Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-08 / 36. szám
4 1999. szeptember 8. Háttér Berlinben, a Reichstag északi oldalán kétnyelvű bronz emléktábla örökíti meg a németek háláját a magyar nép iránt A magyarok Újvári Flórián ______________ Ha valaki a német fővárosban veszi a fáradságot, és körbejárja a Reichstagot, az északi oldalán kétnyelvű bronz emléktáblára bukkan. Ez örökíti meg a németek háláját a magyar nép iránt, amely „kiverte az első köved’ a várost 28 éven át megosztó falból. Nos, erre a történelmi lépésre éppen tíz esztendeje került sor, ám nem állt előzmények nélkül. Ugyanennek az évnek a tavaszán a Németh Miklós vezette magyar kormány úgy döntött, hogy felszámolja a magyarosztrák határon éktelenkedő műszaki zárat, amelyet a 60-as évek közepén, a korábban ott lerakott aknamező helyén telepítettek, a hidegháború tárgyiasult jelképeként. Budapest már addig is hozott olyan önálló nemzetközi hatású döntéseket (pl. a kapcsolatfelvétel Dél- Koreával vagy a viszony javítása Izraellel), amelyek felborzolták a Varsói Szerződés ortodox vezetőinek az idegeit, ám a szögesdrót elvágása minden addigi lépésen túltett, hiszen ezzel megszakadt a keleti tömböt a Nyugattól elválasztó „vasfüggöny”. Az egykori fényképek és tévéfelvételek megörökítették Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter „munkaversenyét”. Egy bécsi tanácskozás után együtt utaztak a közös határra, és ott egymás mellett, hatalmas drótvágó ollókkal nekiálltak bontani a kerítést, a nemzetközi sajtó szép számú képviselőjének végtelen örömére. A nyugatnémet tévéhíradók természetesen ugyancsak bő terjedelemben számoltak be az eseményről - s adásaikat tágra nyílt szemekkel nézték az NDK lakosai is. A keletnémetek ekkor már harmadik évtizede rostokoltak az „antifasiszta védőgát” mögött (hivatalosan így nevezték Kelet- Berlinben a falat), s mind kevesebb esély látszott arra, hogy ez az áldatlan állapot megváltozhat. Erich Honecker ekkor vágta fennhéjázó módon alattvalói szemébe, hogy a fal még ötven vagy száz évig is állni fog. Nem csoda, hogy a keletnémetek, akik évente legfeljebb a Balatonnál kényszer- randevúzhattak nyugati rokonaikkal, növekvő reményekkel figyelték a Magyarországról érkező jelentéseket. De nőtt az aggodalmuk is: mi lesz, ha Honeckerék eseüeg megtiltják a magyarországi utazásokat, ahogy tették ezt Lengyelország esetében, a Szolidaritás mozgalom erősödése láttán? Az addigi „nagy testvér”, a Szovjetunió sem volt már igazán ajánlott úticél a gorba- csovi peresztrojka miatt. Komolyan fennállt annak a veszélye, hogy a keletnémetek utazási lehetőségei a „hű barát” Milos Jakes vezette Csehszlovákiára szűkülnek. Honeckerék végül is nem mertek a tiltás eszközéhez nyúlni, így a nyár beköszöntével minden korábbinál nagyobb turistalavina indult meg Magyar- ország felé. Az korábban is megtörtént, hogy NDK-állampolgá- rok behatoltak egyik-másik nyugatnémet külképviseletre, ám tömegjelenséggé Budapesten vált, 1989 augusztusában. Trabantok és Wartburgok tucatjai tették leheteüenné a közlekedést a máskor csendes budai utcában, tulajdonosaik pedig - hivatkozva az NSZK alaptörvényére - nyugatnémet útlevelet kértek. Hamarosan sok ezerre nőtt a számuk, elfoglalták az NSZK-misszió a, udvarát (hasonló, bár kisebb számú csoportok szállták A szögesdrót elvágása minden addigi lépésen túltett. Boldogság a magyar-osztrák határon. Archívum történelmi döntése « A Time tíz évvel ezelőtti felvétele a prágai nyugatnémet nagykövetség előtt készült. Honecker már csak Jakesékban