Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-06-09 / 23. szám
2 1999. június 9. Vélemény Szlovákiai magyar családi magazin Vasárnap 66 sor Párbeszéd vagy párbaj? Kövesdi Károly ____________ A tények kegyetlenek. A kormány elfogadta a gazdasági csomagot, a szakszervezetek pedig kiássák a csatabárdot. Ivan Saktor szakszervezeti elnök egyik múlt heti interjújából kiderül, hogy szomorú, mert a sajtóból kellett tudomást szereznie a kormány „egészségügyi csomagjáról”, holott a kormány hivatalba lépésekor társadalmi konszenzust ígért, és párbeszédet a polgárokkal. Vladimír Masár, a nemzeti bank elnöke ugyanakkor úgy fogalmazott, hogy a szlovák gazdaság 41 fokos lázban ég, maga a miniszterelnök pedig 12 hónapos türelmet kért mindenkitől a gyógyulásra. A főszakszervezetis a társadalmi párbeszédet úgy képzeli el, hogy ők, illetve ő a polgárok képviselője. A szak- szervezeteknek minden országban az a feladatuk, hogy a dolgozók, a bérből élők érdekeit védjék. Ugyanakkor nem a szakszervezetek, hanem a szociális és munkaügyi miniszter feladata, hogy kompenzációs intézkedések meghozatalát kényszerítse ki a kormánytól, hogy a társadalom kiszolgáltatott rétegei ne kerüljenek végképp a padlóra, vagy legalább féltérdre tudjanak ereszkedni. Nagy hibát követ el a kormány, ha ezt nem veszi figyelembe, de a tűzzel játszik a szakszervezet is, ha egyetlen eszközének a sztrájkot és az utcára vonulást tartja. Unokáink sem fogják tudni, ki volt Bokros Lajos, miként a szlovákiai polgárok unokái sem fognak emlékezni a mai miniszterek nevére, legfeljebb arra, hogy volt egy kormány, amely megpróbált rendet csinálni. A két Ivan (Miklós és Saktor) párbaja azonban valószínűleg hidegen hagyja őket. A gazdasági miniszter hűvös arroganciával mellőzi a szak- szervezeti főnököt, a szak- szervezeti vezető pedig nem kisebb arroganciával politikai tüntetésekre buzdítja az embereit (lásd az elnökválasztás két fordulója közti megmozdulást). Félő, hogy a politikai lövöldözés áldozata a polgár lesz. Kommentár Koalícióbomlasztók Szűcs Béla_________________ A let űnt kormány híveiből álló ellenzék mindent elkövet, hogy a kormánykoalíciót válságos helyzetbe sodorja, és idő előtti választások legyenek. Az általa hátrahagyott gazdasági és adósságcsődtömeggel bizony nehezen birkózik meg a Dzurinda- kormány, ám az elnökválasztás bebizonyította, hogy a lakosság többsége támogatja, és bízik a politikájában. Az ellenzék fő reménysége a koalícióbeli válság. A meciaris- ták már májusra jósolták a széthullást, most pedig vezérük szeptemberre reméli a kormányválságot. Azon nincs mit csodálkozni, hogy Me- ciar és társai szeretnék újra megkaparintani a hatalmat, az azonban megdöbbentő, hogy a kormánypártokban is akadnak politikusok, akik nyíltan bomlasztják a koalíciót. Elkeserítő, hogy a bom- lasztás fő célja a Magyar Koalíció Pártjának kiszorítása a kormányból. Mintha a „ficóizmusnak” kontrázna a kereszténydemokrata párt is, amely „zseniális” költségmegtakarítási ötletével épp két olyan minisztérium ösz- szevonását javasolja, amelynek magyar a vezetője. Ráadásul megszüntetné a magyar miniszterelnök-helyettesi posztot is. Ez lényegében azt jelentené, hogy megváltoznának a koalíciós erőviszonyok, amelyeket a választási eredmények szerint alakítottak ki. Meglepő, hogy épp most rukkolnak elő ilyesmivel, amikor a kormánykoalíciónak szüksége van az összefogásra, mivel a gazdasági problémákat csak együttesen lehet megoldani. A legszomorúbb az egészben az, hogy a magyar koalíció következetes politikájával nem érdemelte meg ezt a piszkáló- dást. Érdemes megemlíteni, hogy az elnökválasztáson a magyar közösség döntően hozzájárult ahhoz, hogy a parlamenti választások eredményei megszilárdulhassanak, Meciar elnökként ne gáncsoskodhasson, és a kormánykoalíció könnyebben valósíthassa meg programját. Főszerkesztő: Grendel Ágota (582-38-318) Főszerkesztő-helyettes, a Vasárnap vezető szerkesztője: Kövesdi Károly (582-38-316, 582-38-317) Hang-Kép, Tanácsadó: Kovács Ilona (582-38-314) Politika, Háttér: Holop Zsolt (582-38-338) Gazdaság: Sidó H. Zoltán (582-38-311), Kultúra: Szabó G. László (582-38-314) Riport, Modern élet: Klein Melinda (582-38-314) Sport: Tomi Vince (582-38-340) Fotó: Dömötör Ede (582-38-261) Tördelők: Szarka Éva, Kovács Mónika Kiadja a Vox Nova Rt. Ügyvezető igazgató: Slezákné Kovács Edit (582-38-322, fax: 582-38-321). Szerkesztőség/Hirdetésfelvétel: 824 88 Bratislava, Prievozská 14/A, 6. emelet, P.O.BOX 49.; Telefax: 582-38-343;Telefon: 582-38-332 582-38-262 Szedés, képfeldolgozás: Vox Nova Rt., Bratislava. Nyomja: Komáromi Nyomda Kft. Terjeszti: Postai Hírlapszolgálat, d, a. Czvedler. Előfizethető minden postán és hírlapterjesztőnél. Külföldi megrendelések: ES PNS Vyvoz tlaée, Koáická 1, 813 81 Bratislava. Az újságküldemények feladását engedélyezte: RPP Bratislava-Posta 12,1995. június 16-án. Engedélyszám: 591/95. Előfizetési díj: negyed évre 130 korona. Index: 480 201. A VASÁRNAP az Interneten megtalálható: http://www.voxnova.sk/ Ő az oka az áremelésnek. Megint nincs sapka a fején... Rajz: MS-Rencín „Ahol három ember eszik, a negyediknek is jut egy tányér leves” Befogadná őket a házába? Klein Melinda ________________ Ak i azt hitte, hogy Európában, a huszadik század végén ilyesmi nem fordulhat elő, az most jobb, ha szembenéz a tényekkel. Koszovóból ezrével menekülnek az albánok. A szerbek megfosztották őket mindenüktől, felgyújtották a házukat, elűzték őket a szülőföldjükről. Nem maradt má©Befogadnám őket. Q Semmiképpen. suk, csak a puszta életük. Segítenünk kell, ezt mindenki tudja, és hangoztatja is, de ha konkrét tettekre volna szükség, vajon hányán áldoznák fel a kényelmüket? Hány olyan ember akadna, aki nem sajnálna pénzt és fáradságot egy másik, ismeretlen ember érdekében? E heti kérdésünk tehát: befogadna-e Ön menekülteket a házába? Mandák Erzsébet bérelszámoló: A A A többség feltétlenül w ^ segítene, én mindenképpen. A legalapvetőbb emberi vonásunknak kéne lenni, hogy segítünk egymásnak. Most a koszovói albánok vannak nehéz helyzetben, feléjük kell a világnak segítő kezet nyújtania. Persze mindez bizonyos feltételekhez kötött, a körülményektől függ. Szlovákiában a gazdasági helyzet egyáltalán nem olyan rózsás, hogy minden segítséget megadhatnánk egy nagyobb létszámú menekültcsoportnak, de amit lehet, meg kell tennünk. Hogy én személy szerint befogadnék-e menekülteket? Szívem szerint természetesen segítenék. hía tehetném. Csakhogy a jelenlegi körülményeim ezt nem engedik meg. Azért persze megtennék, amit tudnék. De nagyon sok jómódú ember van, akinek ez nem okozna gondot. Remélem, ők sem mondanának nemet. Jarmila Bilakorová könyvelő: © Ha ilyen helyzet állna elő, megbeszélném a férjemmel, de szerintem találnánk valami megoldást. Rajtam biztosan nem múlna. Igaz, hogy a lakásunk kicsi, csak két szobánk van, de ha rövid időről volna szó, nem gondolkodnék egy percig sem, hogy segítsek-e vagy se. Legfeljebb szűkösen lennénk egy ideig. Egy gyereket például minden gond nélkül el tudnánk helyezni. Édesanyámék családi házban laknak, talán őket sem lenne nehéz rábeszélni, hogy adjanak szállást és meleg ételt egy-két embernek. Földönfutóvá váltak ezek a szerencsédének, mindenkinek kötelessége segíteni, nem hagyhatjuk őket a sorsukra. Sokan elítélik a NATO lépését, de nekem az a véleményem, ha nem avatkoztak volna közbe, Milosevics még nagyobb gazemberségeket követett volna el. A világ ezt nem nézhette tovább tédenül. És nekünk, akik földrajzilag is közel vagyunk hozzájuk, feltédenül segítenünk kell. Limpár Katalin négygyermekes családanya: a a Minden bajba jutott ^ ™ emberen segíteni kell, úgyhogy befogadnám a menekülteket is. Hiszen ezek az emberek nagy bajban vannak.. Ha egy napon idehoznának nekem húsz-harminc embert és azt mondanák, segítsek, az első cselekedetem az volna, hogy meleg ételt, tiszta ruhát adnék nekik. Azután pedig, ahogy a legégetőbb gondokat megoldottuk, azon törném a fejem, hogyan tovább. Szállást adni a lakásomban nehezen tudnék, de amivel csak módomban áll, segítenék. Ismerősök, barátok segítségével az elhelyezésüket is biztosan