vonásokkal viszi a vászonra a kifejező színeket és formákat. 1668-ban, nem sokkal huszonhetedik születésnapja előtt meghal Titusz, s a festő lelki szükségét érzi, hogy több ízben megörökítse egyre összeroppantabb önmagát, míg azután 1699 októberében őt is sírba dönti az alkohol és a betegség. A kiállítás utolsó képe egy kicsinyke, befejezetlen rézkarc, afféle ujjgyakorlat a rézkarcolótűvel. A pár centis lemez felső részén lombosodó kis fa rajza. Alatta önarcképtöredék: aprólékos anyagszerűséggel ábrázolt bársonysapka, gondok barázdálta homlok, s a művésznek csak az egyik mélytüzű szeme, amelyben a sorstragédiák ellenére csillog az értelem. Rembrandt folyvást biztatta festőiskolája tagjait a tükör előtti grimaszolás gyorskezű skiccelésére. Tizenháromezer guldenért vásárolt csodás palotát Amszterdam közepén. Borges meggyőződése, hogy a filozófia logikája és a mítoszok költészete elválaszthatatlan egységet alkot. Stílusa utolérhetetlen Az ember, akiről talán alig tudunk valamit Csuday Csaba Mi a titka Borges „csodájának”? Aki mondja, amit mond (állít, kérdez), ahogyan mondja, vagy ami által mondja? Mi magyarázza, hogy a latin-amerikai sikerhullám lassú elükével az ő népszerűsége nemhogy nem csökkent, hanem ellenkezőleg: töretlenül emelkedni látszik? Miből adódik, hogy ennek a - bizonyos értelemben - múlt századi írónak a nevét a modernek, poszt- és legposztabb modemek újra és újra a zászlajukra tűzik? Minek köszönhető, hogy az irodalomban, filozófiában (s általában a szellemtudományokban) kevésbé jártas olvasók éppúgy élvezik „fantasztikus” szövegeit, mint a vájt fülűek, a boldog kevesek? Mi hát Borges titka? Az ember, akiről talán alig tudunk valamit, vagy személyisége, amely már életében mítosz- szá vált? A vak író, korunk Homérosza (aki mellesleg élete és pályája delén túl volt már, amikor 56 évesen elvesztette látását)? Az argentin, aki noha spanyolul írt, sokak szerint a század legjobb angolszász írója? A világpolgár „globetrotter”, aki Svájcban, Spanyolországban, Angliában töltött ifjúkori évei alatt Conrad, Baudelaire, Joyce és Schopenhauer műveinek hatására fedezte fel magában a „honfosztott európait”? Aki vérségi kapcsolatban állt spanyolokkal, britekkel, portugálokkal, zsidókkal és baszkokkal, és akinek szülői házában felváltva beszélték a spanyolt, az angolt és a franciát? Az örökös agglegény, aki kevéssel a halála előtt feleségül vett ugyan egy japán asz- szonyt, de aki - még világszép fiatalemberként - igazából az Irodalomnak, a Szépségnek esküdött örök hűséget, a Szó szerzeteseként öregedett meg, hogy szinte áttetsző arcával és eleganciájával végül magává a Szellem képmásává legyen? Aki eme átváltozás közben a Másikkal (aki egykor volt, aki másképp volt, aki lehetett volna, aki nem lett, aki még lehetett) folytatott állandó párbeszédben mintegy önmagán modellálta és tesztelte a „légy úgy önmagad, hogy mindig más vagy” nárciszi sorskísérletét? A magatartás? Arisztokratikus, elitista pózai, önvédelmi álarcai? Gyermeki lemeztelenedése, kíváncsisága és magát kiszolgáltatása, prométheuszi bátorsága, „határsértő” merészsége, mely- lyel radikálisan megkérdőjelezett minden készen kapott értéket, magyarázatot, minden támaszt, híres-nevezetes sétabotját kivéve, amelybe, ha ült, mintha kapaszkodott volna, s amely, ha az író állva nézett szembe tükreivel, katona elődei sudár tartását kölcsönözte neki? Meggyőződése, hogy a filozófia logikája és a mítoszok költészete elválaszthatatlan egységet alkot, s az okos érvelés nem zárja ki az álmodást, a képekben gondolkodást? Hogy a történelemben nincs haladás, csak néhány mítosszá terebélyesedett metafora tér vissza újra és újra benne, leginkább négy: a trójai háború, Odüsszeusz hazatérése, az örök életet adó kehely, a Grál keresése és az istenáldozat? Felismerése, hogy a dolgok hasonlósága révén a szavak jelentésének nincsenek szabott határai, de az időbeliség képes mindent „elkülönböztetni” önmagától, ami jelentheti azt is, hogy ha valaki netán száz év múltán szó szerint újraírná a Don Quijotét, akkor az új regény „végtelenül gazdagabb” lenne az eredetinél? Bölcs iróniája, elégikus szkepszise, mely szintén az egyéniség „semmiségéből” adódik, hiszen ha ennek érvényét állítja, és magára is vonatkoztatja, akkor az ő életté tett alkotása is viszonylagossá válik? Másfelől, ha igaz, hogy az író és az olvasó is be van zárva a nyelv börtönébe, ha annak törvényei alól egyikük sem vonhatja ki magát, akkor vajon nem jelenti-e ez is az identitás elvesztését? Klasszicizáló stílusa, melynek utolérhetetlen tisztaságú a szakrális szövegek egyetemességével vetekszik? Talán igen, talán nem. Talán mindez külön-külön, talán mindez együtt amit mi, halandók képtelenek vagyunk felfogni.
