Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-25 / 34. szám
Nagyvilág 1999. augusztus 25. 7 A kozmonauták számára a tökéletes felszerelés a túlélést jelenti Űrhajósviselet a Marson Az űrhajók és kozmikus rakéták belsejében az űrhajósoknak nem kell szkafandert viselniük, ám itt sem nélkülözhetnek egy sor segédeszközt (övét, száraz zipszet, kesztyűt stb.), amelyek a súlytalanság állapotában megkönnyítik a mozgásukat. Ahhoz azonban, hogy az űrhajós kutatási feladatokat tudjon végezni az űrben, speciális szkafanderre van szüksége. Olyanra, amely évek óta technológiai csodának számít. Köztudott, hogy a tengerszint feletti magasság növekedésével csökken a belélegzett levegőben az oxigénmolekulák mennyisége. Ötezer-négyszáz méter fölött az atmoszféra sűrűsége a tengerszintinek a fele, tizenkétezer méter magasságban pedig már olyan ritka a levegő, hogy a repüléskor használt oxigénpalackok is használhatatlanokká yálnak. A tizenkilencezer méteres magasságot átlépve pedig olyan speciális szkafanderre van szükség, amely biztosítja a szükséges oxigénmennyiséget, hogy az emberi szervezetben A szkafander súlya hatvan kilogramm, és egy sor kiegészítővel van ellátva. található vér és más nedvek cseppfolyósak maradjanak. Az űrhajós felszerelésének hasonló levegőt kell biztosítania, mint amilyet a földön lélegzőnk be. A szkafanderben áramló gáz viszont az esetek többségében százszázalékos oxigén, ami azt jelenti, hogy a kozmonauta a szkafanderben több oxigént lélegzik be, mint a tenger mellékén élő ember. Az űrhajósok ruháit készítő szabóknak mindenesetre több ismeretre van szükségük, mint a szokásos konfekciót szabó társaiknak, hiszen emberéletek függnek munkájuk minőségétől. Ezt az aprólékos, gondos munkát a NASA számára a Hamilton Standard amerikai cég végzi. A cég műhelyeiben minden űrrepülés előtt előbb elkészítik a szkafandereket, majd ellenőrzik hibátlan működésüket, funkcióikat, ellenálló képességüket. A repülés után az egész öltözet visszakerül a Hamilton Standard műhelyeibe, ahol újra tesztelik a felhasznált anyagok fáradtságát, eltávolítják az esetleges hibákat, javítják a paramétereket. A rakéták világában az űrruháknak teljesen új műszaki paramétereknek kell megfelelniük. Az űrhajós ugyanis ugyanazzal a szállítóeszközzel hagyja el a Földet, amellyel vissza is érkezik, és közben a súlytalanság állapotában tölt több napot, sőt hetet, különféle kísérleteket végez az űrhajóban, mi több, a végtelen világűrben. A világűr „lovagjait” túl- nyomásos szkafanderek védik. Maga a ruházat sisakból, könnyű alsóneműből, szilárd testvédőből, cipőből, kesztyűből és adóvevőből áll. A felszerelés védi az űrhajóst a nyomáskülönbségektől és szükség esetén a sugárzás káros hatásaitól is. A repülőút során a kozmonauták többnyire kényelmes nadrágban és trikóban dolgoznak, pihennek az űrhajóban. Mezítláb vannak, vagy csak zoknit viA tervezésben részt vesz a számítógép is. Archív felvételek selnek. De még ezek az egyszerű ruhadarabok sem olyan anyagokból készülnek, amilyet a földön hordunk. Az egész felszerelés tűzálló anyagból van. Egész másképp fest azonban az űrsétákhoz használatos szkafander. Súlya mintegy hatvan kilogramm, s egy sor különleges kiegészítővel van ellátva, beleértve a hőszabályozó alsóneműt, a vizeletgyűjtőt, az ivóvizet szolgáltató vezetéket, az életfunkciókat biztosító kiegészítőket, a hajtóanyaggal ellátott, az űrbéli mozgást biztosító „hátizsákot”. A Hamilton Standardnál