Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-22 / 38. szám
Kultúra 1999. szeptember 22. Hágai Katalin új szerepkörre vágyik. Jelenleg lakberendezést tanul Még a neve is a táncé Réfi Zsuzsanna Nemcsak színpadi produkcióival, hanem magánemberként, a hétköznapokban is igyekszik adni valamit az embereknek. Odafigyeléssel, baráti beszélgetésekkel vagy csupán azzal, hogy néha rámosolyog egy ismeretlenre az utcán. Hágai Katalint ugyanis érdeklik az emberek, szívesen ismerkedik, mert úgy véli, minden új baráttal egy másik világ tárul ki előtte. Számára így teljes az élet harmóniája. A táncosnő, aki a Magyar Állami Operaház vezető prímabalerinája, a balett mellett rengeteg mindenre kíváncsi. Imád verseket olvasni, érzelmeit papírra vetni, szívesen jár úszni, s újabban biciklizik is. Bár minderre mostanában kevés idje jut, lefoglalja a rajzolás és a vizsgákra való készülés. Hágai Katalin ugyanis lakberendezést tanul, s egy esztendő múlva fejezi be az iskolát. Ez a művészeti ág nem áll túl közel a baletthez. így igaz, de mindig szívesen tervezgettem, bár a rajzkészségem sosem volt igazán jó. Élveztem, hogy minden lakást, amelyben valaha is éltem, olyanná alakíthattam, amely lakályos, megvan a sajátos hangulata, s ahol nemcsak én, de a hozzám közel álló emberek is otthonosan érzik magukat. Olyan sikerrel tettem ezt, hogy több barátom is felkért erre a feladatra, én pedig egy idő után úgy döntöttem, jó lenne ezt a szakmát valóban megtanulni. Már egy esztendeje járok az iskolába, és nagyon élvezem. Ez azt jelenti, már gondol arra, hogyan folytatja majd az életét, ha befejezi a táncot? Még nem tudom pontosan, mit csinálok majd akkor, ha nem táncolok esténként. Biztosan találok majd olyan munkát, elfoglaltságot, amelyet szívesen csinálok. Egyébként pedig addigra talán családanya leszek, most ugyanis erre az új szerepeitek engem is kudarcok..." körre vágyom a leginkább... S ha otthon ül majd a kisbabával, nem fog hiányozni a színpad? A szívemben örökké megmarad. Mindent eltáncoltam, amit lehetett. Nincsenek már szerepálmaim. Sokszorosan beteljesült az, amire a balettintézetbe jelentkező kislány vágyott. Amikor eldőlt, hogy balerina szeretnék lenni, az édesanyám megkérdezte, mi lesz velem akkor, ha életem végéig a kar utolsó sorában kell majd táncolnom. Azt válaszoltam neki, hogy boldog leszek akkor is, mert annyira vágytam a táncra, s elvarázsolt, magával ragadott az előadások csodája. Emlékszem, növendékként minden este az Operaház nézőterén ültünk, s én akkor mindig azt gondoltam magamban - mert gyermekként sem szerettem produkálni magam -, hogy én Papp Dezső felvétele sosem mernék így kinyílni a színpadon. Pedig még a nevét is a táncnak adta. Igen, hiszen Hagelmaxer Katalinnak hívtak, s amikor az első jelentős szerepemre készültem, már az Operaház tagjaként, Seregi László azt mondta, hogy ez a név túl hosszú, nem fog kiférni a plakátra. Édesapámnak Hági volt a beceneve, ezt kicsit átalakítva lettem Hágai, s így ismert meg a közönség. De a gátlásosságomat is a táncnak köszönhetően vetkőztem le, hiszen a balettintézetben természetes volt, hogy a vizsgákon mindenki szólófeladatokat kapott, s növendékként gyakorta színpadra léptünk az Ybl-palota előadásain is, így lassan megszoktam mindezt. Az első szerepléseken éreztem meg a tánc semmihez sem hasonlítható csodáját. Kilépni önmagámból, mégis magamból adni egy darabot. S ezért megérte még az is, hogy sokat gyötörtem magam, hiszen nekem nem voltak külö iges technikai adottságaim. Az átlagosnál jóval többet kellett gyakorolnom, de sosem <. reztem mindezt áldozatnak. Nem bánja azt, hogy annak ellenére, hogy ön az Operaház egyik vezető táncosa, nem