Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-09 / 23. szám
12 1999. június 9. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Little Voice 1992-ben a londoni National Theaterben mutatták be Jim Cartwright Little Voice felemelkedése és bukása című darabját, amelyet a szerző egyenesen a kitűnően éneklő Jane Horrocksnak írt. Az előadás órási sikere nyomán készült el a filmváltozat. A címszerepet, a gátlásos fiatal lányt a színdarab sztáija alakítja. Anyja Little Voice-nak (magyarul: Kis Hang), röviden LV-nek hívja lányát, aki imádott apja halála után bezárkózik szobájába, nem beszél, egész álló nap apja lemezeit hallgatja. A mama (Brenda Blethyn) - a maga harsány, sőt ordenáré modorával - tökéletes ellentéte lányának. A „víg özvegy” Mary legújabb alkalmi partnere, Ray Say, az impresszárió (Michael Caine) egy este meghallja LV-t énekelni, vagyis kedvenc lemezei előadóit (Judy Garlandot, Marlene Dietrichet, Shirley Basseyt, Marilyn Monroe-t) imitálni, és óriási üzletet szimatol a lány kivételes tehetségében. Csakhogy LV-t rávenni a nyilvános fellépésre szinte lehetetlen... A zenés angol vígjáték az egyik észak-angliai gyárvárosban játszódik, szereplői kisemberek. Mindannyian a boldogságot, a jobb életet szomjazzák - ki-ki a maga módján. Az anya és szeretője - a két groteszk, szánalmas figura- pénzt, sikert remél. A lány és barátja, a zárkózott telefon- szerelő, a magányba, valamilyen csendes passzióba menekül a felnőttek elviselhetetlen világa elől. A film egy lélek felszabadulásának története, de nem véresen komolyan előadva. Az alkotók megfelelő iróniával, sőt szarkazmussal láttatják LV „karriertörténetét”. Heti hír Eastwood, a zsurnaliszta Hollywood „nagy öregje”, Clint Eastwood hamarosan újságíróként „lép” rajongói elé, persze csak a mozivásznon. Eastwood huszonegyedik rendezése, egyben negyvenegyedik szerepe a True Crimes című film lesz, amelyben egy halálra ítélt rab ártatlanságát igyekszik majd bebizonyítani. A film érdekessége, hogy a színész felesége, Dina Ruiz Eastwood egy televíziós ri- portemőt játszik benne. Neki pedig egyébként is ez a foglalkozása. „Biztos voltam benne, hogy meg tudja csinálni, elvégre óriási gyakorlata van ebben a szakmában” - nyilatkozta Eastwood a feleségéről. A filmbeli ügyész szerepét Frances Fisher, Eastwood korábbi élettársa kapta. A színész lányát pedig saját, Fisherrel közös lánya, az ötéves Francesca alakítja. A szövevényes magánviszonyok nem gátolják az érdemi munkát, igaz, Eastwoodnak már van bizonyos gyakorlata ebben is: korábban idősebb gyerekeit, Kyle-t és Alisont rendezte már. Azt azonban ő maga is elismeri: „Mindig nehéz dolog, ha az ember a saját gyermekére oszt egy szerepet, elvégre elég megrázó élmény lenne, ha ki kellene rúgni őket.” Jandó Jenő zongoraművész a zenei kirándulások és a világutazások kedvelője A muzsika atlaszán „Nálunk a családban mindennapos volt a zenélés...” Szkárossy Zsuzsa felvétele Refi Zsuzsanna ____________ Kí váncsi a világra. Gyerekkorában Hold-távcsövet készített, házi rádiót barkácsolt, s a földrajz és a történelem volt a két kedvenc tantárgya. Jandó Jenő azóta beutazta már a Föld nagy részét, s mindenhonnan térképekkel tér haza, szabadidejében ugyanis szívesen barangolja be papíron azokat a tájakat is, ahová valami miatt nem jutott el. A zongoraművész ugyanígy élvezi a zenei felfedezéseket, kirándulásokat is, hiszen igen gazdag a repertoárja, számos ritkán játszott mű szerepel rajta. A nevéhez teljes sorozatok is fűződnek, lemezre játszhatta az összes Haydn-, Mozart-, Beethoven- és Schu- bert-szonátát. Az utóbbi hetekben került az üzletekbe a Naxos kiadó újdonságaként a teljes Liszt-rapszódia-sorozata. Jandó Jenőnek ennél a lemezcégnél már száznál jóval több felvétele készült. A zongoraművész most éppen Bartók szólódarabjait gyakorolja, emellett új-zélandi turnéra készül. Van olyan tája a világnak, ahol még nem járt? Svédország és Norvégia, sajnos, eddig még kimaradt, az északi országok közül Finnországban és Izlandon koncerteztem. A Föld nagyobb országait azonban már valóban bejárhattam, különösen az ausztráliai vendégszerepléseket élveztem. Persze azért ha az ember egy turnén vesz részt, ritkán van arra lehetősége, hogy alaposabban megismerkedjen egy országgal vagy várossal. Általában ilyenkor délelőtt próbál a zenekarral, délután pihen, és készül az esti koncertre. Sok esetben szinte ki sem lépek a szállodából, hiszen a legfontosabb, hogy az adott fellépésen minden a lehető legnagyobb rendben menjen, s az ember ezért tesz meg mindent. Már nagyon fiatalon koncertezhetett, hiszen tizenhat évesen, több társával, például Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel együtt, került be a Zene- akadémiára. Ennyi fellépés után is lámpalázas még a hangversenyek előtt? Inkább azt mondanám, feszült várakozást érzek, míg el nem kezdődik a koncert. S aztán, ahogy leülök a zongorához, s elkezdek játszani, az első egykét perc után már fel tudok oldódni az adott műben, muzsikában. Ilyenkor az ember szeretné a darabot a saját egyénisége, karaktere szerint bemutatni, de hogy hogyan hangzik fel a mű azon az estén, abban fontos szerepet játszik a közönség is. Egy figyelő, érzékeny publikum hihetetlen módon inspirálja az embert. Lassan már negyedszázada oktat a Zeneművészeti Főiskolán. Mennyire lehet megtanítani a növendékeket arra, hogy megtalálják a saját zenei útjukat? Ezt mindenkinek magának kell megkeresnie, az ember csak annyit tehet, hogy megmutatja az irányokat. Arra igyekszik megtanítani őket, hogy jól tudják elolvasni a kottát, hogy már ekkor megszólaljon bennük a zene, az ő saját olvasatuk az adott műről. Hagyják, hogy minél több hatás érje az egyéniségüket, amelytől gazdagodhat, s amitől árnyaltabban láthatják a világot, s persze ezen belül a zenét. Egyébként én nagyon szeretek tanítani, mert így rá vagyok kényszerítve arra, hogy bizonyos zenei dolgokat a saját magam számára is megfogalmazzak; ráadásul a növendékeknek számos újszerű, érdekes ötletük van, rendhagyó szempontokra tudják felhívni az ember figyelmét. S van néhány fontos alapelvem. Nálam például mindenki meghallgatja a többiek játékát is, szerintem ebből is rengeteget lehet tanulni, akárcsak a kamarazenélés- ből. Mindenkit arra biztatok, minél többet gyakorolja ezt a műfajt. Én magam is szívesen játszom kamarazenei koncerteken, és gyakran hallgatok meg darabokat mások előadásában, ez is inspirál, akár a muzsikáról, művekről folytatott beszélgetés. Nagyon jó viszonyban vagyok a pályatársaimmal, gyakran találkozom, beszélgetek Kocsis Zoltánnal, Ránki Dezsővel vagy Schiff Andrással. S eszébe sem jutott, hogy más hivatást válasszon magának, mint a muzsika? Nálunk a családban mindennapos volt a zenélés, hiszen édesanyám zongorista volt, édesapám pedig énektanárként és kóruskarnagyként dolgozott. Én hat-hét esztendősen kezdtem el az otthoni pianínón muzsikálni, s gyakran kísértem a nagypapa hegedűjátékát. Emellett rengeteget jártam a templomi kórusba énekelni, s ott időnként az orgonán is játszhattam. Sőt, később még egy fúvós hangszert, a kürtöt is kipróbáltam. Mindig is természetes volt számomra, hogy muzsikus leszek. A zene szerves része a mindennapjaimnak, a napi gyakorlások, próbák, tanítás nélkül nem is tudnám elképzelni az életemet. Ebben az a változatosság Is szerepet játszhat, hogy folyton utazik, hogy folyton felfedez valami újat a zenében. Szerencsére a zene-, különösen a zongorairodalom kimeríthetetlen. S azért is jó, ha az embernek minél színesebb a repertoárja, mert így számos összefüggést észrevesz a muzsikában. Emellett vallom, nyitottan kell élni a világban, meglátni, felfedezni a