Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-09-08 / 36. szám
Kisorsoltuk nyári játékunk utolsó fordulójának és fődíjának nyertesét. Bővebben lapunk 5. oldalán 1999. szeptember 8. « 32. évfolyam Szlovákiai magyar családi magazin Sport Hat magyar kajakaranynak tapsolt a milánói Idroscalo 15 közönsége. Háttér A Reichstag falán emléktábla örökíti meg a németek háláját a magyar . nép iránt. 48 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1999. szeptember 11-étől 17-éig Milyen világraszóló bűnt követett el Bugár Béla? Bolsevik attitűd Kövesdi Károly _____________ A bélázástól a parasztozáson keresztül a műveletlenségre történő utalgatásig, a Ján Slo- tával való ölelkezés víziójáig ami csak belefért, mindentmeg- kapott a szlovák parlament alel- nöke néhány toliforgatótól a múlt héten, pusztán azért, mert meghívott vendégként magyarul tartott előadást többségében magyar résztvevők előtt egy rendezvényen. Mely rendezvény magyar községben zajlott, ráadásul nem állami rendezvény volt, nem a hivatalos politikának készítették a szervezők, a politikusok csak vendégek voltak. A vendéget pedig szokás megtisztelni azzal, hogy nem sutyorászunk a háta mögött, nem szidjuk, hanem igyekszünk, hogyjól érezze magát, és ne kerüljön kínos helyzetbe. Esetünkben: tolmácsot biztosítunk, hogy értse, miről beszélnek a többiek. Bugár Béla nyilván úgy gondolta, nem az instanciához szól, hanem a hallgatóságnak beszél. Ezt tupírozták fel egyesek, akiknek bögyükben van a magyar szó Szlovákiában. Vagy akiknek a bögyükben van, hogy magyarok ülhetnek felelős posztokon egy multikultúrájú közép-európai országban. Vagy talán azt nem bírják megemészteni egyesek, hogy nem más magyarok ülnek ott. A madarászi rendezvényen a kormányelnök nem érezhette magát (bocsánat a kifejezésért) hülyén, hiszen tolmácsolták neki a más nyelven elhangzottakat. Mikulás Dzurinda pedig felDzurinda nem méltatlankodott, csak a „demokratikus” sajtó. világosuk ember és demokrata. Nem is méltatlankodott. A balhét a nacionalista és a bolsevik gondolkodás verte ki, amely talán nincs is tudatában, hogy rég kiment a divatból a kormány, a párt, a „vezető erő” és hasonló, tekintélyelvtől bűzlő fogalmak mindenek fölötti szentsége. Hanem azért néhány vonatkozásban elgondolkoztató ez a rikácsolás. A kisebbségi nyelv- használati törvény ugyanis nem szól arról, hogy milyen súllyal esik a latba a rang, a poszt és a tekintély. Csak polgárt és államot emleget. Nem szól arról, hogy köteles vagyok-e például, ha a véletlen folytán összesodor az őszi szél, mondjuk, egy miniszterrel az utcán, vagy például a lakásom konyhájában, államnyelven beszélni. S mi van akkor, ha az illető húsz magamfajta közé keveredik? S vajon ugyanaz az úzus vonatkozik-e, mondjuk, egy somorjai utcára (konyhára), mint egy turócszentmár- tonira? Nincs a világon az a törvény, amely ezeket a kérdéseket ki tudná parcellázni. Ez valóban tolerancia, európaiság vagy - bunkóság kérdése. Az is érdekes, hogy jeles publicistáink akkor nem hördülnek fel, amikor Miki-kormányt hallanak emlegetni, pedig ez némileg dehonesztálóbb, mint az, hogy tolmács helyettesíti az élőbeszédet. Egyébként is: a nyelvhasználati törvény kapcsán úgyis lesz elég bajunk a törvény hézagaival. Elefántot csinálni a bolhából - leginkább a bolha természetrajzához tartozik. Nyakkendős, mi több, fakabátos cikkeket írni egy olyan rendezvényről, ahol kormányelnökök és miniszterek ingujjban trécseltek, a régi időkre emlékeztet, amikor nem az eszköz és a körülmények, csakis a cél volt a fontos. A kormányfő is volt gyermek... Mikulás