veszi körül a sztároknak járó figyelem? Nem vagyok sztártípus és egyáltalán nem vágyom arra, hogy engem a magánéletben is felismerjenek, hogy folyamatosan különböző cikkek készüljenek rólam és magamat lássam a címlapokon. A lakberendező osztálytársaim gy részének fogalma sincs ar >1, hogy mi is igazán a foglalkt á- som. Nekem a tánc számít, az, hogy adjak vele valamit a közönségnek. Remek érzés, amikor például csillogó szemekkel jön be az öltözőmbe egy kisgyerek, vagy amikor kedves, szeretetteli leveleket kapok a nézőktől. Maximalista a színpadon? Igen. S annak ellenére, hogy igyekszem mindig a lehető legjobb teljesítményt nyújtani, ha hibázom, meg tudok bocsátani magamnak, hiszen hibázni emberi dolog. Azt ugyanis már tapasztalatból tudom, hogy semmi sem megy azonnal, mindennek megvan a maga útja, gyakran szenvedések árán érjük el céljainkat. Rájöttem, nem szabad görcsölni sem a pályán, sem a magánéletb ;n. Értek engem is kudarcok, ő- fordult, hogy el voltam kt e- redve, de megtanultam n ősképpen szemlélni a világot. Hagyni kell, hogy menjen a sorsunk a maga útján, és eközben megtalálni, felismerni az élet szépségeit, azokat az értékeket, amelyek az embert személy szerint boldoggá teszik. Követni kell a belső hangot. Évek óta harmóniában élek magammal és a világgal. Talán ennyi a titok... Heti kultúra Könyvespolc Németh Marcell: Hajnóczy Péter „Hajnóczy prózája fontos ponton áll a magyar irodalomban, de ezt a pontot nem a korszakküszöb fogalma vagy a kísérlet értékvonatkozása jelöli. Röviden: életműve nem torzóban maradt »antirealista« fordulat. Brutális valóságkeresése - kívül, és szubtilis valóságiszonya - belül: a kettő összeütközése, az összevetés és összedolgozás állandósult kínja: az ábrázolás és megformálás apóriája mégiscsak felszíni tünet. A mélyben tudatosan elkezd feltárni, összeépíteni, barkácsolni, felidézni, felhasználni mondatokat és nyelveket, melyek csak önmagukra hasonlítanak, s melyek így megelőzik a valóságkeresés és valóságiszony elviselhetetlen ütközéseit.” A Tegnap és ma sorozat élő vagy a közelmúltban elhunyt magyar írók és költők munkásságáról készít mérleget. Az irodalmárvéleménye sohasem tarthat igényt a véglegességre. Ellenkezőleg, mindig esendő, de éppen ezért jellemezheti a kort, amelyben megfogalmazták. Sem a sorozat tárgyát alkotó írók, sem a róluk értekező irodalmárok névsora nem képviselheti a magyar kultúra egészét. Legföljebb arra emlékeztet, hogy a magyar nyelvű irodalom egyeden egységként tartható számon, tekintet nélkül arra, melyik országban él a vizsgált szerző. Minden egyes kötet újszerű értelmezést igyekszik adni a művekről, és lehetőség szerint távol tartja magát politikai elkötelezettségektől, amelyek olyannyira rányomták bélyegüket a magyar irodalom felfogására. A sorozatszerkesztő nem törekedett arra, hogy közelítse egymáshoz az egyes irodalmárok szemléletét. Mindegyiküknek teljes szabadságot adott véleményük kifejtésére, mert úgy vélte, ily módon az olvasó hű képet alkothat magának a magyar kultúra sokszínűségéről, a különböző irányzatok kölcsönhatásáról és feszültségéről. Vasárnap Kisgaléria Tóth Lehel: Én látlak, te látsz? Regény A hetvenes-nyolcvanas éveket jól élte meg, teljes intenzitással körülvette a család, „Adélkát meg kell menteni!”