jelenleg az űrrepülés új korszakának öltözetét tervezik - a Mars meghódításához. Amikor a kozmonauták kilépnek a vörös bolygóra, sokkal több időt töltenek majd az űrhajón kívül. A tudósok Idszámították, hogy a Mars meghódításához ezerhét- száz órát kell a világűrben tölteni, vagyis többet, mint az ösz- szes eddig űrséták együttes hossza. Ezenkívül az űrhajósoknak magas hőmérsékletre kell számítaniuk, és káros sugárzásnak lesznek kitéve. Ezért mind a szkafander, mind a többi felszerelés eltér majd az eddig használtaktól. A tudósok olyan öltözéket javasolnak, amely huszonöt űrsétát is kibír, míg a most használatosak nyolcat képesek elviselni. Ráadásul a szkafandereknek praktikusabban tárolhatóknak kell lenniük, hogy elég hely maradjon a tudományos kísérletek műszerei számára. A szakemberek olyan anyagok kifejlesztésén dolgoznak, amelyek ellenállnak a mikrometeorok becsapódásainak is. Ezeknek a „divat- tervezőknek” a modelljei egy új korszak és egy új világ kifutóin fognak vizsgázni, először az emberiség történetében. IVIuy Interesante Budapesti levél Szégyentábla Szendrei Lőrinc _______ Ol vasom a táblát Velencéhez közel, az egyik tengerparti üdülővároska szupermarketjében: „Magyarok! Ne lopjatok!” Hasonló tábla az osztrák határ túloldalán vágott gyomron néhány éve. Akkoriban éppen csak átestünk a sógorékhoz, és kilószámra tömtük a kávét, a kakaót a csomagtartókba, vadásztuk a hűtőszekrényt, porszívót. Örültek is az osztrákok a gyors piaci növekedésnek, míg nem tapasztalták, ugyanilyen sebességgel növekszik a hiányuk is. Mára sikerült , jó hírünket” Európa belseje felé tolni. Hogy ez mennyire hathatós, egy másik, ugyancsak friss olasz élményem figyelmeztet. A halászvároskában, Chioggiában éppen az étlap böngészésénél tartott társaságunk, amikor a pincér mögött megjelent tulajdonos közölte: nem szívesen lát magyar vendégeket az asztalainál. Ezt legalább nem írta ki ékes magyar nyelven, de szégyenünk semmivel sem volt kisebb, mint amit az idézett tábla keltett bennünk. Jó tizenöt esztendővel ezelőtt még mi voltunk tele az olasz maffiózók, tolvajok, robogókkal portyázó tálján gazemberek okozta sérüléseinkkel. A római nagykövetségen, a milánói főkonzulátuson naponta kopogtattak magyar turisták, akiket kiraboltak, ellopták pénzüket, útlevelüket, és ott álltak a reménykedve tervezett vakációból kisemmizve, hogy egy pályaudvari fotóautomatában ezer líráért készült, bohózatba illő felvétellel dekorálják ki a le- pedőnyi ívet, a hazatérőpapírt. Persze Itáliában ma sem minden olasz becsületes, de lényegesen könnyebb szívvel hagyhatjuk ott az autónkat Trieszt, Padova, Velence parkolóiban, mint Budapest, Győr, Szeged utcáin. Hasonlóképpen biztosak lehetünk, hogy egy capuccino és sütemény mellé is ugyanúgy kapunk számlát, mint a hotel, a kemping recepcióján fizetés után. Itthon sokszor még kérésre sem. De visszaidézhetjük a külföldi lapokban megjelent követségi listákat a budapesti vendéglőkről, amelyek között akadt, ahol mosolyogva nyújtották át egy vacsora végén a milliós számlát. Baj van. Velünk van a baj. Nehezen gondolható végig, mi mindennel tudunk jobban ártani magunknak. Akik az elmúlt esztendőkben kapcsolatot teremtettek velünk, tudják, hogy áruink minősége nehezen közelít a nyugati normákhoz. Tapasztalhatták gazdaságunk sérülékenységét, termelési képességeink elmaradottságát. Az együttműködés perspektívája ennek ellenére növekedett, bátorította a partneri türelem, bizalom. De