Dzurinda besztercebányai látogatáson. TASR/AP-felvétel Vezércikk Ahogy fent, úgy lent? P. Vonyik Erzsébet ________ Fi atal kollégám elkeseredve jött meg egyik riportútjáról. Ankét nélkül tért vissza, pedig megígérte. Az emberek nem akarnak nyilatkozni - magyarázta. A téma rázós volt, a kérdés azt firtatta, miként vélekednek a márciusi dunaszerdahelyi vérengzés kivizsgálásának eddigi eredményeiről. Nem csoda, hogy egyetlen mondatot sem sikerült kipréselnie a megkérdezettekből. De ártatlannak tűnő problémákról, a szociális helyzetről, a munkanélkülisegély tervezett csökkentéséről sem tudott begyűjteni véleményeket. Az okokat kutatva abban maradtunk: az emberek restellhetik, hogy egyre kevésbé futja a legszükségesebbekre is. Saját nyomoráról, kiszolgáltatottságáról pedig nem szívesen beszél senki, talán csak végső elkeseredettségében. Kollégám váltig állította, úgy tapasztalja: nem egyedi eset, hanem immár jelenség, hogy az emberek nem mernek véleményt mondani. Mintha újra félnének. Ha elmondanak is nemegyszer megdöbbentő dolgokat, nyomatékkai kérik, hogy az elhangzottakat véletlenül se rögzítsük magnóra. Hogy miért? Mert a fejükre koppintanak. Bajuk származhat belőle. „Kell az nekem, hogy esetleg ráfázzak?” - kérdeznek vissza. De unszolásra hajlandók - kevés kivételtől eltekintve - kényes dolgokat is kiteregetni, feltéve, hogy az elmondottak nem látnak nyomdafestéket. Számtalanszor pedig az történik, hogy csörög a telefon, sajtónyilvánosságot szeretne az olvasó, találkozót kér, készségesen elmond mindent, amit az ügyről tud, de ragaszkodik nevének elhallgatásához. Ugyancsak a már említett okból. Főleg a kis falvakban élők kötik ki ezt, pedig rendszerint égbekiáltójogtalanságokra, csalásokra és visszaélésekre hívják fel a figyelmünket. Arra hivatkozva, hogy náluk mindenki mindenkit ismer, és könnyen rájöhetnek, kitől származhatnak az újságíró értesülései. „Tartok attól, hogy nyomozásba kezdenek, nem a problémát próbálják megoldani” - magyarázta a minap is egy kedves telefonáló, hozzáfűzve: az utcára kerülne, ha kiderülne kiléte. Bizonyos fokig megértem, hogy az emberek, főleg a kis településeken, foggal-körömmel ragaszkodnak állásukhoz. Számos esetben feletteseik épp ezzel élnek vissza. Az állásnak sok esetben mintha a hallgatás volna az ára. Ezért nem mernek felállni a falugyűlésen - ha egyáltalán van ilyen -, és azt mondani: a vezetőség lassan eladja a tetőt is a fejük fölül. Mert köztulajdonú épületet, ingatlant kótyavetyél el idegeneknek hihetetlenül alacsony áron, az önkormányzat mellett működő kisüzem járművét pedig egy szép napon elviszi a végrehajtó. Suttognak róla, de nyíltan senki sem meri számon kérni, hogy vajon a helyi mulatságon árult pörkölt költségei között a falu első embere miért számolt el több mint ezer korona értékben hagymát, mikor bárki helybéli ingyen is adott volna. „Meddig mehet ez így? - kérdezi a telefonáló. - Hiszen egy-két éven belül teljes lehet a csőd!” Érzem a csalódottságot a vonal túlsó oldalán, amikor azt mondom: addig, amíg a helybéliek hagyják. Hirtelen Kassára terelődik a szó, arra, hogy a város fuldoklik az adósságban. „Schuster ügyesen csinálta, adósságokba verte a várost, majd elegánsan meglépett Pozsonyba” - hallom a vonal túlsó végéről. „Mert a polgárok szavazataikkal a Grassalkovich-palotába segítették” - vetem közbe. „Besztercebányán is csúszópénzgyanús ügyek történtek, a volt polgármester pedig ott feszít a parlamentben” - folytatja a sort beszélgetőpartnerem. Végül abban maradunk: úgy látszik minden közösségnek olyan vezetője van, amilyet megérdemel.
