Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-02-03 / 5. szám

10 1999. február 3. Kópé Reich Károly rajza Kolontos Palkó Volt egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment végig egy nagy rengeteg erdőn. Amint ment, találkozott egyszer egy öregasszony­nyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vi­gye haza. Amint odaérke­zett Palkó, kérte az öreg­asszony, hogy segítsen ne­ki, mert nehéz a gally, kö­tözze fel a hátára. Palkó azt mondta:- Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám. Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakö­tözte a gallyal együtt. Mi­kor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyon haragudott, azt mondta:- Megállj, Palkó, megátkoz­lak ezért a tettedért! Akkor az öregasszony átvál­tozott fekete macskának, kibújt a kötél alól, s azt mondta:- Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te. Palkó jót kacagott rajta.- No hiszen, ez nem nagy átok. Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a szamárnak:- Gyí, te csacsi! Akkor a szamár is vissza­mondta:- Gyí, te csacsi! Sokáig vesződtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csa­csi csak nem indult. De úgy megharagudott, hogy oldal­ba rúgta Palkót, az meg be­lebukott egy nagy pocsolyá­ba. Elkezdett kiabálni:- Segítség, segítség! Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte:- Segítség, segítség! Ahogy ott jajgat, favágóem­berek mentek arra, megsaj­nálták, s kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdik, hogy ki volt az a másik ember, aki úgy kiabált, hogy segít­ség, segítség. Palkó neve­tett, s azt mondta:- Az bizony a szamaram volt. Megharagudtak az embe­rek, s azt mondták, hogy vi­szik Palkót egyenesen a ki­rály elé, hogy ítélje el. El is vitték, s a király ki­mondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, ő nem bánja, ha meghal is, csak vigyék oda a szamarát, hogy búcsúzzon el tőle. Mi­kor odavitték a szamarát, Palkó letérdepelt a király elé, s elkezdte mondtani:- Kegyelmezz árva fejem­nek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok. Hogy a szamár meghallot­ta, mit mond Palkó, az is le­térdelt, s elmondta:- Kegyelmezz árva fejem­nek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok. A király nagyot nevetett rá, Palkót szabadon bocsátot­ta, s a szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak. Magyar népmese Magyar mondák: Lehel kürtje Honszerző Árpád visszaszerezte a magyarnak Attila föld­jét. Szvatopluktól elvette a Duna s a Tisza közét, aztán meg sem pihent, míg a magyar nem lett az úr azon a föl­dön, melynek Magyarország a neve. A magyar vitézség­nek azonban szűk volt a haza földje: át-átcsapott idegen földre. Rémület szállotta meg a szomszéd népeket: pusz­tulásjárt mindenütt a magyarok nyomán. De pusztult, fogyott a magyar is, s a magyarok Istene megelégelte az idegen földön való kalandozást. Közéjük küldötte a Bal- szerencsét, hogy észre térítse s visszaterelje Árpád földjé­re. Német földön, Ágosta városa mellett, szörnyű pusztu­lás érte a magyarokat. A rettentő csatából csak hét magyar került vissza a ma­gyar földre, azok is levágott füllel és orral. Nem is fogad­ta be őket senki a sátorába. Gyászvitézeknek csúfolták, a szemükre vetették, hogy nem haltak a csatatéren, mint a többi. Mert vagy meghaltak a csatatéren, vagy fogságba estek. Fogságba esett a két vezér is: Lehel és Bulcsú. Fog­ságba estek, ahelyett, hogy a csatában estek volna el. Szégyen és harag tüze lángolt Lehel és Bulcsú arcán, mi­kor a győzedelmes német császár elé vezették, hogy hall­ják ítéletüket. Ott ült a császár sátora előtt, körötte a főemberek. Össze­ráncolta a homlokát, sokáig nézte szótlanul a két vezért, aztán rájuk förmedett, mint valami gonosztevőkre:- Ti vagytok a magyarok vezérei?