Vasárnap - családi magazin, 1999. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-26 / 21. szám
Politika 1999. május 26. 3 Ifj. Michal Kovác külföldre hurcolása: négy esztendő múltán pont kerül az ügy végére? Svéchota kegyelmet kérne Madi Géza _________________ Ja roslav Svéchota, a titkosszolgálat volt igazgatóhelyettese a vizsgálati fogságból kegyelmi kérvényt küldött Mikulás Dzu- rinda miniszterelnöknek, ideiglenes államfőnek, s Vladimír Meciar egykori kormányfőt háromszor is ifj. Michal Kovác külföldre hurcolásának értelmi szer- zőjeként említette meg. A hatóságok tájékoztatása szerint Ivan Lexa hajdani jobbkeze volt főnökét sem hagyta ki - leírta, hogy tőle kapta az emberrablással kapcsolatos utasításokat, melyeket szó nélkül teljesítenie kellett. Noha a kegyelmi kérvény ügyének megszellőztetése előtt híre kelt: Svéchota visszavonta korábban tett beismerő vallomását, sőt később azt is cáfolta, hogy az emberrablás kapcsán a DSZM elnökének a nevét említette volna, a volt igazgatóhelyettes legújabb lépése nagyot lendíthet az 1995 augusztusában történt bűncselekmény körülményeinek felderítésén. Jóllehet az egykori SZISZ-vezető vallomástétele után Jaroslav Ivor tábornok, a belügyminisztérium vizsgálati főosztályának vezetője sok rész; letet elárult, akkor mégsem volt ennyire tiszta a kép az emberrablás előzményeiről, hátteréről. Minden jel szerint Jaroslav Svéchota első és egyetlen vallomásában csak azért mártotta be Meciart és Lexát, illetve később azért vonta vissza beismerő vallomását, mert nem akar szabadulni a vizsgálati fogságból. Jól tudja: attól a pillanattól kezdve, Kik utasították őt arra, hogy mindent visszavonjon? hogy csattant a kezén a bilincs, a börtönben van a legnagyobb biztonságban. Ott meg tudják védeni az olyanoktól, akik zsilettpengét csempésznek a fegyintézeti könyvtárból kikölcsönzött kötet lapjai közé, vagy olyanoktól, akik figyelmeztetik, hogy vonja visz- sza, amit eddig mondott, mert különben... Állítólag egykori főnöke (jelenlegi sorstársa) attól a pillanattól kezdve nyomást gyakorolt rá, hogy ellene vallott a hatóságok előtt, s azt követően sem hagyta abba, hogy őt is vizsgálati fogságba helyezték. Érdekes módon a jobb belátásra térítő „üzenetek” közvetítésére Svéchota ügyvédje vállalkozott. Közben váltig hangoztatta, hogy védence a vizsgálati szervek önkényének van kitéve, ezért megromlott az egészsége, s át kellett helyezni a trencséni börtönkórház pszichiátriai osztályára. Jó volna megtudni, valójában kik utasították Svéchotát arra, hogy mindent visszavonjon. Jelenleg jobb Svéchotának a rács mögött (értsd: a zárt osztályon), mert oda nem ér el senkinek a keze. Sem Lexáé, sem Meciaré. Esetleg csak akkor, ha mindkettőt beutalnák ugyanarra a pszichiátriai osztályra. De ez - egyelőre - nem fenyegeti sem a titkosszolgálat volt vezetőjét, sem pedig a bukott miniszterelnököt. Ami az előző kormányfőt illeti, persze mindent tagad. A közvetlen államfőválasztás első fordulója után tartott sajtóértekezletén a legnagyobb magabiztossággal állította, hogy az égvilágon semmi köze ifjabb Kovác Ausztriába hurcolásához. Sőt támadta a vizsgálati főosztály vezetőjét, mondván: eljárásával „túllépett a törvényesség és a demokrácia határain”. Ma már Vladimír Meciar szavain felháborodni is felesleges. Csodálkozni még lehet azon, miképp vélekedik a törvények tiszteletben tartásáról ■ vagy a demokrácia alapelveinek érvényesítéséről, ám a tiltakozás, a bírálat időpazarlás volna. Persze - mint minden állampolgárra - rá is vonatkozik az az szabály, hogy amíg bíróság jogerősen el nem ítéli, ártatlannak kell tekinteni. Tetszik vagynem-mégőtis. Annak ellenére, hogy sokéves basáskodása után az embernek nem az ártatlanság vélelme jut először az eszébe, ha véletlenül a DSZM elnökére gondol. Mikulás Dzurinda nem fogalmazott egyértelműen, amikor a Svéchota-féle kegyelmi kérvényről kérdezték, de nem zárta ki, hogy döntése még az új köztársasági elnök beiktatása előtt megszületik. Ez azonban nem lényeges. Az a fontos, hogy végre pont kerüljön a