megoldanánk valahogy. A lehetőséget csak az általános összefogásban látom. Ha mindenki tudja, mi a kötelessége ilyen helyzetben, és az az első reakciója, hogy segít. Ezt a problémát senki nem tudná egyedül megoldani. Arra kell gondolni, hogy ma ők, holnap talán mi kerülhetünk hasonló helyzetbe. És ha mi nem segítünk most nekik, akkor rajtunk majd ki segít? Persze megértem azokat is, akik félnek, akik nem mernek ismeredene- ket befogadni, hiszen soha nem tudhatja az ember, kit enged a házába. De én még ezt a kockázatot is vállalnám. Sípos Károly főpincér: A Tavaly nagyon megdöb- ” bentett, mekkora pusztítást végzett az árvíz. Nagyon sajnáltam azokat az embereket, akiknek mindenük odaveszett, és ahogy tudtam, segítettem. Ruhafélét, pénzt küldtem nekik. Ez a természet kegyedensége, ilyesmi bármikor megtörténhet. De amikor az egyik ember teszi szerencsédenné a másikat, az még jobban megdöbbent. Nem tudom felfogni, miért tiporja el egyik nemzet a másikat. Engem arra neveltek a szüleim, hogy segítsek a rászorulókon. Mindig arra tanítottak, hogy ahol három ember eszik, ott a negyediknek is jut egy tányér leves. Minden további nélkül befogadnám őket, és tudom, hogy a családom is ugyanilyen természetesnek venné, hogy segíteni kell. Olvasói levél A csonka ország 1920. június 4-e látszólag semmiben nem különbözött az év többi napjától. A magyar nép azonban nem tudott örülni a nyár eleji verőfénynek. Az arisztokraták palotáiban és a parasztok nádfedeles házaiban egyforma kétségbeeséssel vették tudomásul, hogy Szent István király ezeréves Magyarországa nincs többé. A magyar békeküldöttség a hazai politika nagy öregjének, Apponyi Albert grófnak a vezetésével 1920. január 5-én utazott el a béketárgyalásra. A küldöttséget Huszár Károly miniszterelnök búcsúztatta, figyelmeztetve az ország különösen kedveződen helyzetére. A kormányfő intő szavaira Apponyi Albert a következőképpen válaszolt: „Nem ennél a békekötésnél fog eldőlni, bármi legyen annak eredménye, az életképességnek bármely feltételétől fosszanak meg minket esetleg igazságtalan intézkedések, egytől nem foszthatnak meg minket: egy ezer éven át kipróbált akarattól az élethez.” Apponyi grófnak az indulás előtt a csehszlovák megszálló hatóságok megtiltották, hogy Pozsony megyei birtokáról személyes holmiját elhozza. A küldöttségnek tagja volt az akkor már nemzetközileg elismert földrajztudós, gróf Teleki Pál, aki alapos dokumentációt készített a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyairól. Ezt azonban senki nem vette figyelembe, mivel a békekötés feltételeit a cseh, a román és a szerb politika diktálta a francia kormány messzemenő és hatékony támogatásával. A magyar delegációnak csak ahhoz volt joga, hogy aláírja az ország fel- darabolását, elhárítva ezzel az antant és a szomszédos országok támadását. A versailles-i Trianon palotában aláírt diktátum következtében Magyarország elvesztette területének 71,4%-át s lakosságának 63,5%-át. A népet ért trauma rettenetes volt. Nehéz volt felfogni, hogy Arany János Nagyszalontája, Kassa, a nagyságos fejedelem városa, a tizenhárom vértanú vérével megszentelt Arad már nem Magyarország többé. Világos, Piski, Krúdy szepességi álomvilága, a mondák Szent Anna-tava már csak útlevéllel volt megközelíthető. Ráadásul jött még a határokon kívül rekedt, egyszeriben kisebbségi sorsba került magyarsággal való mostoha bánásmód, amelyet máig is saját bőrünkön érezhetünk. E gyászos esemény súlyos következményeit az egész XX. századon át cipeltük, hiszen azóta is számtalanszor döntöttek rólunk, nélkülünk. Reményeink szerint a demokratizálódás útjára lépett országokban, köztük hazánkban is előtérbe kerül az Európához való felzárkózás és az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartásának politikája. Töltsön el bennünket bizalommal az amerikai külügyminiszter kijelentése, amelyet a NATO-hoz való csatlakozás napján mondott a magyar, cseh és lengyel államférfiaknak: „A mai naptól fogva senki sem dönthet többé az önök sorsáról önök nélkül.” Sárközi János, Szentpéter