-Mi - felelt büszkén, fölemelt fejjel Lehel.- Hát mért űzitek, sanyargatjátok a keresztényeket?- Mert Istennek ostorai vagyunk. Azért küldött - mon­dotta Lehel erős hittel -, hogy ostorozzunk titeket!- Halál reátok! - kiáltott a német császár. - Hé, katonák! Fogjátok, s vesztőhelyre vigyétek!- Hallod-e, császár, németek császárja, nem kérek ke­gyelmet. Megérdemlem a halált, mert elvesztettem a csa­tát. Csak egyet kérek tőled.-Beszélj!- Adasd vissza kedves kürtömet, hogy még egyszer bele­fújhassak. A császár intett, s előhozták Lehel kürtjét.- Nesze, fújj kedves kürtödbe! Hej, édes Istenem! Aki hallotta ezt a kürtszót, megreszke­tett a szíve, könnybe borult a szeme, olyan búsan, bánato­san búgott! Összeverődtek a német vitézek, s könnyes szemmel, lehajtott fővel hallgatták a szomorú nótát. Ha­nem amikor a szomorú nótának vége volt - mi történt! Kétszer-háromszor megforgatta Lehel a kürtöt, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegő, s úgy vágta a né­met császár fejéhez, hogy szörnyethalt menten.- Most már vihettek a vesztőhelyre - mennydörgőd: Le­hel -, szolgám lesz a császárotok a másvilágon! Tudod-e? Hüllő legek Az összes kígyófaj közül az Ázsia délkeleti részén, In­donéziában élő kockás piton a leghosszabb, kifej­lett példányainak átlagos hossza meghaladja a 6,2 m-t. 1912-ben Celebesz szigeten 10 m hosszú példányt lőt­tek. A fogságban élő kígyók közül a leghosszabb és a legnehezebb a Colossus ne­vű nőstény kockás piton volt, amely 1963-ban pusz­tult el a Highland Park Zooban (USA). Hossza 8,68 m, legnagyobb súlya 145 kg volt. A legnehezebb kígyó az óriás anakonda: közel kétszer annyit nyom, mint egy azonos hosszúságú koc­kás piton. Egy 1960 körül Brazíliában lelőtt nőstény egyed hossza 8,45 m, kör­mérete pedig 111 cm volt, amit azt jelenti, hogy súlya 227 kg lehetett. A legnehe­zebb mérges kígyó az USA- ban élő gyémánt csörgőkí­gyó. Egy 2,36 m-es példány 15 kg-ot nyomott. 1973- ban, a New York-i Bronx Zoóban megmérték egy 4,39 m hosszú, elpusztult királykobra (Ophiophagus hannah) tetemét: 12,75 kg súlyú volt. A leggyorsabban mozgó szárazföldi kígyó valószínű­leg a fekete mamba. Sík te­repen, rövid távon 16-19 km/h sebességet is elérhet. A vízisikló maximális sebes­sége 6,8 km/h. A képen látható óriás anakondát a Sula törzs tagjai ejtették el a brazíliai Xingu folyónál. Verssarok Kínai költők Po Csü-ji (772-846) Lant Hajlott asztalra teszem a lantom, nem győzöm dallal, nem bírom szóval, selyem-idegbe tépázni fájna. Szél tép a húrba: magától szólal. Téli este Fullasztó a hegyi ut, lenn köd lepi a falut, nap hull, varjai vár a fa dérvirágos teteje. Ma nem érek már haza, mégse pusztulok bele; tüzes forraltbort iszom, ez ma házam fedele. Falusi éj A fű harmatos-puha, benn „cshi, cshi”, a bogarak. Se délen, se északon nincs több hazaballagó. A kapuba kimegyek, a mezőre révedek, holdfényben a hajdina sok virága, mint a hó. VangVej (699-759) Búcsú Búcsút int társam, hegy remetéje, ajtóm bezárom, jő alkony fénye. A tavasz füve kel évről évre, de ő, a vándor, még visszatér-e? Weöres Sándor fordításai Gondolkodom, tehát... A karácsonyi számunkban megjelent rejtvények megfejtői közül az alábbiak nyertek könyvjutalmat: Alexandra Stasíková, Szilice; Györög Tibor, Felsőszeli; Vaski Melinda és Lackó, Lelesz. A szilveszteri, számlabirintusos rejtvény megfejtői kö­zül könyvjutalmat nyertek: Ferencz Gergő, Nagykapos; Csámpa Szabinka, Vásárát; Valentínyi Márió, Hodos.

Next

/
Thumbnails
Contents