Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1999-06-09 / 23. szám

Kultúra 1999. június 9. Roberto Benigni: „Ha a Holocaustra gondolunk, tiszteletet kell éreznünk a szenvedők iránt” Az élet igenis szép Az idei év egyik Oscar-díjas filmje men, ami vállaltan meseszerű, botorság volna De Benigni bán­tóan keveset tud a témáról. Felte­hetően sokan nem értenek egyet a véleményemmel, hiszen a film elsöprő sikere azt mutatja, hogy Benigni gyermeteg humorának számos „vevője” akadt. Minden­kit arra biztatok, nézze meg a fil­met, alkosson véleményt maga! Ám azok a fiatalok, akik a hábo­rúról, a zsidóüldözésről semmit sem tudnak, ne ebből a filmből merítsék ismereteiket. Hogy mi inspirálta Benignit? A Premiere című filmes szaklap ér­dekes „egybeesésre” derít fényt. A román származású amerikai ren­dezőt, Radu Mihaileanut-miután a Sundande fesztiválon bemutat- tákAz élet villamosa című filmjét - megkérdezték, látta-e Az élet szé­pet. Ugyanis filmjének témája és a feldolgozás módja meglehetősen hasonlít. Mihaileanu így vála­szolt: ,A helyzet egy kissé bonyo­lult. 1996 februárjában elküldtem Benigninek a forgatókönyvemet azzal a szándékkal, hogy őt ké­rem föl a főszerepre, a koncentrá­ciós táborba került bolond pasas szerepére. Visszaküldte az írást azzal, hogy nagyon tetszett, de nem akarja eljátszani. Egy év múlva elkészült a filmje ugyanar­ról a témáról. Nem vádolom plá­giummal. Csak annyit mondok, az én forgatókönyvem inspirálta az övét.” A három Oscarral jutalmazott Benigni viszont azt állítja, hogy Az élet villamosa szövegkönyvét akkor kapta meg, amikor Ce- ramival, a forgatókönyvíróval már javában dolgoztak a saját filmjükön. Mihaileanu azt is rossz néven vette, hogy a cannes-i fesz­tivál igazgatója, Gilles Jacob el­utasította filmjét, mondván, nem tetszik a téma. Benigni holoca­ust-komédiájának szerepelteté­sét ezzel szemben úgy vállalta, ha a rendező egyértelművé teszi, hogy meséről van szó. Ezt a meg­közelítést pedig - a román szár­mazású filmes szerint - szintén az ő filmje „ihlette”. Gilles Jacob ezt természetesen cáfolja: „Ren­geteg filmet nézek meg a fesztivál előtt, így nem is emlékszem Mihaüeanuéra. Az pedig teljes képtelenség, hogy beleszólnék egy rendező munkájába.” (kulcs) Roberto Benignit, a színészt olyan emlékezetes filmekből is­merhette meg a mozibarát kö­zönség, mint a Ferreri rendezte Szállást kérek vagy az utolsó Fellini-film, A Hold hangja. Jim Jarmusch két munkájában (Tör­vénytől sújtva, Éjszaka a Földön) is szerepeltette. Saját rendezései (A kis ördög, Johnny Stecchino), ame­lyekben szintén övé a főszerep, Itália kedvelt komikusává avatták. Benigni te­hát nem ismeretlen a film világában, még­is meglepő volt az a díjeső, amellyel leg­újabb munkáját elis­merték. Emlékeze­tem szerint Az élet szép az egyetlen nem amerikai film, amely egyszerre három Oscar-díjat is kapott. A történet 1938-ban Toscanában játszódik. A gyermekien álmodo­zó, kedves kisember, Guido bele­szeret Dórába, a szolid tanítókis­asszonyba. A lány azonban egy helyi fasiszta tiszt menyasszo­nya. Guido ezt az eljegyzésen tudja meg, ahol pincérként vesz részt. Mindent elkövet, hogy a lányt megmentse a szomorú jö­vőtől, amely leendő hitvese olda­lán várja. Sikerrel jár. Öt év múl­va Guidót és Dórát házastársként látjuk viszont. Már gyermekük is született, Giosué. A politikai helyzet egyre keményebb, a félzsidó Guidót kisfiával együtt elhurcolják. Az apa, hogy fiát megkímélje a koncentrációs tá­bor lelki gyötrelmeitől, azt találja ki, hogy ami körülveszi őket, tár­sasjáték, amelyben a rabok a ver­senyzők, az őrök a játékvezetők. Ajáték végén pedig mindenki na­gyot fog nevetni az egészen, és ta­lán Giosué nyerheti el