bízhatott. meg a prágai és a varsói nagykövetséget is), a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is megnyitotta templomkertjét az NDK-nak hátat fordítani szándékozók előtt. A magyar kormány kutyaszorítóba került. Meg kellett felelnie a szövetségi kötelezettségeknek, ugyanakkor nem volt szabad kockára tenni azt a megbecsülést, aminek Magyarország méltán örvendhetett világszerte. Ezt pedig egy csapásra megsemmisíthette volna, ha a magyarok - a korábbi visszataszító gyakorlat szerint - ezúttal is hazazsuppol- ják az NDK-állampolgárokat. Ke- let-Berlin pedig éppen ezt követelte, egyre ingerültebb hangnemben. Németh Miklós és Horn Gyula augusztus 25-én titokban Bonn- ba repült, s biztosították a szavaik hallatán komolyan elérzéke- nyült Helmut Kohl kancellárt és Hans-Dietrich Genscher külügyminisztert, hogy a távozni kívánókat nem adják ki Honec- keréknek. Azt azonban még ekkor nem döntötték el, hogy a problémát mi módon oldják meg. A különböző „alulról jövő kezdeményezések”, mint a Sopron melletti páneurópai piknik rövid határnyitása vagy kisebb csoportok átrohanása legfeljebb néhány száz emberen segített, a nagy többségen nem. A magyar kormány végül is a legnagyobb titoktartás mellett meghozta döntését. Ennek lényege: a rendkívüli helyzetre való tekintettel Budapest felfüggeszti az 1969-es magyar-NDK utasforgalmi megállapodást és annak bizalmas (értsd: visszatolon- colási) jegyzőkönyvét. Lehetővé teszik, hogy az NDK-állam- polgárok akadálytalanul távozhassanak minden olyan országba, amely a keletnémet úti okmányokra hajlandó beutazó- vagy tranzitvízumot adni, eközben a magyar hatóságok nem vizsgálják azt, hogy az útlevél évényes- e a vízumot kiadó államra. Vagyis Budapest a keletnémeteket NDK-állampolgárokként engedi útjukra, átruházva rájuk a döntés szabadságát: azt a jogot, amit „saját” vezetőik évtizedeken át megtagadtak tőlük. E döntésről- életbe léptetése előtt tíz nappal- Horn Berlinben tájékoztatta az NDK vezetését. Oskar Fischer külügyminiszter levegő után kapkodott, követelte a magyar határ azonnali lezárását, később Honecker küldött fenyegetésekben sem szűkölködő üzenetet Nyers Rezső akkori pártelnöknek, ám hiába. A kocka el volt vetve. Budapest a határnyitás előtt egy nappal tájékoztatta Moszkvát is, s bár a szovjetek - „saját forrásokból”, no meg a keletnémet vezetők panaszaiból - nyilván tudtak a magyar elgondolásokról, azzal, hogy formálisan kimaradtak az ügyből, nem kényszerültek nyilvános állás- foglalásra. így jött el szeptember 10-e, amikor a Magyar Televízió vasárnap esti hírmagazinjában Horn Gyula bejelentette, hogy mehetnek az NDK-sok... A menekülttáborok udvarán felállított tévék előtt a németek sírva borultak egymás nyakába, majd sátrukhoz, kocsijukhoz rohantak, hogy mielőbb induljanak, és éjfélkor - amikor a döntés érvénybe lépett - már a határon lehessenek. A soha nem látott képeket az osztrák utakon kígyózó Trabant- sorról természetesen az NDK tévénézői is megcsodálták - ismét csak a nyugati televízió jóvoltából. A keletnémet média csupán átkozódásra szorítkozott, Júdás- pénzek zsebre tételével vádolva a magyar vezetőket és a régi panelek felhasználásával szidva a bonni vezetőket, akik - úgymond - így akarják tönkretenni az NDK megalakításának soron következő, 40. évfordulós ünnepségeit. Arról azonban a kelet-berlini sajtóban még csak érintőlegesen sem esett szó, hogy miért döntöttek tíz- és tízezrek a távozás mellett, miért voltak készek hátrahagyni vagyonukat, lakásukat, kocsijukat, és futottak át az