. János erősen bírálta ezt a társaságot, anyjának ezt a lobogó, „furulyás” korszakát, mikor kirándulásokon és házibulikon fedezték fel maguknak a népdalokat, óriásikat vitatkoztak a rendszer megváltoztathatóságán, Kaposvárról Csehtamásra, és a Katonából a Stúdió K-ba jártak örökké. Negyvenéves kora körül Adél a második fiatalságát élte éppen, a két kisebb gyerekével habzsolták a „rendelkezésre álló” alternatív kultúrát. Ekkor, a nyolcvanas évek elején vált „ellenzékivé”, átesett a kiábránduláson, elszakadt korábbi elveitől, nagyszabású tervei voltak. Utazni kezdett, és ahogy iszonyú fájdalmak árán függetlenebbé vált, egyre inkább lehetett saját életének főszereplője. Büszke volt, hogy tartani tudta a nívót, még jobb lakásba is költözött. Fényképekkel maga körül, azt álmodja, hogy elaludt. Elaludt, valaki a homlokát simogatja, verset mond: „Nyolcvanéves öreganyám a szilvásban jár-kel. Adél Salamon András 10. rész Tarka macska jár utána, két kis egér a gyomrában. Ejnye Cilka, ejnye, nem való már nékünk nedves fűben kisegeret, szilvát keresgélni.” Ez a Nagymama verse, a fiának írta születésnapra. Azt álmodja, hogy a büszkejárású anyjával sétálnak a Római-parton, 1965-ben. Mikor az iskolában már mindenkinek néni az anyja, akkor neki volt egy tökjónő mamája. Nem engedte el otthonról, ameddig a paradicsomos krumplit meg nem eszi. Ezt sosem bocsájtotta meg. És becsapta, mikor a „gégerákjával” minden nyáron hősiesen szenvedett, nem kapta meg a biciklit. Csak a Sári vett neki a „nagypénzből”, amit a németektől kapott jóvátételként. Azt is álmodja még, hogy Adél bekerül a zsidócsaládba, a valaha gazdag nagynénik közé, az artisták közé, molyirtósza- gú lakásokba járnak a Petivel kajálni, meg pénzt kérni. Kö- rülállják: „-Anyukám drága, egyél! Milyen sovány, szegényke! Te, ez csont és bőr!” A Zeneakadémián ülnek, ő végig alszik. arátokhoz viszik, Adél szoknyája mögé bújik. Ne aludjál, beszélgessünk születésnapról! Azt álmodja, hogy az anyja alszik, és ő egyre csak kérleli. Ne aludjál, mama! Ne aludjál! Az anyja beszél hozzá álmá bán, olyasmiket mond, ami et nem szokott. Innen tudja, hogy alszik. Ezt még álmában is tudja. Azok a halkan mondott mondatok. A puha betűk. A finom hangsúlyok.-Kisjancsikám, hajó leszel, szép is leszel... Meglátod: a dolgok rendbejönnek, ne félj szívem... szia, apukám... Most már kelj fel., menned kell, elkésel... anya vár... Ne rohanj, vigyázz... És telefonálj... Lent leszek a Balatonnál..; szia! Erre riad hajnalban. A felesége, ahogy szokott, összegörnyedve alszik a k? v pén, hasán a macs a elnyú r, áj ultan. Ö 1 zeszedi magát, z erkélyre tt ítorog, a csontja összetört a földön. A hatalmas erdő karnyújtásnyira. Felhős éjszaka. Mégis meglátja ;zt a jólismert éjjeli járatot. Előbb a hangja, aztán maga a gé . Halkan, de hallhatóan m tdja.-Essélle... essél ide! Reggel megint körtelefonok. Mindenki mást mond. Nem szabad most bemenni. Majd, ha felébred. Ne zavard az orvost, idegesíted. Az intenzívre úgyse engednek be. Átrohan a húgához, az meg miudenórás. N em bírja ki, csak bemegy Ádélhoz. De a liftnél visszafordul, inkább telefonál. Rettenetes szívdobogás... (mint ahogy szegény Sári mondta mindig: „- iukám, ne idegesíts, szívdo- bc ásomvai !”) Vé ;re egy ismerős ápolónő azt üzeni: TÚL VAN. A kurva anyját, nem adja könnyen! Anyuka, bírod még? Hát mégiscsak megcsinálták... felnyitották a saját anyám fejét? Eszébe jut egy véletlenül megtalált boríték, ez van ráírva: „Ha történne velem valami. Anya.” Mikor írhatta ezt a hülye? Elosztja a lakást. Szuper. Imádkozik, azt veszi észre, hogy megtanult. Valamelyik Istenhez, mindegy melyik. Istenem, mennyit voltam beteg! Mennyi citromos teát adott nekem! Hogy már, esküszöm, a citromról is csak az jut eszembe. Krumplipürét csinál, szellőztet, fogja a homlokom, és velem hányik. Szegényke... rendes volt, nem hagyta kivenni a mandulámat!- Kell az neked Jancsika, megvédi a torkodat. Hasonló kezünk van. És egyszer, mikor Balatonról jöttem haza két hét után, az utcán találkoztunk, egyszerre mondtuk:- Hogy hasonlítasz rám! (folytatjuk)