a fődíjat, egy igazi tankot... Roberto Benigni meg­lepő ötletet valósított meg. Mesei elemek­kel teli komédiát for­gatott az emberiség történetének legsöté­tebb korszakáról. Ezt az ödetet sokan - mint több interjújában em­líti: maga Benigni is - merésznek, vitára in­gerlőnek találták. Pe­dig az ötíettel nem volna baj. Hi­szen miért ne kacaghatnánk akár a legszomorúbb eseményen, még úgy is, hogy közben a sírhat­nék gombóca szorítja torkunkat. De Benigni erre a csodára nem képes. Bár a kritikusok Chaplint és Woody Allem emlegetik mint a Benigni-humor „rokonait”, ez erős túlzás. Az olasz komikus úgy bohóckodja végig filmjét, hogy nem érezzük a történések mögöt­tesét. Vagyis egy kelekótya alakot látunk, akinek fogalma sincs ar­ról, ami körülveszi. így aztán a gyermeteg poénok súlytalanul lebegnek, mint a lufi. Történelmi hitelességet számon kérni egy fil­Egy kelekó­tya alakot látunk, aki- nek fogalma sincs arról, ami körül­veszi. Giosué szerepében Giorgio Cantarini Heti kultúra Könyvespolc Z. Németh István: Lélegzet Z. Németh István 1969-ben született Komáromban. Szü­lővárosában érettségizett. A Nyitrai Pedagógiai Főisko­lán szerzett tanítói oklevelet 1991 -ben. Volt pedagógus, szerkesztő az Irodalmi Szemlénél és az AB-ART Ki­adónál, nevelőtanár, befek­tetési tanácsadó. Jelenleg szabadúszó. Eddig megjelent kötetei: Ró­zsa és rúzs (versek; Nap, 1992), Hétre hét, hóra hó (gyermekversek; Lilium Aurum, 1992), Könnyűnek hitt ébredés (versek; Kalligram, 1993), Hócompóc bohócai (gyer­mekszínművek; AB-ART, 1994). J.J. Jokr: Alfa fel­ügyelő színre lép (krimiparódia; AB-ART, 1996), Gyerkőce (gyermek­versek; Barbaprint, 1996), Noémi bárkája (novellák; Kalligram, 1996), Feküdj vé­gig a csillagokon (regény; AB-ART, 1997) Vasárnap Kisgaléria Tóth Lehel: Harmónia Regény nyám fontoskodva mutogatja gyerekei fényképét a családjá­nak, amikor szabad­ságra utazik. Mi hallani se aka­runk a rokonságról. A fivéreim senkit sem ismernek anyám ro­konai közül. Mivel én voltam a legkisebb, anyám eleinte magá­val cipelt. De később már én sem akartam elmenni vele, mert a nagynénik a botrányos viselke­désem miatt eltiltották tőlem a kislányaikat. Nem volt más hát­ra, anyámnak a fényképeket kel­lett megmutatnia, és mutogatta is őket, logikusan, módszeresen, hadd lássák az unokatestvérei, milyenek az ő gyerekei. Ezzel mégiscsak tartozik a rokonság­nak, hiszen csak az unokatestvé­rei maradtak a családból, így hát őnekik mutogatja a családi fény­képeket. Vajon elárul-e valamit erről az asszonyról az életmód­ja? A természete, hogy mindig befejezi, amibe belekezdett, hogy eszébe se jut, hogy megfu­tamodjék, hogy mindent ott­hagyjon, az unokatestvéreit, a fájdalmat, a robotot? Azt hi­szem, igen. Én ebben találom meg a legnagyobb kegyelmet, fajtámnak ebben a, meglehet, abszurd lelkierejében. Öregkorában, őszbe vegyülő haj­jal már ő is elment a fényképész­hez, méghozzá egyedül, lefényképeztete magát a mályva­színű ruhájában meg a két éksze­A szerető Marguerite Duras 25. rész révei, a nyaklánccal és az arany brosstűvel, amelyet egy aranyba foglalt nefritdarabka díszített. A fotó, amelyen tökéletes a frizurá­ja, a ruháján még egy ránc sincs, valóságos festmény. A tehetős bennszülöttek is elmentek a fényképészhez, egyszer az élet­ben, amikor úgy érezték, már nem húzzák sokáig. A fotók na­gyok voltak, mind azonos mére­tűek, szépen aranyozott keretbe foglalva, az ősök oltára mellett függesztették ki őket. És mintha a fényképekről, pedig jó néhá­nyat láttam, mindig ugyanaz az arc nézett volna rám, olyan elké­pesztő volt köztük a hasonlóság. Nemcsak azért, mert az öregek amúgy is hasonlítanak egymás­ra, azért is, mert egytől egyig re­tusálták a