mi lesz, ha az újkori népvándorlás szabadságában ismét úgy tekintenek ránk, mint kalandozó őseinkre? Az ilyen jelenségek és azok hírei több mint csöndes és szívós ellenállást váltanak ki a maguk pitiáner és nagystílű bűnözőivel, milliárdos tételekben játszó maffiózóival, alkalmi tolvajaival szemben egyébként keményen fellépő olaszokból, németekből, osztrákokból. Az első jelét éppen az olasz-osztrák határon láthattam. A Tarvisióból Villach felé tartó sztrádát újabban elkerüli néhány magyar. Az ugyancsak nyitott, de eldugott határátkelőt keresik, bízva benne, hogy ott még véletlenül sem akadnak ellenőrzésbe. Az olaszok itt állítják fel a legújabb csapdát, hiszen egyébként az unión belül szabad az út. Aki erre jön, többnyire nem csupán az azúrkék tengerpart miatt keresi fel Itáliát. A csomagtartóban gyakran lapul egykét zacskó arany, néhány köteg keményvaluta, hogy a kábítószerről ne is beszéljünk. Ez persze már egy másik történet, amiben bizonyára több az olasz szereplő. Mi lesz, ha ismét úgy tekintenek ránk, mint kalandozó őseinkre? Vasárnapi koktél Hívja Cappset! r Régi dicsőség, új köntösben: a walesi Powys vára renoválás után. Amikor egy tűz következtében a windsori kastély Szent- György kápolnájának beszakadt a teteje, a javítást Roger Cappsre bízták. Az UNESCO- nak tanácsra volt szüksége, hogyan menthetné meg a bok- harai és a szamarkandi mecseteket. Ki utazott Keletre? Capps úr. Zöld teherautóival bármelyik angol vár udvarán találkozhatnak a turisták. A kocsik oldalán a tulajdonos neve és a szerény felirat: Régi épületekjavítása. Ki ez a titokzatos ember? Első ránézésre senki sem mondaná, hogy ötvenegy éves. Karcsú, mint egy táncos, ám a keze arról árulkodik, hogy kemény munkához szokott ember. Tizenhét éve építész, de még egyetlen házat sem épített; Aki az ördög művének tartja a cementet egész életét a várak, kastélyok renoválása tölti ki. Capps úr világában lassan múlik az idő. A Herefordi székesegyházban például tizenhét évet töltött, egy 13. századi kápolnára pedig tizenhárom évet áldozott. Tíz évig javította a Pembrokeshire grófságban álló Manorbier várát. „A szakemberek azt mondták, hogy a vakolat legfeljebb húsz évet bír ki, aztán bezárhatjuk a várat” - mondja Manorbier tulajdonosa, akit minden építész elriasztott a felújítástól. Végső elkeseredésében fordult Cappshez, aki annak rendje-módja szerint megjavította az épületet. „Olyan technológiát használ, mint az elmúlt századok kőfaragói” - állítja Thomas Lloyd történész. „Ránéz egy repedt falú toronyra, amelytől minden építész elsápadna, és nagy nyugalommal kijelenti: ez még kétszáz évig állni fog.” Roger Capps számára a pénz és a kényelem nem sokat jelent. Saját várában, amelyet tizenkét éve vásárolt, nincs televízió, hiányoznak a szőnyegek, a fürdőszoba berendezése legalább száz esztendős. Az emeletre roskatag csigalépcső vezet, a hálószoba baldachinos ágyában pedig egy hokicsapat is megalhat- na. Roger Capps egyébként filmművészetet tanult a walesi egyetemen. A régi idők azonban rabul ejtették. Hogy mi a titka? ,A mai építők azt csinálnak, amit csak jólesik nekik - mondja -„hiszen cementtel bármit meg lehet ragasztani. Ha egy régi épületet újkori technológiával javít az ember, elveszíti a kapcsolatot a kor emberével, akik azt építették. Aztán csodálkozik, hogy pár év múlva újra kezdheti a javítást.” Capps állítása szerint a cement az ördög utolsó műve volt, amellyel beleszólt az emberek életébe.