első kínálkozó alkalommal a másik német államba. A helyzetet felmérni és politikáján változtatni képtelen NDK-elit október 7-én még megülte a maga ünnepét (miközben a szomszédos utcákban már az ellentüntetőket verte szét a népi rendőrség, a Volkspolizei). Ám néhány napra rá Honeckemek már vennie kellett a kalapját, egy hónap múlva pedig leomlott a berlini fal. Az NDK soha nem lett 41 éves: 1990 október elején megvalósult Németország egyesítése, amely nélkül az egységes Európa is csak illúzió maradna. Németh és Horn titokban Bonnba repült. Millennium Áthelyezik? Körbeviszik? A millenniumra való felkészülés kapcsán az utóbbi hetekben mind a magyarországi politikai elit, mind a közvélemény egyre többet foglalkozik a Szent Korona sorsával. Tegyük hozzá, mint az utóbbi időben oly sok össznemzeti kérdés, ez is a pártpolitikai csatározások egyik témájává vált. Ismert az a javaslat, hogy a Szent Koronát mint az ezeréves államiság megtestesítőjét a Nemzeti Múzeum helyett a Parlament épületében kellene elhelyezni. Ezzel kapcsolatban az SZDSZ-nek vannak fenntartásai, mondván: a Parlamentben nehezen lehetne szavatolni az ereklye láto- gathatóságát. A Szent Korona Szövetség viszont kizárólag a Budavári Palotában tudja elképzelni a koronát, hangsúlyozva: emellett szól a hagyomány is, hiszen 1944-ig a palota adott otthont a kegytárgynak. A legújabb kisgazda elképzelés szerint úgy, ahogyan 1938-ban a Szent Jobbot hordozták körül az országban, jövőre a Szent Koronával kell ugyanezt megtenni. Állítólag rendelkezésre állnak aZüredeti tervrajzok, amelyek szerint rekonstruálni lehetne az akkori díszes vasúti kocsit is. Ez az ötlet sem aratott osztatlan sikert. A lényeg az, hogy a tervek szerint októberben az országgyűlés elé kerül a Szent Koronatörvény tervezete, amelyben többek között az is szerepel, hogy a kegytárgy őrzésére külön koronaőri testületet kell felállítani. A Szent Koronának mint a magyar államiság szimbólumának a jelentőségét növelik a hozzá fűződő legendák, nem kevésbé az a tény, hogy szakértők szerint a korona a jogarral, az országalmával, a karddal és a palásttal együtt Európa egyik legépebben maradt középkori ereklyeegyüttese. Történészek szerint a korona meghatározó szerepet játszott a középkorban, az ún. íratlan alkotmány kialakulásában. A történelmi alkotmány egyrészt a Szent Korona-tanra, másrészt pedig az ún. sarkalatos törvényekre épült. A Szent Korona-tan lényege: az állami hatalmat nem a mindenkori király, hanem a korona gyakorolja, vagyis a király nem azonos az állammal. A korona az állam szuverenitását és a királyi hatalom törvényességét igazolja. A király sem válhatott igazi királlyá, ha nem sikerült megszereznie és a fejére tennie a koronát. A Szent Korona-tan gyakorlati előnye volt, hogy pl. a birtokadományok nem a királytól, hanem a koronától származtak, s a koronára szálltak vissza. A Szent Koronatant először Werbőczy István Hármaskönyve, a Tripartitum foglalta írásba. A korona a második világháború után - kalandos úton - az amerikai hadsereghez került. Először egy Frankfurt melletti bázison őrizték, majd az USA aranytartalékát őrző Fort Knoxban helyezték el. A hidegháború éveiben merült fel először a visszaadás gondolata, de az Amerikában élő magyar emigránsok közül sokan ellenezték a Szent Korona visszakerülését a kommunista Magyarországra, azzal az indokkal, hogy a gesztus csak a sztálini rezsimet erősítené. Végül is 1978. január 5-én Cyrus Vance külügyminiszter hozta vissza Budapestre, s azóta a Nemzeti Múzeumban őrzik. (-nák)