portrékat, mintha va­lamelyest tompítani akarnák, ami jellegzetesen egyéni az arc­ban még megmaradt. Mindegyik arcot azonos módon készítették fel rá, hogy szembenézzen az örökkévalósággal, elhalványítot­ták, megfiatalították őket. így kí­vánták az ügyfelek. Hogy ez a hasonlóság - tapintat - szinte be­bugyolálja az elhunytnak, a csa­ládban való rövidke tartózkodá­sának emlékét, hogy egyszerre tanúskodjék egyszeriségéről és valódiságáról. Ráadásul minden férfinak ugyanolyan tubánja volt, minden nőnek ugyanolyan kontya, hátrasimított frizurája, és a férfiaknak is, meg a nőknek is ugyanolyan a keménygallérú ruhája. És valamennyinek egy­forma a tekintete, ma is megis­merném, ezer közül is. És a piros ruhás fényképen az anyámnak is olyan volt a tekintete, mint őne­kik, ugyanaz a tekintet, amelyről egyesek azt mondanák, hogy ne­mes, mások, hogy jellegtelen. Az apa meg a fia sohase fogják még egyszer szóba hozni a dol­got. Hallgatólagosan megegyez­tek benne, hogy a fiú meg se pró­bálja rávenni apját a házasság engedélyezésére. Az apában nincs semmi szánalom a fia iránt. Senki más iránt sincs. Az összes kínai emigráns közül, akik kezükben tartják a helység ke­reskedelmét, a kék teraszok ura a legfélelmetesebb, a leggazda­gabb, neki a legnagyobbak a földjei, amelyek Saekon túl, egé­szen Csólenig, a Francia Indo­kínában élő kínaiak fővárosáig nyúlnak. A csóleni férfi tudja, hogy apjának meg a gyereklány­nak egy tőről fakadnak az elhatá­rozásai, egyformán megfelleb­bezhetetlenek. Később rájön, hogy a lány elutazása szerencsés fordulat a történetben. Mert ez a lány nem feleségnek való, min­den házasságból meg fog szökni, faképnél kell hagyni, el kell felej­teni, vissza kell adni a fehérek­nek, a fivéreinek. Amióta a férfi belebolondult a testébe, a kislány már nem szé- gyellte annyira a véznaságát, sőt furcsamód az anyja sem nyugta­lankodott miatta, mintha egy­szerre ő is felfedezte volna, hogy utóvégre ezt a testet is el lehet fo­gadni, meg lehet szokni, mint bármely másikat. A férfinak vi­szont, mármint a csóleni szerető­nek, az a véleménye, hogy a fe­hér kislány megsínylette a trópu­si hőséget. AT O maga is itt született és itt cseperedett fel, ebben a forróságban. Hirtelen ráeszmél a lánnyal való rokonságára. Azt mondja, hogy a lány annyi sok évet töltött itt, ez alatt az elvisel- heteden éghajlat alatt, hogy őbe- lőle is indokínai lett. Neki is ugyanolyan vékony a csuklója, sűrű a haja, amely mintha min­den erőt magába szívott volna, és olyan hosszú is, mint az indokí­nai lányoké, és a bőre is olyan, mindenütt, az esővíz miatt, ame­lyet errefelé összegyűjtenek, és abban fürödnek az asszonyok meg a gyerekek. Azt mondja, hogy a franciaországi nőknek az itteniekhez képest durvább, majdhogynem érdes a bőrük. Azt mondja még, hogy talán a trópusi szegénység is közrejátszik ebben, hiszen az emberekjóformán csak halat meg gyümölcsöt esznek. És a pamut meg a selyem is, amely­ből a ruhákat készítik, a bő ruhá­kat, amelyek szabadon, csupa­szon hagyják a testet, nem zárják kalodába. A csóleni szerető any- nyira alkalmazkodott a fehér bő­rű lány fiatalságához, hogy kis hí­ján belepusztult. Minden idejét, egész életét annak szolgálatába állítja, hogy estéről estére élveze­tét lelje benne. A férfi alig-alig szól hozzá. Talán mert azt hiszi, hogy a lány amúgy sem értené meg, amit mondana róla, erről a szerelemről, amelyet eddig nem ismert, és amelyről nincs semmi mondanivalója. Talán ráeszmél, hogy voltaképpen sohase beszél­tek egymással, ha csak akkor nem, amikor esténként egymás nevét kiáltozták a szobában. Igen, azt hiszem, nem tudta, rá­eszmél, hogy nem tudta. (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents