Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-15 / 37. szám
—— —m ^ ® Vasamap Szlovákiai magyar családi magazin 1999. szeptember 14. • 32. évfolyam Sport Jaromír Jágr szerint Gretzky nélkül a hoki sosem lett volna hoki. Riport _________________ Hét bő esztendő. Hetedszer rendezték meg a Pepsi Sziget fesztivált. Minden q rekord megdőlt. O 40 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. szeptember 18-ától 24-éig Amikor az oktatási miniszter mérsékelten optimista Lámpások alkonya Bodnár Gyula______________ Jö jjenek csak hozzánk az államfők, kormányfők, sorakozzon csak föl tiszteletükre a díszszázad, övezze a tárgyalást virágfüzér, s legyen az asztalon fényes tálakban bőségesen gyümöícs, az ünnepi vacsora se bundás kenyérből és kefirből álljon. Kápráztassuk el a vendéget, már ami a gyomrot illeti. Iskolalátogatás viszont ne szerepeljen a programban. Menjen csak a mi államfőnk, kormányfőnk is szépen külföldre népes kísérettel, majd a ceremóniák után vigyék őket el ottani iskolákba, és hozzák, csak hozzák a jó híreket, ígéreteket, melyekkel ugyan tele a pince, de legalább valami. Más jó hírre keresve sem bukkanunk itten. Ezer kapcsolatból egyszer csak bejön egy, s lesz pénz. Pénz, melyet itthon nem talál a jelenlegi kormány. Vagy nem tud, vagy nem akar megtalálni. Pedig nincs elásva, ahogy a kalandfilmekben. Persze, mondhatnánk, a kormány nem ott van, ahol a pénz, illetve a pénz rejtezik máshol - másnál-, mint ahol a kormány tartózkodik. így most már végképp padlóra került a jövőképző is. Azaz: az iskola. Ebben a helyzetben mi egyebet nyilatkozhatott volna az oktatási miniszter a tanévnyitó napján, mint hogy nem lesz könnyű, de azért majd fokozatosan felemelkedünk. Ő maga mérsékelten optimista. Rendes miniszter. Nem veszi el teljesen a pedagógusok kedvét, ha egyáltalán van még kedvük. A lámpás ugyanis régen kialudt. Csak senki nem akarta észrevenni. Azt hitték, a tanító képes örökké világítani - fillérekért. Az egykor túlromantizált tanítói hivatás érték- és tekintélyvesztése akkor kezdődött, amikor a férfiak, főként a fiatalok tömegesen hagyták el a pedagóguspályát, a friss diplomások meg, kilépve a tanárképzők kapuján, azonnal más irányt vetTíz esztendővel a rendszerváltás után ilyesmiről kell beszélni. tek. Maradtak a nők, ami nem lenne baj, ha nem tudnánk, mi történik a házzal, a kerttel, a portával, amikor elmegy a férfi. Mi történik a gyerekekkel, ha kimarad életükből az az érzésvilág, gondolkodásmód, magatartásforma, amely egyedül az igazi, jellemes férfi sajátja, amelyet egyedül ő sugározhat a zsendülő léleknek és értelemnek. A férfiak kivonulása a pedagóguspályáról nem volt más, mint csendes tiltakozás, egyfajta tüntetés. Akik maradtak, és akik jöttek azóta újak, zömmel továbbra is nők, ma sztrájkolni akarnak. Nem azért, mert már lehet, szabad, hiszen öt éve is megtehették volna. Járási igazgatói ülésekről jött a hír, nincs személyi jutalom, bérpótlék, csökken az osztott órák száma, a szakköri munkát, a tanulók felkészítését a versenyekre, felvételikre végezd isten nevében, és még az sem biztos, hogy nem növekszik a kötelező tanítási órák száma, hogy nem bocsátanak el, hogy minden hónapban megkapod az alapfizetésed. De nem csak a pedagógusokról van szó. Hol egy új iskola? Álom. Magánvállalkozói, önkormányzati segítség nélkül horrorfilmbe illő falak között tanulhatnának a gyerekek sok helyütt. Koszban, mocsokban, ha nem akadna cég, amely tisztítószerrel, festékkel ajándékozza meg az iskolát. A milliós nagyságrendű adósságokat maguk előtt görgető egyetemeken még ez sem segít. Ami a katasztrófa - és ez pártjainkat, kormányainkat minősíti -, hogy tíz esztendővel a rendszerváltás után ilyesmiről kell beszélni. Pedig arról kellene inkább, miként sikerült az intézményközpontú iskolát gyermekközpontúvá változtatni. Ez odébb van. A legfrissebb hír, hogy a szociális biztosítóban nincs pénz, de ne ijedjenek meg a nyugdíjasok, az állam mögöttük áll. Legalább