csaknem négy éve húzódó ügy végére. És ezt még Svéchota lavírozásásának sem szabad megakadályoznia. Ehud Barak, Izrael új kormányfője fölényes győzelmet aratott Netanjahu fölött; az rögtön bejelentette: visszavonul a nagypolitikától. Baraktól elsősorban azt várják, hogy ismét felmelegítse az izraeli-palesztin békefolyamatot, amelyet Netanjahu jégre tett. Sokan Rabin örökösének tartják, aki egyesítheti Izraelt, megteremtheti a békét és a biztonságot. A Szíriával és Libanonnal beígért békekötés is ebbe az irányba mutat. Kép: TA SR/EPA Vadkerty Katalin: Ami Koszovóban zajlik, az genocídium, a kollektív bűnbakkeresés elfogadhatatlan formája A Nyugat nem „milosevicsül” gondolkodott Somogyi Tibor felvétele P. Vonyik Erzsébet A koszovói háború valószínű genezisét, Milosevics dacolásának okait és a NATO hibás lépéseit próbáljuk kielemezni a Vadkerty Katalin történésszel készített beszélgetésben. A koszovói konfliktus okai mennyire gyökereznek a múltban? Soknemzetiségű terület, teljesen eltérő múltú népek és népcsoportok éltek és élnek együtt: görögök, albánok, bos- nyákok, szerbek, törökök, bolgárok. A térség történelme máshogy alakulhatott volna, ha a 13. században a szerbek által lakott területen nem jelennek meg az oszmán-törökök. Más vallást, más kultúrát hoztak, és hoszú jelenlétükkel »elferdítették« e népek fejlődését. A török hódoltság következményei érezhetőek, mert ezek a népek diktatúrához voltak szokva, egy olyan vezérhez, aki mindig mutatta nekik az utat. Az 1. és a 2. világháború után olyan államalakulat jött létre, amelynek nem volt meg a történelmi alapja. Ellentétes múltú és vallású népeket, etnikai csoportokat deklaráltak egy jugoszláv nemzetnek. De Titónak mégis sokáig sikerült összetartania Jugoszláviát. Azért, mert nem akarta, hogy az akkori Szovjetunió irányítsa az országot, hanem kizárólag ő maga. Körülhatárolt önállóságot adott a benne élő nemzeteknek, erőteljesen privilegizálva a szerbeket. Koszovó és a Vajdaság az ő idejében kapott autonómiát, a horvátok is bizonyos fokig rendelkeztek saját sorsuk felett, de Tito magát tartotta »atyaistennek«, elvárta, hogy felnézzenek rá. Tudatosította, hogy a vajdasági magyarság magasabb társadalmi és gazdasági szinten van, mint a szerbek egy része. Tudta, hogy a koszovói albánok is egy etnikai egység, s megadta nekik is azt a tudatot, hogy sorsuk felett maguk rendelkeznek. A nemzetiségek úgy érezték, hogy saját sorsuk urai, pedig valójában Tito dirigált. A bajok akkor kezdődtek, amikor Milosevics megszüntette az autonómiát... Végeredményben a mai háború gyökerei ott vannak, hogy Tito után balratolódás történt, áttérés a nyílt egyeduralomra, amelyet az emberek Tito alatt nem úgy érzékeltek. 1989-ben Milosevics megszüntette a két tartomány autonómiáját. Nem sejthette, hogy a heterogén ország előbb-utóbb szét fog esni, ám hitt a szovjet támogatásban; de elszámította magát. Szerbesíteni kezdett, fokozatosan egyre több szerbet telepítettek be a tartományokba, s a szerbek a koszovóiak kezéből is kivették a közigazgatást. Megvalósította azt a milosevicsi szemléletet, hogy Jugoszlávia egyenlő a szerbek országával. A Balkánnak épp az a tragédiája, hogy Müosevics visszafelé akarta fordítani a történelem kerekét. Abban az időben, amikor másutt a demokratikus önrendelkezésen alapuló állami élet bontakozott ki, ő egy nemzeti despotikus uralkodást akart létrehozni. Beteges az a hajtha- tatlanság, amellyel még most is kitart vélt igaza mellett. Az az erkölcsi színvonal pedig minősíthetetlen, amely természetesnek veszi százezrek otthonukból való elűzését és tízezrek legyilkolását. Felvetődik a kérdés: kiben bízik, mire vár? A szláv, illetve az orosz segítségben? Az oroszoktól várt anyagi és erkölcsi támogatáshoz az adott történelmi helyzet nem volt alkalmas. Mert az utóbbi tíz esztendőben eltűnt a szovjet világhatalom, szertefoszlott egy gazdasági álom. Érthetetlen, hogy Milosevics, a professzionális politikus ezt nem akarja tudatosítani. Talán elkerülhető lett volna a bombázás, Milosevics ilyen drasztikus