benne rejlő szépségeket, és hagyni, hogy hassanak ránk. Én például minden jó zenét szeretek Mozarttól, Schuberttól vagy akár Scott Joplintól. Naphosszat szívesen nézem a természetfilmeket, s szívesen olvasok novellákat és versesköteteket. Utána ugyanis másképpen szól még a zongora is! Másfél évtizedes késéssel végre magyarul is megjelent Gabriel García Márquez Egy hajótörött története című kisregénye Cápatámadás, sirálysirató és a hálatelt éhenkórász imája Köbölkúti Varga József Mintegy másfél évtizedes késéssel Xantus Judit fordításában végre a magyar nyelvterületen is hozzáférhető Gabriel García Márquez Egy hajótörött története című kisregénye, amelynek témáját az író, mint megannyi másét, elsősorban újságírói gyakorlatából merítette. A Caldas nevű torpedóromboló készen áll a kihajózásra az államokbeli Mobile-ból a kolumbiai Cartagenába; fedélzetén ott tartózkodik történetünk hőse, Luis Alejandro Velasco tengerész is. Útközben a vihar nyolc matrózt a tengerbe sodor, s míg Velasco a mentőcsónak segítségével szerencsésen megmenekül, addig társai valamennyien odavesznek. Márquez a történetet száraz tömörséggel tárgyalja, miként a témához is illik. A kegyetlen valóság ugyanis természetszerűleg magáért beszél; döbbenet és sajnálat egyként eluralkodik az olvasón. Ä szerző nem törekszik a gondolatok finommívű megfogalmazására, a nüánszok kidomborítására, sőt hiányoznak belőle a groteszk és az abszurd elemek is. Mélységesen megrendítő történet, amelyből látszólag talán nincs is szabadulás: vagy a halál, vagy a lelki megroppanás. Velasco ugyanis egyedül dacol az elemekkel, a rázúduló halálos veszedelemmel, a cápákkal, tűri az éhséget, szomjúságot, forróságöt, legyőzi a magány rettenetét - mindez nem kis emberi helytállás és karakán magatartás. Egy pillanatra sem adja fel a harcot, mindvégig élteti a remény: a hit a szerencsés megmenekülésben. Bár az őrjítő magányt csupán néhány momentum érzékelteti, mégis a pillanatnyi, csaknem a tudatalattiból felbukkanó csupasz képvázlatok sokkal félelmetesebben, szívetté- pőbben munkálnak a kiszolgáltatottságban. Napról napra egyre jobban érzi, hogy a kétségbeesés, ámde nem a végső kilátástalanság, lesz úrrá rajta. Vajon megtalálják-e vagy a tengeren kell elpusztulnia? A tíz napig tartó hányódás gondolatvilágában még a rettegés tárgyát is megváltoztatja: már nem is annyira a tengertől fél, hanem inkább a szárazföldtől, az esetleges kannibálsziget- től. A tragikus események elmondása (hajótörötti mivolta, harc a cápákkal, a tomboló vihar következményei) rövid, tömör mondatokban a szaggatottságot, tépettséget érzékelteti, s az író még a hangulati elemeket is kiiktatja, hogy minél hitelesebben rögzítse az emberi helytállás hősiességét. Ez még nem a Száz év magány-szintű írás, de kontúrjaiban már ott munkál az író csodálatos művésziessége, intellektualitása. A szabadulást követően a főhős körül mérhetetlen a felbolydulás: katonai tisztelet- adással fogadják a bogotái repülőtéren, a köztársasági elnök kitünteti, és gratulál a hőstettéhez, egymás után kapja a reklámügynökségek ajánlatait... Aztán nemsokára az irigykedők és gyűlölködők mindjobban szaporodó falkája mindezt divathóbortnak bélyegzi; valamiféle felhajtást lát benne, Velasco felfokozott képzeletének szüleményét. „Akkor - kérdezem én - mit csináltam vajon tíz napig a tengeren?” A világirodalomban a tengeri katasztrófa drámai megjelenítésének nem ő az első és egyetlen megtestesítője. Robinson Crusoe élettörténete megrázó erejű, Hemingway öreg halásza tulajdonképpen az emberfeletti helytállás apo- teózisa, a vernei regények tengeri monológjai drasztikusan életszernek, William Golding Ripacs Martinjának haláltusája lélegzetelállító, Márquez Egy hajótörött története... pedig elemi erejű lírai hitvallás életről és halálról, múltról és jelenről.