mögöttük... Törökország után sok halálos áldozatot követelt a görögországi földrengés is. TASR/AP-felvétel Vezércikk Mire játszik a DBP? Kövesdi Károly ____________ Dö bbenten olvasom a Pravda napilapban a minap, mekkora svindlit követett el a Kelet-szlovákiai Vasmű kindermenezs- mentje a Meciar-kormány uralkodása alatt. Valami kihelyezett üzemet akartak építeni Pozsonyban, melyhez egy duna- szerdahelyi cégtől béreltek telket, mely cég mellesleg az illető telket szintén bérelte valakitől. Az egész tranzakció igen gubancos, ezért röviden: valami négyszázötven milliót forgattak meg RezeSék az új befektetés címén, amiből mindössze kilencven millió felhasználása mutatható ki. Ennyi lett téglába, cementbe, betonba, vasba invesztálva, a többi számtalan tervmódosítás során, előlegek kifizetésével, sikertelenvásárlással, miegyébbel egyszerűen eltűnt. A sztoriból azt is megtudtam, hogyan lehet szerelőcsarnokból egészségügyi központot csinálni, sokmilliós rehabilitációs központtal, úszómedencékkel. Csak éppen semmi sem lett az egészből. Magyarán: lába kelt többszáz millió koronának. Ez a sztori döbbenetesebb, mint amelyet a Markíza tévé röppentett fel öt családról, akik villanyáram nélkül maradtak, mert az egykori szövetkezeti lakások - a szövetkezet privatizálásával - kezelését átvevő káefté nem fizetett a villamosműveknek, így az kikapcsolta az áramot. Ebben az esetben mindössze nyolcvan- ezer korona „lenyeléséről” van szó. Az illető öt családnak azonban a mindennapi életéről, hiszen hideg vízben fürdetik a kisgyereket, és autóból kiszerelt akkumulátorral világítanak a konyhában. Az ilyen és ehhez hasonló bájos sztorikkal Szlovákiában Dunát lehetne rekeszteni. Az ember szinte már szinte fel sem kapja a fejét azon, hogyan vándoroltak el milliárdok feneketlen zsebekbe. De vissza a VSZ-hez, melynek újonnan kipattant botránya a bíróságra vándorol. Az ilyen kaliberű csalásokról hallva egyik ismerősöm panasza jut eszembe, akinek Ausztriában van egy kis vállalkozása. Meséli, hogy náluk egy darab téglát is szinte lehetetlen elsu- vasztani, mert a Hivatal váratlanul és gyakran kiszáll, és megvizsgálja, mire használták az építőanyagot. Ha mondjuk százezer shillingért vásárolt téglát, cementet, kavicsot, annak meg is kell lennie. Vagy a falban, vagy a raktárban. Az sem fordulhat elő, hogy nincs raktára, mert annak kötelező lennie. Az ember óhatatlanul elmélázik: hogy is van ez a szomszédnál? Miért érdekli az államot, hogy ne verjék át? S hogyan képes mindenre odafigyelni? A válasz egyszerű: az állam felel az adófizetők pénzéért, nem engedheti meg magának, hogy egyesek felelőtlenül elherdálják, vagy a saját milliárdjaikat szaporítsák belőle. Illetve, azt szabad, csak éppen törvényesen. Valószínűleg „csak” jó törvényeknek és a törvények betartását ellenőrző instanciák alapos munkájának kérdése az egész. Dehát az ott van, ez meg itt. Valószínűleg igaza lesz Mojzis úrnak, aki azt állítja, hogy az állam a lehető legrosszabb gazda, csak az a bibi, hogy nálunk már megrendült a bizalom mind az állam gazdai szerepében, mind a Mojzis-féle tervekben. Nem vonom kétségbe Mojzis úr jószándékát, aki valameny- nyiünkből befektetőt és gazdát szeretne csinálni, csak éppen mi van akkor, ha Mojzis úrnak (akár önhibáján kívül) dugába dőlnek a tervei? A polgárnak oly mindegy, hogy az állam veri át vagy valaki más. Amíg olyan alapvető kérdés is vita tárgya lehet, hogy jöjjenek-e a külföldi befektetők milliárdjai az országba (lásd nagyprivatizáció), vagy az állam legyen a gazda, addig nehezen lesz itt fellendülés. A kérdés hovatovább úgy merül fel, kiben, miben bízhat egyáltalán a polgár, amíg nincsenek jó törvények, vagy ha vannak, nem felügyelik azok betartását. Ha az állam tudja, hogy a VSZ házatáján eltűnt többszáz millió, vajon hogyan vasalja be? Ha pedig nincsenek hozzá eszközei, mi a fenéből tömi be az irdatlan lyukakat, amelyek eltüntetéséhez külföldi tőke kellene? Egyáltalán, jó lenne tudni, mire játszika DBP...