kényszerítése, ha az orosz diplomácia és hadvezetés nem folytat vele szemben Ja- nus-arcú politikát. Mikor szalaszthatta el a NATO az albán kisebbség elűzésébe és lemészárlásába torkollott válság megfékezésének esélyét? Az alapvető hiba talán abban rejlik, hogy a nyugat-európai demokráciához szokott diplomaták nem tudták felmérni a milosevicsi reakciókat. A NATO meg akarta fékezni Milosevicset, de nem sikerült. Szép lenne, ha a diplomaták és katonák egy köztes stratégiát találnának a bombázás és a meggyőzés között, s olyan jogokat és szankciókat fogadtatnának el,' amelyekkel rá- kényszeríthetők a brutális eszközökkel uralkodó politikusok a humánus normák tiszteletben tartására. Felvetődik a kérdés: a balkáni válság vajon a nagy társadalmi változásnak, a szocializmus köddé válásának, a Szovjetunió szétesésének a követ- kezménye-e? Vagy még nagyobb társadalmi és gazdasági válság része, amely úgy oldható meg, ha »megjavítjuk« és emberérdekűvé tesz- szük a nyugati fogyasztói társadalmat, az elszegényedett kelet-európai országok polgárait pedig anyagilag felemeljük? Európának specifikus helyzete volt a világban, most is meg kellene keresnie saját biztonsági rendszerét. Nem vagyok a NATO ellen, mert a NATO épp az a szervezet, amely képes megfékezni az egyeduralomra törő politikai erőket. Megpróbált mindent, tárgyaltak, sok esetben tehetetlenek voltak, de a milosevicsizmussal szemben valamit tenni kell. Nem az lehetett a végzetes mulasztás, hogy a Nyugat nem karolta fel eléggé a tavalyelőtt három hónapon át zajló belgrádi tüntetéseket? A Nyugat »nyugatul« gondolkodott, nem »szerbül« és nem »milosevicsül«. Azt hitte, a zömében értelmiségi ellenállás megmozdítja a szerb népet, és elűzik Milosevicset. De a szerb közember nem mozdult meg, sőt az ellenzéket nemzetietlennek minősítette. Amerika saját demokráciájának szokásjoga szerint ítélkezett. Arra számított, hogy ott, ahol három hónapon át sorozatos tüntetések vannak, a parlament megtárgyalja az előállt helyzetet, és meneszti Milosevicset. Annak, hogy idáig fajultak a dolgok, végső soron az az oka, hogy Milosevics nemzetállamot akart létrehozni egy többnemzetiségű területen. Milosevics embertelensége genocídium is, a kollektív bűnösség, illetve bűnbakkeresés elfogadhatatlan formája. Kisebbségi oktatás Kucsma ígérget A nyugat-ukrajnai Lvovban megtartott közép-európai államfői találkozó alkalmából Göncz Árpád külön is tárgyalt a házigazda Leonyid Kucsmával, s a kisebbségi oktatásügy volt a fő téma. Az ukrán elnök azt mondta, támogatja Göncz felvetését, egyrészt abban, hogy Kárpátalján a magyar iskolákból kerekítsenek ki egy magyar tankerületet, másrészt pedig abban, hogy a magyar nyelven érettségizők számára megmaradjon a magyar nyelven történő egyetemi felvételi lehetősége. Göncz felvetette a kétnyelvű bizonyítványok bevezetését is (Kárpátalján mindeddig csak egynyelvű, ukrán bizonyítványokat adtak ki), ezt Kucsma szintén támogatta, s a kérdés megoldását a helyi adminisztrációhoz utalta. Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke szerint viszont „sajnos, ismét a klasszikus egymásra mutogatás érvényesül”, a helybeli illetékes a törvényre vagy a kijevi vezetésre hivatkozik, az utóbbi pedig a helyiekre mutogat. Kovács elmondta: az ukrán parlament leszavazta a kötelező középiskolai oktatásról szóló törvényhez benyújtott módosító indítványait, amelyek alapvetően az oktatási nyelv kiszélesítését, a kisebbségi nyelvek hatékonyabb érvényesítését tartalmazták. A KMKSZ célja nem csupán az, hogy az idén, azután pedig - ahogy eddig is - minden évben újra és újra kiharcolja a magyar nyelvű felsőoktatási felvételi lehetőségét, hanem az, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra megnyugtatóan rendeződjön. Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) elnöke úgy vélte, 1996-ban lezárult a kisebbségbarát politika korszaka, a központi hatalom ma már egyértelműen nemzetállamot épít, amelybe a nemzeti kisebbségek nem férnek bele, s ezért megpróbál egy sokkal szűkebb ruhát rájuk szabni. MTI
